A ceruzákkal kezdődött. Egyszer csak nem lehetett tisztességes ceruzákat kapni. Mindegyiken annyi nyuszi meg mókus volt, hogy kifordultak az ember kezéből. Tollakat még csak-csak, de bizonyos dolgokhoz – jegyzetek készítéséhez, rajzolóknak, hogy hallják, ahogy surrogva bíztatja őket a papíron, gyerekeknek, hogy gyönyörködhessenek egy tizenkét darabos, pléhdobozos Faber-Castell-készletben –, és ahhoz, hogy elkezdjen valamit az ember, ceruzára van szükség. Tollra akkor, amikor már biztosak vagyunk benne. Végül csak az Ikeában lehetett normális ceruzákat találni, mert akárhogy is igyekeztek másként tenni, még mindig voltak az életünknek olyan részei, ahol nélkülözhetetlenek voltak. De ott meg kicsik voltak, hogy ne tudjuk őket sokáig használni. Ráadásul folyton meg kellett értük küzdenünk a gyerekekkel, akik, amint meglátták őket, nem tudtak ellenállni az ősi vágynak, hogy birtokolják őket, minél többet. Egyszerűek és barátságosak voltak a ceruzák az Ikeában, munkára termettek. Nem haragudtunk a gyerekekre. Ők meg néha megsajnáltak minket, és adtak nekünk a zsákmányukból, amikor látták, milyen kétségbeesetten rohangálunk az emeletes ágyak és a konyhaszekrények között. Ceruzahegyező is csak néhány helyen volt már, vidéken, és azok is mind törték a ceruzák hegyét. Töltőtollat, olyat, amivel írni lehet, se lehetett már sehol se kapni, csak olyat, amivel aláírni. Azokkal a tollakkal, amik meg voltak, csak csúnyán lehetett írni. Aztán a füzetek. Vagy azt mondták, hogy famentes, környezetbarát, pedig csak ronda szürke volt, vagy olyan színük volt, mint a fagyiknak, és mindenféle rajzok voltak bennük már eredetileg, hogy annyival is kevesebb írás férjen el bennük. Nem várták ezek a füzetek, hogy írjunk beléjük. Az alvilág papír-írószerre szakosodott, és egy tisztességes ceruza, amin nem voltak macik, nem lilán fogott, és radír is volt a végén, többe került, mint a nagynéném, ha azt akarják, hogy közben szájon is csókolja az embert. Sokan az alvilág rabszolgái lettek, eladták magukat egy elefántos radírért, mert nem élhettek nélküle, pedig nem tudták megfizetni még a kínai szagosradírt sem. De a maffiózók nem tudtak velük mit kezdeni, mert nem volt tőlük mit elvenni: ilyenjeik voltak csak, hogy Horatius költeményei az intertextuális kód-referencia tükrében, Korai posztmodernek: az Odüsszeia és az Ezeregyéjszaka hermeneutikai vizsgálata meg Balogsuta kolbászkák – ír népmesék az ipari forradalom után. Ráadásul dolgoztatni se tudták őket, mert amikor mondták nekik, hogy mit kell csinálni, folyton csak ámuldoztak, hogy nahát, sose hitték volna, hogy ilyesmi létezik, mert ilyet eddig csak a könyvekben olvastak. Úgyhogy jobb híján összetörték a szemüvegüket büntetésből.
Én nem tudom, kik, de kitaláltak egy csomó rövidítést meg jelet, hogy azt használjuk, ha e-mailezünk meg csetelünk, mintha csak azt gondolták volna, fölösleges olyan körülményesen fogalmazni. Az embereket magukra hagyni a gondolataikkal, ki tudja, milyen következményekkel járhat. Hát ők nem. Ebből az lett, hogy egyre többen nőttek föl úgy, hogy már nem értették azt a nyelvet, amit a könyvek beszéltek, mert nem volt bennük egy szmájli se. Mivel egyre kevesebbet olvastak, s ha írtak, azt is rövidítésekkel meg mindenféle jelekkel, nem csak megfogalmazni nem tudták már, amit gondoltak, hanem érezni sem. Kilenc alapvető szmájlit tudtak érezni. A vidámat, a könnyezőset, a hányósat, a bemutatósat, a vörös fejű szarvacskásat, a szivecskéset, az izzadóshomlok-törölgetőset, meg a kacsintósat. Nem is, csak nyolcat.
