2. Szerep és jelkép
„Végül is az emberi lélek úgy van formálva, hogy inkább megragadja a látszat, mint a való.”
(Erasmus)
Nyilván a pszihoanalitikusok, akik minden jelképnek felfogható dologról roppant egyszerű kulcsokkal adnak megfejtést, sokat írnak arról, hogy a fentebb emlegetett anyósmotívum túltengése a mai viccekben nem a házastárs anyjáról, illetve nemcsak róla szól, hanem minden olyan idősebb nőről, akinek kívül kell esnie a szexuális érdeklődés körén, saját idősebb nőrokont, hivatalnoknőt, de főleg tanító- és tanárnőt egyaránt jelképez, minden olyan nőt, aki élni akar valami tekintéllyel. Különösen kiadós fejtegetésre adnak alkalmat az effajta viccek: „Igazán elegem van – tör ki a férj –, már tizenkét éve itt él, most már igazán hazamehetne az anyád!” „Az enyém? – hökken meg a feleség. – Én azt hittem, hogy a tiéd!” Arról viszont kevesebbet értekeznek, hogy miért éppen a szőke jelképezi a fiatal nő butaságát; annyira, mint ahogy a rendőr megtestesíti a hatósági ostobaságot, a hivatalnak packázásait?
Az erősen karakteres női hajszínek, a szőke, a vörös, a fekete, talán már ősidők óta, egyetemesen elfogadott kulcsok szerint, a legjellegzetesebb erotikai típusokat jelképezik; de legalábbis – a márkajelük!
A hollófekete női haj, az egyetlen pillanat során is a megperzselődés lehetőségével fenyegető, erotikai robbanás veszélyét idézi (fürtidben tengervészes éj, Salomé tánca, Kirké disznóvá változtató ágya), míg a vörös hajszín, hivatkozva általában „vörös hajúak álnok jellemére”, az árulásra való hajlamra, veres kutya, veres ló, veres ember stb., a kiszámíthatatlanság izgalmát ígéri, az érzelmi hazárdjátékot, fordított bikaviadalt…
A szőkeség: Loreley hívogatása, Solvejg dala; nosztalgia, ábránd, illékonyság, örök sóvárgás; Szőke asszony, fejér hatytyú; vége, vége már a dalnak, elváltunk és nem tudom, hogy nézek-e még valaha, szép szemed kék csillagára; milyen volt szőkesége; s e szőkeségben újra érzem őt; tűnt Anna, aranyház; a hangod selyme egyszer elfakul, hajad aranya koporsóba hull… és mégis, mégis… – A szőke haj: arany, selyem, messzeség, villódzás, tündérjáték, elszakadás, fájdalom, remény; vagyis a szőkeség, akár nőről, a Tiszáról vagy angyalokról van szó, a romantika legteljesebb tárháza.
A nyers anyósvicc képtelen elburjánzása a nők társadalmi értékének burkolt elutasítását, a szöszi-viccek a nőkhöz fűződő érzelmek romantikátlanítását célozzák. Ám mindez „az egymás kölcsönös jobb megismerésének”… a koedukáció által fejlesztett „kölcsönös tiszteletnek” a jegyében… és igen nagy részben az elnői-esedett tantestület tehetetlenségének a jegyében.
A koedukáció problémáival szembenézni egy „igazán haladó” pedagógusnak és ideológusnak szinte legyőzhetetlen fogalmazási nehézségeket jelent. Ugyanis azt a felfogást, amely szerint a férfiasság jelentésében bennefoglaltatik a határozottság, nyíltság, jellemesség, bátorság, úgy félreértelmezhetik, hogy a nőkre nézve sértőnek, antidemokratikusnak, vaskalaposnak tűnjék, mert adódna belőle a feltételezés, hogy a nő nem lehet határozott, nyílt, jellemes és bátor. És a nőiesség igénylése, hogy egy nő legyen gyöngéd, szelíd, tartózkodó, és alkalmazkodásában is legyen méltóság, az ilyenek tudatában holmi rosszul megemésztett ibseni reminiszcenciákat kelt, alárendelt, elnyomott, egyéniségtől megfosztott, és persze, kizsákmányolt nőkről – nem is gondolva arra, hogy a szelídség, a nagylelkűség, a méltóság és a tartásos alkalmazkodás elsősorban intelligencia kérdése; nemtől függetlenül. E szemlélettel a maga nyelvén vitatkozva, következne, hogy a férfi se legyen szelíd, hanem durván követelődző, ne igyekezzék „úriasnak mutatkozni, vállalja gátlástalanul az élvhajhászást, és ne is alkalmazkodjék, hanem… stb.
Ha így forgatjuk, ha úgy ferdítjük e meghatározásokat, mindig eljuthatni egy tarthatatlan, önellentmondásokkal tömött értelmezéshez, valójában azonban, függetlenül a fogalmazás ügyességétől, mégiscsak tudjuk, mi a férfiasság, mi a nőiesség? – de a középiskolák pedagógiai gyakorlatában ezzel semmilyen vonatkozásban nem vetnek számot.
Következményként a fiú nem találja meg a maga férfias eszményképét, vagy anyámasszony katonája lesz belőle (vagy Kata asszonyé), vagy pedig a férfiasság sablonos, közhelyes értelmezését követve –, amit például a bandaszellem közvetít és éltet – csakugyan durva, erőszakos, önző fráter lesz; nőiesnek meg a magariszáló, kacér, önbecsülés-hiányos, számító, prakticista vonásokat fogja tartani. És milyen jellemző, hogy vannak nők, akik elvben nem hajlandók elismerni a férfiasságnak mint egyes pozitív tulajdonságok együttesének a fogalmát, az élet gyakorlatában szívesen élnek vele, mint „élvezeti lehetőséggel”; lásd nemcsak Cashel Byron mesterségét, nemcsak a grófnő és a parádéskocsis, nemcsak a tejesember és a postás anekdotai motívumait, sőt nemcsak a vállalat igazgatónőjét és a sofőrt, hanem az úgynevezett szexturizmus résztvevőit.
A lélektani regények, s persze a lélektan is, egy időben sokat tárgyalta a másodlagos, kompenzáló személyiség eseteit; sőt, még ma is: filmek, tévéjátékok gyakori típusa az a személy, aki a „mindennapi valóság”, a közélet, politika dolgaiban erélytelen vagy sikertelen, gerinctelen, megalkuvó, az a szeretkezésben annál követelőzőbb és férfiasabb! És az a nő, aki életvitelében, hivatásában a szelídségnek, az alkalmazkodásnak, a tartózkodásnak még a gondolatától vagy a megnevezésétől is felbőszül, mint amolyan férfiúi babonától, nőkre tukmált szereptől: szexuális élete gyakorlatában meghunyászkodó szukává züllik.
Már többször felmerült a kulcsszó, amivel lélektan, szociológia, nevelés az ellentmondásokat megkerülni szeretné: ez a szerep.
Az eszmény, főleg példakép értelemben eszerint nem eredeti valóság, hanem – szerep; az eszménykép vonásai nem a férfiúi és női természetből fakadnak, hanem sugallt, illetve rákényszerített és besulykolt elvárásokból. A példakép követés csakis szerepjátszás lehet. Férfiúi és női személyiség nincs, csak ilyen szerepek.
Számtalan sületlen, nyálas okoskodást olvasni arról, hogy első életéveikben a lánygyermekek azért szeretnek babával játszani, mert a férfiúi önzés az anyaság korlátozott szerepkörére akarja őket beprogramozni. A fiúk pedig ugyancsak maradi mentalitás által erőltetett programok miatt játszanak inkább kisautóval, emelődaruval, dugópuskával. Babázzanak tehát a fiúk, a lányok meg játszodjanak rablópandúrt – és akkor bizonyára nem merülnek fel problémák a modern házasságban; a férjek nagy szenvedéllyel fognak mosogatni és port törölni, mialatt a feleségek futballmeccsre járnak, és motorkerékpáros bandákba verődve horgásznak, feltalálnak és zenét szereznek! Micsurinista álmok! Szüreteljünk banánt a tundra csenevész bozótjairól, az egyenlítői pálmafák törzsét pedig használjuk ki zuzmótermelésre!
És haladó bölcsességek szerint a férfiak azért nem veszik ki részüket a házimunkából, mert azt a férfiúi szereptudattal összeegyeztethetetlennek tartják. Ám amikor valóban olyan helyzetek állnak elő, hogy szükség volna a férj segítségére ilyen banális teendőkben, ott kifejezetten az emberségesség és nem a nemi szerep az, ami döntő. Vagy: fáradt a férfi is, vagy jó emberismerő. És sejti, illetve tudja feleségéről, hogyha kiveszi a házimunkát a kezéből, rövidesen a fejére nő! Amióta az emberiség színházba jár, regényt olvas és szomszédasszonyokat hallgat, tudjuk, hogy éppen a legkezesebb férfiakat csalják meg leghamarabb, mert unalmasak, női szemmel nézve. Viszont nem tudom, miért, de a nők sokkal jobban elvárják a Szerep által előírt viselkedést!
Amikor még irodalomkritikusként is működtem, egy középkorú, sokat olvasó nő akkora áhítattal és tisztelettel tekintett rám, hogy már kellemetlen is volt a társasága. Egy ízben azonban akkor ütött rajtam, amikor feleségem elutaztán, magam töröltem fel éppen a konyhában a cementpadlózatot. Elképedt, felháborodott. Egy irodalomkritikus ne vegyen surlórongyot a kezébe!... Többet egy cikkem se olvasta el…
A magam részéről igazat adtam neki.
(befejező rész következik)
