Most szándékosan fogok túlozni. Feltételes reflex lett a következő jelenség: az ember hazaér és cipősen, kabátosan ront neki a számítógépnek. Fél kézzel bogozza a fűzőt, másik kézzel pötyögteti be a messenger-jelszót. Mikor a csetelés végre beindul, a tekintet kiüresedik, a külvilág megszűnik, a mosoly a képernyőbe pirul, emotikonok repülnek. Ölelő (de nem megölelő), haragos (de nem dühtől tajtékos), integető (de nem érzékenyen búcsúzó), kacagó (de nem röhögőgörcsben fuldokló), szívecskés (de nem feltétlenül szerelmes), mosolygós (de a szem csillogása nélküli), szomorú (de könnyen vigasztalható), síró (de nem zokogó) arcocskák, amelyek vesszők, pontok, fél zárójelek kombinációi. A valódi arc nem mozdul, de ha mégis, akkor a webkamera-arcra kerül fel a smink, miközben a legfrappánsabb válaszlehetőségek fogalmazódnak meg egy amúgy üresen kongó bájcsevelybe bonyolódva.
Jancsó Noémi Emotikon című kötete első részében teljesen erre a függésre alapoz, ám összességében is a hangulatkitöréseket visszafogó emotikon-jelenséget járja körbe. A könyvben prózát és lírát egyaránt találunk, melyek a négy részre tagolt kötetszerkezetben (Emotikon, Három képkeret szépia szerelmekhez, Nádboltív, Tükörtojás, alkonyatból) és stílusban is szervesen elkülönülnek. Emiatt először szétesőnek tűnik, pedig az egyes részeken belül a szövegek következetesen építkeznek. Szabó Róbert Csaba kritikája is ezt az ellentétet érzékeli: „ha rögtön az elején azt írnám le Jancsó Noémi könyvéről, hogy két részre osztanám: egy rendkívül jó és egy szinte olvashatatlan részre, akkor talán túl keveset tudnék elmondani erről a sok tekintetben mégis sikernek nevezhető vállalkozásról” (http://www.litera.hu/hirek/lato-szog, 2009. április 07.). Az Emotikon után következő, gyengébb részeket nem marasztalja el, inkább arra a fejlődési folyamatra hívja fel figyelmünket, ami tükrözi, hogy mely szövegek íródtak hamarabb, illetve később. Ez azért fontos, mert a kimunkáltság szempontjából sem lehet egyformán közelíteni az írásokhoz. Az olvasó könnyen eshet abba a hibába, hogy többet vár a könyvtől, mint amit az eleve nyújtani akart. Pedig az Emotikon cím mindent megmagyaráz: nem kell mélységet, többletet keresni, ahol eleve nincs. Ez nem feltétlenül pejoratív értékítélet, mert a szövegek maguk kérik, hogy az emotikonok (csak az érzések körvonala) felől ragadjuk meg őket. Többé-kevésbé általános jellemző, hogy szikár stílusban minden mozdulat egymásutániságában, részletesen van megírva, s ezáltal nem is bocsátkozik többletekbe. Ez azért jó kifejezésmód, mert Daniel Ludensi (az első rész főszereplője) életét is a tehetetlenség, a lassú aprólékosság határozza meg. A Tükörtojás, alkonyatból című részben is pontosan ez az írásmód foszlatja szét a tündérmeseiséget, de a halál gondolata csak szomorkás hangulatjelként lebeg. Hátrány viszont, hogy a mondatok helyenként túl egyszerűek, banálisak, de mégsem annyira, hogy emiatt élvezhetetlen legyen.
Az emotikonok azért képesek mégis megteremteni a kellő feszültséget, mert a szövegek általában toposzokat járnak körül (szerencsétlen sorsok, szerelem, magány, halál stb.), melyeket ez esetben csak egy-egy hangulati lehetőség felvillanásáig lehet / kell komolyan venni.
Az első, a kötetnek is címet adó rész valóban a legkidolgozottabb szövegeket tartalmazza a könyvben. Intertextusok, előre-hátra utalások, idősíkváltások is igazolják, hogy átgondolt írásokról van szó, bár ezek az eszközök sokszor nem találóak, ezért erőltetettnek hatnak. A főszereplő neve, Daniel Ludensi, a homo ludens képzetét hívja elő, de ez a hasonlítás csak nagyon tág kontextusban érvényes, és némiképp ironikus, hiszen a férfi izomsorvadásban szenved, a betegség már a szívét is megtámadta, megszámlált napjai tolókocsihoz kötöttek. Úgy tűnik, saját kényszerválasztása, hogy a külvilággal való egyetlen kapcsolata virtuális: „A szobában egyetlen fényforrás: a számítógép képernyője. Mesterséges glóriát képez Daniel ezüstszőke haja köré.” Ez a vissza-visszatérő mondat az egyik okozati tengelye a történéseknek, Ludensi az elsötétített szobában tudomást sem akar venni arról, hogy „az ablakok túloldalán verőfényes az augusztusi délelőtt” (9.).