Megjelent egy új vírus, ,,A valóság ördögi karaktere 2.0”, ami olyan profin volt megírva, hogy nem csak ADSL-en terjedt, hanem cseppfertőzéssel is. Mivel a vírusgazdákon semmilyen tünet nem jelent meg azon kívül, hogy mindannyian ragaszkodtak hozzá, hogy blogot írjanak, az orvosok meg a nemzetbiztonságiak nem nagyon törődtek vele, mert egyetlen laboratóriumban sem tudták 100%-osan bebizonyítani, hogy a kényszeres blogolás a vírus része. Úgyhogy mindenki blogot írt, hogy megmondja a véleményét, mert azt hitték, érdekel valakit. Nagyon szerették volna, ha érdekel valakit, mert otthon meg az ismerőseik között nem volt ilyen. Csakhogy a rengeteg blog pont az ellenkezőjét váltotta ki annak, amit várni lehetett volna: egyre csúnyábban és trehányabbul fogalmaztak. Azt hitték, szellemesek, jól értesültek és szigorúan kritizálják a rendszert, pedig csak felelőtlenül pökhendiskedtek, mert ha nem akarták, nem volt nevük a neten. Nem akarták. Meg aztán olyan könnyen lehetett törölni mindent. Nem úgy, mint a papíron. Ahol legfeljebb át lehet húzni, amit már nem úgy gondolunk. Ha nagyon nem úgy gondoljuk, akkor sokszor át lehet húzni, amíg végül már egyáltalán nem látszik. De attól még ott van.
Szóval megváltoztak a játékszabályok, amiket a könyvekből ismertünk, és nem voltunk tisztában az újakkal. Aki nem vette észre és ragaszkodott a régiekhez, folyvást úgy érezte magát, mintha egy drága, de kényelmetlen és divatjamúlt ruhát viselne éjjel-nappal, és azt gondolta magában: ,,megint fölszedtem pár kilót” vagy ,,biztosan a globális felmelegedés. A multik miatt van”.
Monsieur Maurice szerint az volt a baj, hogy elszabadult a kétely malaca. Márpedig Monsieur Maurice értett hozzá – az antikváriumában a pult alól Duras Szeretőjét adta minden veszélyesen szép lánynak. Meg a boldogtalan férfiaknak is. És nekik is elmondta ezt a kétely malacás dolgot, nehogy már azt higgyék, ők tehetnek a boldogtalanságukról. A nők ilyenkor még titokzatosabban és meggyötörtebben kezdtek el pislogni, a férfiak meg kivétel nélkül azt felelték keserűen és megtörten: ,,Nekem mondja?” – és megbicsaklott a hangjuk. Senki másnak nem mondta el, csak nekem meg nekik, mert állítólag a boldogtalan szerelem minden más testvériségnél erősebben kovácsolja össze az idegeneket és nyitottabb lesz tőle az ember a természet rendkívüli jelenségeire. Azt is mondta, miután összemagázódtunk, hogy ne menjen veszendőbe több évszázad hagyománya (az idegenek előtt tegeződtünk, hogy ne kelljen annyit magyarázkodni), hogy semmi gond nem lenne a kétely malacával, még helyes is a maga módján. Csak éppen ahol megjelenik, ott attól kezdve minden olyan lesz, mintha véletlenül történne, mert senki nem akarja igazán. Amikor egyszer beálltam a pultba helyettesíteni Monsieur Maurice-t, akkor láttam először a kétely malacát. Azóta annyiszor, hogy néha már föl sem tűnik. Tisztán láttam a fölső polcon a másfél folyóméternyi Asterix mellett: rozsdabarna volt, szárnyakkal. Elég csúnya volt. Asztmásan zihált és mosolygott. Ettől még csúnyább volt. Még nem voltam tisztában a dolgokkal, úgyhogy egy nem boldogtalan férfinak, aki a nagymamája könyveit jött eladni, mondtam, hogy ,,Elszabadult a kétely malaca”. A férfi meg azt felelte: ,,Erről beszélek. Ezért nem szabad olvasni. Ilyen hülyék lesznek tőle.”
