Amikor Harry Callahan felügyelő figurája az 1970-es évek elején berobbant a mozgóképes köztudatba, nemcsak már-már önálló alműfajt hozott létre, hanem parázs viták kereszttüzébe is került. Filmesztéták, médiafilozófusok és szociológusok elemezték hosszasan a Piszkos (Dirty) Harry-filmek (szám szerint öt darab, a klasszikussá vált elsőt Don Siegel rendezte ’71-ben) társadalmi és világnézeti hátterét. A keményöklű és érdes modorú – s ezért felettesei bürokratizmusával folyton perlekedő – San Francisco-i rendőrfelügyelőt középpontba állító szériáról elég hamar az a vélemény alakult ki, hogy alig leplezett támadás a liberális demokrácia értékei ellen. Piszkos Harry alakja valóban provokációt jelentett mindazzal szemben, amit a hatvanas évek nagy szellemi forrongásából éppen kievickélő amerikai értelmiség politikai korrektségről, multikulturalitásról és liberalizmusról gondolt.
Az akkor már legendás spagettiwestern-szerepein túl levő Clint Eastwood által megszemélyesített zsaru fittyet hány mindenfajta kordivatra és koreszmére. Fegyvere a Magnum, vezérlő csillaga a józan ész: „Ha egy meztelen férfi, álló farokkal, kezében késsel üldöz egy nőt, valószínűleg nem a Vöröskeresztnek gyűjt adományokat”, mondja – és ilyenkor, bizony, lőni kell. Piszkos Harry, mondhatnánk, a mélyen bennünk lakozó és megszelídítetlen igazságérzet megtestesülése. Talán emlékeznek az ominózus közelmúltbeli esetre: egy gazda, valahol Magyarországon, villanyáramot vezettetett a kerítésébe, a tolvajok ellen, egy illetéktelen behatoló pedig bele is halt a kalandba; az ügyből hatalmas (média)cirkusz lett.
Hogy értsük a dolgot: ’Piszkos’ Harry Callahan felügyelő mindig azok pártján állt, akik mégoly drasztikus módszerekkel is megvédik házuk népét a betolakodóktól.
„Én imádkoztam, hogy jöjjön a rendőrség, de nem jött, muszáj volt cselekednem.” Így ironizál Walt Kowalski, a Gran Torino című új, összegző jellegű Clint Eastwood-film főhőse, amikor az egyházközség papja számonkéri rajta az önbíráskodást, azt, hogy fegyvert fogott a kertváros éjszakai csendjét felverő, ázsiaiakból álló fiúbandára. Ezzel a filmjével Eastwood mintha a Piszkos Harry-sorozat befejező(nek szánt) részét rendezte volna meg – egy árnyalt, drámai és mélyen reflexív hattyúdalt (egyébként nem ez az egyetlen Eastwood-rendezte epizód: az 1983-as Sudden Impact direktori székében is ő ült). Egy ideje az idén 79 esztendős mester fontosabbnak látja, hogy a kamera mögött álljon, mint előtte, bár az igazán nyerő kombináció a kettő ötvözete – mint a Gran Torino is. Eastwood pedig – aki az elmúlt években az egyre ötletszegényebb hollywoodi filmtermésnek talán a legjavát követte el – azt nyilatkozta a bemutató előtt, hogy ez lesz az utolsó filmszerepe. Nos, ha ez valóban így van, igencsak jól választotta meg búcsúalakítását.