Daniel nem tudatosan „játékos”. Nem veszi észre, hogy testével együtt jelleme, kapcsolatteremtő készsége is (emotikonná) sorvad a képernyőn keresztül. Nőkkel van körülvéve a virtualitásban és a valóságban egyaránt, ám paradox módon nevet csak a messengerpartnerek viselnek / érdemelnek (Nóra, Valentina), míg az őt ápoló lány egyszerűen személytelen nővérke marad.
Ezekben a szövegekben, bár minden szál Danieltől indul és oda is tér vissza, az ő gondolatairól semmit nem tudunk meg, míg monoton mindennapjairól minden a rendelkezésünkre áll. Ezzel ellentétben sorozatosan bukkannak fel a nők emlékképei. Egy mindentudó narrátor, akárcsak a világháló, mindenhova eljut, egyszerre van jelen Ludensi szobájában és a nők gondolataiban. Ez a címek szintjén is megjelenik, hisz egyik sem vonatkozik direkt módon a főszereplő életére, a nőkről árulnak el valami személyeset. Daniel nem is akar beavatott lenni, inkább érzéketlen marad: „Danielnek ezúttal nem futotta könnyekre. Amikor Joseph levelét olvasta, azt hitte, rossz vicc. Lehetetlen, hogy elveszítse Tinát” (Csokoládé, sztaniolban). Ennek tetőfoka, amikor Nora ellátogat Ludensihez, de az nem jön ki a szobájából, a képernyő nem engedi. Menthetetlenségét ez a lány fogalmazza meg a legtisztábbban: „magányos fiatal férfi, a halál közvetlen közelében, tele gátlásokkal, tanácstalansággal, félelemmel, tele ürességgel, hiánnyal tele, untig tele” (42.).
A második rész, a Három képkeret szépia szerelmekhez szintén a tragikus sorsok színterének kliséjébe vezet, családi képekhez formál kereteket címekben is, de csak egy legörbített szájú emotikont követel az olvasótól. Az aranykeret – Nagyanyám öröksége családi hagyomány felvezetésével indul: hogyan öröklődik egy fehérarany gyűrű anyáról leányra. A gyűrű felvillanásával idősíkváltás történik, felsejlik a múlt: nagyanyai kézen ragyog az eljegyzés pecsétje. Izgalmas folytatást vár az olvasó, hisz ennek a családnak a hangulatát, jellegzetes vonásait az első szerelem határozza meg. Féloldalnyi ismertetőt kapunk a nagymama és az igen művelt Dezső bácsi különösen romantikus kapcsolatáról. A hatás elmarad, mert nem értjük: miért lenne baj / nem baj, ha a nagymama menyasszonyi ruhája „szertefoszlott egy régi ruhásszekrény valamelyik vállfáján” (49.).
A magyarázat elparodizált, mosolygós emotikon az olvasó számára. Versek dialógusa következik Dezső és Amália házasságáról, itt a családfő már korántsem annyira heroikus, mint egy oldallal előbb. Dezső egy kövér matrónával állít haza, akiről megtudjuk, hogy azért kell előtte lemenni „előre-hídba”, mert Anette a főnök, tőle függ Dezső. Így az előléptetésért természetesen „Éjfélt, holdat, hektárnyi rónát, / Csillagokat ígért az égről”, sültet szolgált fel, amitől a hölgyet következetesen rosszullét környékezi, ezért távozik… Dezsővel együtt. Az Amál féltékenysége szintén erre az eseményre reflektál. A kezdés Pilinszky Apokrifjét idézi („mert elhagyatnak akkor mindenek”), de bájos kis szerelmi drámává törpül, nem is rossz csattanóval: „De a szívem kemény lenne, hideg és fehér, / Akár a márvány. / (vagy a vaj…)”. A versek egymásra következésükben egyre inkább vígballadaszerűvé válnak. Amál sérelmeit elpanaszolja a szomszédnak (Amál [a szomszéd úrhoz]), amiért a következőben (Dezső kopog) a családfő bosszút áll, hisz a beste hitves a szomszéddal hempergőzött. Ám a végén úgyis Dezsőből lesz felszarvazott férj: „Amál a vontatott, / monoton mondatok / zajára bóbiskolva hallgat, / mint aki semmit sem takargat” (57.).
Az ezüstkeret – A Hold-ének folytatása című történet az elején leginkább Eminescu Esthajnalcsillagára emlékeztetheti az olvasót. Eszünkbe juthatnak az Andersen-mesék is, így a történet kimenetelét már előre sejteni lehet: a holdsugár eldobja az öröklétet, irtózni kezd az emberi léttől, a szerelem beteljesületlen, így a lány saját könnyének árjában leli halálát. A földi lét és halhatatlanság egyedüli átjárhatósága csak az irodalom felől lehetséges. Ez amúgy is klisészerű, de tovább rontják az oda nem illő intertextusok. Maupassant és Lope de Vega verseinek beidézése ebben a szövegkörnyezetben már-már a sznobériáig hősszerelmes lánnyá teszik a főszereplőt, aki képtelen feldolgozni a búcsút, és utolsó lélegzetéig jegyzi gondolatait.