Eddig azért nem írt a kétely malacáról senki, mert így néz ki, teljesen komolytalan. Nekem viszont mindegy. Engem a barátaim is csak azért hívnak föl, hogy hallják, ahogy csikorgatom a fogaimat. A kétely malaca úgy lett, hogy alapvetően volt. Csak senki nem akarta elhinni, hogy létezik. Egy malac szárnyakkal? Meg lehet őket érteni. Nem túl nagy, tizenöt centi lehet. Viszont a méretéhez képest elég súlyos. Az ember megemeli – nem is gondolná, mennyire nehéz. Nem akarja elhinni. Megemeli még egyszer. Nehéz, ahogy az előbb is. De másnap megint nem hiszi el. Megemeli. Tényleg. Tisztára, mint tegnap. Monsieur Maurice szerint a kétely malaca azért jött pont ide, mert nekünk nincs tengerünk. Mert azok a népek, amelyeknek nincs tengere, kevesebbnek érzik magukat a többieknél, meg vannak róla győződve, hogy hallatlan igazságtalanság történt velük, amit még Laurázsiában megszerveztek valakik, és nem tudnak többé neheztelés nélkül tekinteni a többi népre (akár van azoknak tengere, akár nincs). Hiszen nincs semmijük, ami a puszta létezésével fölvidítaná, megvigasztalná és megnyugtatná őket: bármikor el lehet innen hajózni. Amellett a tengerből nyerhető halakban rengeteg ómega3 van, amely a leghatásosabb ellenszere a depressziónak. Márpedig azok a népek, amelyeknek nincs tengere, sokkal inkább hajlamosak arra, hogy afféle bizarr és kínos dolgokat műveljenek, amik előtt aztán később értetlenül áll az utókor, mint azok, amelyeknek van. (Azokról a népekről nem is beszélve, amelyeknek hol van tengere, hol nincs.)
Monsieur Maurice azt is mondta, hogy a kétely malaca háborút indított. Csak nem vette észre, mert ostoba. De mindegy, mert azt se tudja, ki ellen, úgyhogy senki nincs biztonságban. Ezért van az, hogy az emberek mostanában úgy csinálják a dolgukat, mintha semmi közük nem lenne hozzá. Ettől aztán a dolgok elkezdtek úgy viselkedni, mint az intézetis gyerekek, akik tudják, hogy senkinek sem kellenek. De én attól félek, hogy nem lehet az egészet a kétely malacára fogni. Mintha mindegyik jelenség öszszefüggött volna a többivel. Mintha csak szóltak volna ezek a dolgok egymásnak, hogy ide jöhetnek, mert itt jó lesz nekik. Úgyhogy ezek a dolgok idejöttek, megerősödtek és észrevétlenül lebirkóztak minket, hogy teljesen tehetetlenek lettünk. Elkezdték magukat otthon érezni, nem zsenírozták magukat, és egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi mit szeretnénk. Márpedig amit ők szerettek, az nekünk nem volt jó. Nem arról van szó, hogy rossz volt nekünk, hanem hogy nem volt jó, pedig lehetett volna. Nem volt ok az elégedetlenségre, mert mindenki válogathatott a ruhák meg az ételek közül, annyit ehetett, amennyi csak belefért, és mindenből jó sokat adtak, hogy senki ne érezhesse úgy, hogy hiányt szenved valamiben. Csakhogy ezek a ruhák, az ennivalók meg a dolgok, amiket megvehettünk, olyanok voltak, amiket bármikor pótolhattunk, nem olyanok, amikhez lehetett volna ragaszkodni, mert jó velük lenni, vagy amik miatt távoli országokat jártunk volna be, mint a félszemű Jumurdzsák a gyűrűje miatt. Persze az is lehet, hogy csak mi voltunk már képtelenek arra, hogy ragaszkodjunk a dolgainkhoz.