Igazán testreszabottnak tűnik ugyanis Walt Kowalski, a morózus, régivágású, harcedzett koreai veterán szerepének megformálása Eastwood számára. Miután eltemette szeretett feleségét, Walt naphosszat ül fellobogózott háza tornácán, néhány doboz sör társaságában, és mély undorral követi az őt körülvevő világ „végromlását”: a valaha szebb napokat látott kertváros utcáit felveri a gaz, a környék házai egyre elhanyagoltabbak, a fiatalok egyre tiszteletlenebbek, ráadásul a szomszédság szinte kizárólag ázsiai bevándorlókból áll – gyűlölt sárgákból, akik ellen Koreában harcolt egykoron. Mintha ezzel az amerikai kertváros-ábrázolással az idős rendező egyfajta fricskát mutatna a félfüggetlen és fősodorbeli amerikai moziban elburjánzó, „kívül minden idilli, de belül rothad”-féle attitűdnek, amely a maga során remek filmeket is eredményezett. A kertvárosi fehér középosztály idillikus önképének lebontása már csak azért sem lehetséges, sugallja, mert már nincs mit lebontani – kívül is rothad minden. Az itteni élet nem az álszentség, a fényes külsőségek mögött megbúvó erkölcsi nyavalyák miatt vált elviselhetetlenné (mint a kertváros-kritikus ellenmitológiákban), hanem például azért, mert identitászavaros – latino, sárga, fekete – suhancok randalíroznak az utcákon pisztollyal. Persze nem áll, nem állhat meg itt – ez így veszélyesen kevés lenne társadalomkritikának.
Ne higgyük azonban, hogy Eastwood drámája nélkülözi a humort és az öniróniát: a mesternek (az Űrcowboyok mellett) ez az egyik legviccesebb, legsziporkázóbb filmje – néhol külön erőfeszítésbe kerül észrevennünk, micsoda emberi tragédia zajlik a háttérben.
Eastwood megint úgy alakít, hogy gyakorlatilag lehetetlen másra figyelni a vásznon – s bár játéka néhol (szándékosan) önkarikírozó, rendkívül expresszív módon közvetíti azt a „stabil jellemfejlődést”, amelyen a karakter végigmegy a film során. Hogyan tud úgy fejlődni ez a karakter, hogy mégis, mindvégig helyben marad, saját képzetkörén belül? Walt – aki egyébként nem WASP (a „fehér, angolszász, protestáns” amerikai őstípusa), hiszen katolikus és lengyel származású – nem változik a korral, de elfogadja azt, hogy ő és a hozzá hasonló (végső soron cowboy-erkölccsel rendelkező) figurák anakronisztikus jelenségnek számítanak egy folyton változó, multikulturális posztmodern társadalomban. Amelyben még az is előfordulhat, hogy ő, a konzervatív amerikai hazafi védi meg távol-keleti, Hmong szomszédait – akikkel kapcsolata idővel barátsággá mélyül – saját, bűnöző életformát folytató véreiktől, az utcai gangektől. Így válik a megváltozott arculatú kertváros hősévé (apropó, cowboy-utánérzések!), holott a kapcsolat meglehetősen ellentmondásosan indult, és „főszerepet” játszott benne Walt autócsodájának, egy 1972-es Ford Gran Torinónak a sikertelen elrablási kísérlete.
„Nincs semmi esélye”, jegyzi meg keserűen az öreg veterán, látva a szomszéd fiú, Thao által elszenvedni kényszerült folytonos atrocitásokat, lezüllesztési kísérleteket. Ez az a pont, ahol Walt rádöbben a korábban lehetetlennek gondolt érdekközösségre, a „jó emberek” szolidaritásának esélyére, és arra is, hogy az ő idejétmúlt, a mai világénál mégis százszor lovagiasabb, méltóságteljesebb és igazságosabb morális alapállása akár hasznossá is válhat – de csak egyféleképpen. Ő már úgyis csak árnyéka egykori – nemcsak individuálisan értett – önmagának; talán ezt jelzi folyamatos önimitáló gesztusa, groteszk vizuális poénja is: olyan, mintha revolvert húzna elő, de csak a mutatóujjával fenyeget. Nem gyilkol, nem számol le (holott, nagyon duplafenekűen ugyan, de meggyón és megbékél a „grand finálé” előtt), hanem – áldozatot vállal. Önkéntes halála, bár ironikus, mégis felemelő, és annak a világnak szól, amelynek már nincs szüksége hősökre.
És az sem világos, hogy ez kinek a hibája, ha egyáltalán.
Gran Torino, színes amerikai film, 116 perc, 2008. Rendező: Clint Eastwood. Operatőr: Tom Stern. Szereplők: Clint Eastwood, Christopher Carley, Bee Vang, Ahney Her, Brian Haley.
