(Sütő András Erdélyi sors, erdélyi
irodalom című tanulmánya alá)
Úgy, hogy SINISTRA körzet, majd Bo-dor Ádám nevezi el. Rodostónak s egyéb Tatárpusztának Rogériuszról és Mikesről nevezik el.
A sors szólt reánk. Olyan parancsoló eréllyel, ahogy a Niebelung-ének vagy a Kalevala dolgában. „Sütő szerint egy jaj-kiáltással kezdődött ez az erdélyi irodalom. A Kós Károly-féle jaj-kiáltássál. És azzal a hívással, hogy álljanak meg a menekülő emberek... Az erdélyi magyar irodalom valójában tehát egy megálló és otthonmaradó emberrel kezdődött... hogy egy menekülő tömeggel szemben ment egy Benedek Elek... Emberek, menjünk vissza és próbáljuk megmenteni az országot egy más országon belül, egy más hatalom alatt.”
Aki egy versidézetet folytatni tud, az egy kommunikációs rendszer része. Minden, de minden részben egy-egy anyanyelv, részben az egyetemes műveltség része. Valami hatalmas, összecsukható közös emberi nagyság dolgai vagyunk. Egy romantikus szerzőtől kölcsönzött patetikus, de találó képpel: az ember akkora, hogyha teste csupán egy pillanatra is magára ölthette volna lelke méreteit, nyomban leomlottak volna körülötte a börtönfalak. A kép képességeiben óriási biztonsági készletek és kiutak kísérték a nemzeteket s az emberiséget történelme folyamán.
Könnyű Voltaire-nek, mondta Goethe, neki mindig kéznél volt a tehetsége. Egyik jelentős kortársa Kosztolányival kapcsolatban ismétli meg ezt az építő irigységet sugárzó megállapítást. A helyzet, a jelenet valószínűleg ezerszer ismétlődik a kultúra folyamatában. Érték az értékre hivatkozik, azt mutatja fel a világnak, annak mélabús tudatában is, hogy korántsem az értékek tudomásulvételével, nyilvántartásával, folyamatos beépülésével történik az újabb meg újabb fordulat, hiszen a világ mindig krízisállapotban volt. Az irodalom a maga módján, mint egy külön könyvelésben adta meg a maga válaszait a megkerülhetetlen kérdésekre.
Így Erdély hirtelen elanyátlanodott múltjában is. Az ősi felismerés, hogy aki öregbíti a bölcsességet, öregbíti a szenvedést is – csak látszólag van ellentmondásban az irodalom ősi és örök értelmével, céljával.
Ülök egy mai íróasztalnál, szemben a zöld suhogással, és azon morfondírozom, hogy egy levél a diófáról úgy is tűnhet, hogy levél a diófáról, holott csak fólium, nem episztola, holott episztola, nemcsak fólia. Ám az új levelet csak morzsolgatom, csak gyűrögetem szórakozottan.
Valami könyv után bejártam a könyvesboltokat. Egyre újabb az erdélyi irodalom. És kaptam véletlenül egy másikat, amelyről nem is tudtam, s ami most viszszakapcsol korokat, időket, hangulatokat, gondokat. A munka kedveit és szomjait. Ellendít a holnap felé. Az értékek körül érzelmi életünknek is folyton témái akadnak. Itt van például ez a diófa, ez a nagy zöld felhő, ősszel nagy sárga felhő, aranyfolt, a nagy csipke, átlátszóvá váló láthatárdarab. Én ezen a fán, mikor pihenésül csak rápillantok, az Anonymus- meg a Zrínyi-korabeli távoli délutánokat érzem, de Swiftet és Cervantest is. Az egész világirodalom fenyegető vagy vigasztaló (kinek milyen olvasott a lelkiismerete) jelenléte támad a helyén, a színéből, formájából. Abban a pillanatban velem vannak a fogékonyság eredeti, öröklött, primer, Transzszilvánia előtti és Erdély utáni érzékszervei. Kötnek az élethez. Az én még meleg életemhez abban a pillanatban. Holt és elméleti és hideg dolgok. Lidércfény, áltűz, mely csak világít, pokolnak és mennyországnak is nem több, csupán vetítés. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés – a megfigyelés megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége.
„Az első világháború elvitt negyedmillió magyart – mondja Sütő András –, a Ceauşescu-diktatúra rengeteg magyart vitt el, pontosan nem tudjuk, mennyit... csak zárójelben mondom, hogy micsoda szégyen és gyalázat egy ilyen drámai sorozat után azt állítani, hogy a magyar kormány nem elég érzékeny a szomszéd népek nemzeti érzékenysége dolgában...” Mondja ezt Sütő András a történelemből hozott látnoksággal és lehunyt szemmel.