Az utolsó történetet (szegfűkeret – A patak iránya) látszólag levetkőzi az előzőek erőltetetten tragikus hangnemét, és úgy tűnik, egy szellemes gyerekkori emléket idéz. Váratlanul derül ki, hogy mégsem. Jó csíny volt a nagyapa testvérének fehér szegfűt mutatni, mert ettől a látványtól az mindig Homéroszt kezdett skandálni. Későn, a nagybácsi halála után derül ki, hogy ennek hátterében egy újabb szerencsétlen szerelmes tragédia áll. A zárómondat, „az arcom pedig égett a szégyentől” (68.), és maga a történet egésze közt azért találó az ellentét, mert egy túl romantikusan fájdalmas történetre egy gyermekire emlékeztető, szidástól elpirult emotikon-figurán keresztül tekintünk.
A kötet harmadik részében a hangvétel kezd bölcselkedővé válni. Minden napra egy szép gondolat – jut eszébe az olvasónak, de semmi újat nem kap. Ez csak tetőződik közhelyekkel: a szerelemdefiníciók sorában kiderül, hogy „nem lehet élni nélküle” (Fürdés). Akkor inkább jobb egy elmúlt szerelemről írni (Egy ismerős), de sajna az Így című szöveg megint olyan témához nyúl pár mondatban, mint a halálon túli lét, ráadásul úgy, mintha ez még sose lett volna kimondva ilyenformán. Ezzel szemben A nádboltívnek a versei a kötetben is kiemelkedő pozíciót foglalnak el. Túlvilági hangulat mozgatja az olvasói fantáziát, amikor „a szél levélhullát emel, kavar, / s egy nimfa hahóját visszhangozza / az avar” (A nádboltív alján), „s ő ott áll, csendbe burkolózva, fázva, / Ahol a világóceán szeggel, arannyal / Tákolt váza, négyszögű határa” (A kőunikornis utazása).
A könyv a Tükörtojás, alkonyatból szövegeivel zárul. Ez akár Weöres Sándor egysorosára is emlékeztethetne, egy Tojáséjre készülő állapotra. A grófnő szolgálólánya újra olyan történetekre hajaz, amelyek boldogtalansággal átszőtt, „felnőtteknek való” mesevilágot idéznek. Egy nevenincs grófnő királyságában vagyunk. Alkonyatot reggelizik, pezsgőként fogyasztja a holdat, szép lassan az egész univerzumot bekebelezné, ha nem lenne egy felettes én, a grófnő szolgálólánya, aki a „kincsemet” utasítva próbálja elérni, hogy a világ harmóniája helyrebillenjen. Mindez álmokban játszódik („A szolgálólány pedig mesélni kezd és szavai belopakodnak az álmodba”), ám a viszonyok szerveződése nagyon emlékeztet Daniel Ludensi esetére: minden bábszerűen mozog, nem érez. A „kincsem” megszólítás sem családias, inkább ironikus értelemben, szomorúan szép, ölelő emotikon.
Az álomszerűség kusza logikájába ékelődik be A kiflibálna története, ami után a látomások, a valóság és fikció váltakozása kitart a könyv végéig. Lászlónak fogalma sincs, hogy a rózsaszál vagy a szomszéd lány szólította nevén (László), az Egyedül című versben faóriások mossák feketére a Földet, a Panoráma puliürülékkel a magányon túl az (egyedül) öregedés rögeszméjéig tágít. A tetőpont ebben a sorozatban a Philemon és Baucis. Időszámításunk szerint című írás, amely Ovidius történetére játszik rá, profanizálva az eredetit: a szerelmesek nem változnak fává, a házra ráboruló fa végez velük. A kötetzáró szöveg (Nekrológ halálod alkalmából) szürreális képekben beszél az elmúlásról, de nem bölcselkedően, hanem végre személyesen kedvesen „egyetlen nagyon is emberi percig” (109.).
Láthatjuk, a könyv megköveteli, hogy ne összességében, hanem egyenként beszéljünk a szövegekről. Helyenként erőltetett, máskor viszont maguk a történetek kérnék a továbbírást. Az Emotikon rész végiggondolt, de korántsem olyan fantáziadús, mint a többi szöveg, amelyek viszont azért veszítenek a hatásból, mert vázlatosnak tűnnek. Első kötet lévén, szerény kezdés, de a jó ötletek kamatozhatnak a későbbiekben. Mindenesetre még véletlenül sem kell feszegetnünk, hogy miről szól. Alapvetően sokszínű emotikonmozaik.
Jancsó Noémi: Emotikon. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség
