Nézem a szobafestőt, hogy milyen gonddal kopogtatja szobánk falfelületét, keresve a vakolat táskásodását, amit finom, könnyű mozdulattal lehánt a felületről, és új anyaggal pótolja. A felület kultusza, ötlik fel bennem a jelenség megnevezése. Be sokszor voltam tanúja az ilyen és ehhez hasonló felület „megdicsőítésének”! Asztalosok ezerszer ellenőrzik a meggyalult falemezek simaságát, majd még le is csiszolják festés, lakkozás előtt ezeket a szépségesen megművelt lapokat. Nem hiszem, hogy egy pillanatig is gondolnának a felület mögött felsejlő mélységekre, a fa rostos szerkezetére, az ebből kihámozható információkra, a fa életére, mielőtt lapokat vágtak volna belőle, a magra, amelyből kikelt a fa, és a fára, amely valamikor régen elhullatta ezt a magot. Brâncuşi eszményien lecsiszolta fantasztikus mélységeket feltáró absztrakt szoboralakjait, más, modern szobrászok éppenséggel eldolgozatlanul hagyták szobraikat, hogy tartalmuk annál direktebbül érvényesüljön, hasson a szemlélőre. A modern festészetben is élesen elkülönül egymástól a két irányzat: a felületi megmunkálás míves kidolgozása, „elsimítása”, és a „durván” felrakott, csak úgy „odamázolt” festéknyomok reliefhatása. A felületjáték nem mai keletű: csiszolt kőkorszakot emlegetünk és modern designt, csodálatos felületű ókori kerámiaművészetet és végtelenül leegyszerűsített modern panel-építményeket. A minimalmusic is a zenei felület teljes leegyszerűsítésére törekszik, éppen a FELÜLET HANGSÚLYOZÁSA érdekében. A modern lemezfelvételek is a felület kimunkálására törekednek, a zajmentesítésnek mai csodatechnikája valóban „lecsiszolja” a felhangzó zene (hangzás)felületét. Minden mai törekvésünkben megnyilvánul a felület tökéletességének fetisizálása. Szemünk felületnézésre van immár beállítva, miért lenne kivétel a fülünk? Megszoktuk, hogy csak a felületre figyeljünk. Például arra, hogy milyen híres az előadó, aki ismertetést ír a műről (vagyis aki minősíti a művet, különösen, ha az modern bemutatóként hangzik fel!).
A modern alkotások első előadásának legfőbb tényezője a felületi előkészítés. Ha ez csillogóra sikerül, akkor a műnek ragyogó jövőt jósolhatunk. A hallgatóság úgyis a felületi elemekre fog visszaemlékezni. Például arra, hogy milyen teremben (milyen ragyogó környezetben) hangzott fel a darab, milyen fesztivál keretében szólaltatták meg, hány tévécsatorna közvetítette a hangversenyt? A könnyűzene előadóitól csak tanulhatunk (e téren is) mi, komolyzene-megszállottak. Tanulhatunk, de nem tanulunk. A legtöbb komolyzenei előadó hallani sem akar a felületcsiszoló technikai eszközök igénybevételéről: lealacsonyítónak tartják a hangerősítést (még akkor is, amikor erre égető szükség lenne), fölöslegesnek a fényhatásokat, a videós kivetítést egyenesen égbekiáltó sértésnek veszik. Érthető: mélységhallgatásra vannak nevelve, és azt várják el hallgatóságuktól is. Ez a jelenség nagyon élt, működött a 19. század hangversenytermeiben, már sokkal kevésbé volt otthon a 20. század koncertjein, és most, a 21. század elején szinte már elviselhetetlen az a konzervativizmus, amellyel csökönyösen őrzik a „csak zene, SEMMI MÁS!” érvényességét.
A zeneszerzésben is egyesek még mindig CSAK ZENÉT kívánnak nyújtani hallgatóságuknak, mások éppenséggel túlzásba viszik a felület csiszolgatásának – egyébként dicsérendő – erényét. A „csak hangszerelés, más semmi” ott kísért jónéhány modern műben. A zenei mikroorganizmusok végtelenül elaprózott, míves kidolgozása is a felület fényesítésének egyik jól bevált módja lett, millió hang, ezer szólam szól egyszerre, a partitúra óriásivá növekedett mamutkönyvvé lett, és ami szól, az már csak egy csillogó-villogó zenefelület. Nagyon erős mélységhallás kell hozzá, hogy a mindent elfedő felület tükre mögött meghalljuk a tartalmat is. Kérdés, hogy szükségünk van még ilyen tartalomra? A régi zeneszerzők még nagyon ügyeltek a kétféle hallgatásra. Mozart írja levélben D-dúr szimfóniájának párizsi bemutatójáról: „… az első Allegro közepén volt egy rész, amelyről előre tudtam, hogy tetszeni fog majd: a hallgatók el voltak ragadtatva, és óriási taps volt. – De mivel tudtam, mikor írtam, hogy ez milyen hatást kelt majd, az egészet megismételtem, da capot csináltunk”. Jellemző beszámoló Mozart felület- és mélységhallásáról. A modern kor zeneszerzőinél ez a kettő gyakran nincs egyensúlyban. Talán ezt is meghozza a 21. század.