Meg voltunk fogva, ugyanúgy, mint régen – amikor bizonyos alkalmakkor föl kellett vonulni, máskor viszont tilos volt, mert akkor közénk lövettek, mi meg törhettük a fejünket, hogy melyik alkalommal mi a teendő –, csak nem vettük észre, mert most nem az volt, hogy megmondták, hogy mit akarunk, hanem azt mondták, hogy válasszunk. De azt a három dolgot, amiből választani lehetett, ők rakták elénk. Megint egyformák voltunk, csak nem túl feltűnően. Megint nem mi akartunk, hanem mások helyettünk. De hogy kik és mit, azt nem tudtuk. Csak annyi volt biztos, hogy ne nagyon mocorogjunk. Rájöttek, hogy nyugodtan megnyithatják a határokat, mert úgyis mindenki csak a tengerpartra akar menni meg vásárolni mindenféle dolgokat. Az meg nem veszélyes. Mert észrevették, hogy az emberek mindent vesznek külföldön, csak könyveket nem.
Közben meg rengeteg könyvet adtak ki itthon. De annyit, hogy az ember bement egy könyvesboltba, és rögtön elkezdte nyomasztani az a rengeteg könyv, ami ott volt, és amit úgysem fog tudni soha elolvasni, akármeddig is hagyják élni. És addig is, amíg még hagyják, ne érezhesse magát igazán műveltnek, hiszen annyi mindent nem olvasott. Mondom, nagyon ravaszak voltak. Csak az volt a helyzet, hogy ezeket a könyveket nem érte meg elolvasni. Mert egyik sem az volt, amire szükség lett volna. Olyan már volt, hogy nem lehetett olvasni, hogy elvették és elégették a könyveket, s megbüntették az embert, mert birtokolta őket, de itt lehetett olvasni, csak minden könyv címlapja olyan színű volt, mint egy tropikus bikini, és arany színű, dombornyomásos betűk voltak rajta, hogy saját magunk előtt is szégyellni kelljen. Olyan könyveket lehetett csak kapni, amik elsőre nem tetszenek. De másodszorra, harmadszorra sem, akárhány év telik el közben. Viszont olyannak akartak látszani, mintha tetszenének. Úgy csináltak, mintha fontosak lennének. Pedig nem voltak azok. Sőt, becsaptak. Egyszerűen csak váratlan dolgokat csináltattak a szereplőikkel, rafináltan voltak szerkesztetve, hogy meglepjék az olvasóikat, és ijesztő mennyiségű háttértudásukat fitogtatva próbálták lenyűgözni. Vagy rutinosan fontos dolgokról szóltak, amikkel számolni kell, és kutya, akit nem érdekel: misztikus-transzcendens kalandozásról, melynek végén a hős megvilágosodik s elnyeri személyre szabott üdvösségét még itt a Földön, önpusztító lángelméről, aki a konvenciók és lángoló szenvedélye áldozata lesz, tetszőleges önkényuralmi rendszerek által megnyomorított gyermeki lélekről, hűséges háziállatokról, akik több száz kilométert tesznek meg meglepett, vakációzó gazdáikhoz. De ettől még nem voltak jók. Arra akartak kényszeríteni minket ezek a könyvek, hogy szeressük őket azért, amiről szólnak. De hát egy könyv nem lehet erőszakos. Azoknak írták őket, akik akartak ugyan olvasni, de csak olyasmit, amin jól lehet szórakozni, vagy nem fáj nagyon, éppen csak annyira, hogy meghatódhassanak saját maguktól: ,,szomorú könyvet olvasok. Érzékeny vagyok és intelligens.”
Úgy adtak ki könyveket, hogy rossz legyen őket olvasni. Olyan alakúra csinálták őket, hogy nehéz legyen olvasni: négyzetre, keskenyre, hosszúra. Idétlen betűtípussal szedték, túl hosszú vagy túl széles oldalképpel, amitől hamar elfárad az ember szeme, színes papírra, elhagyva a bekezdéseket, tele sajtóhibával. Valamiért azt gondolták, hogy egy könyvnek vastagnak kell lenni, mert csak úgy hiteles. Nem adtak ki vékony könyvet. Ami nem volt elég terjedelmes, azt a nyomdászok meghosszították mindenféle trükkel: vastag papírral, kövér betűkkel, nagy sorközökkel. Az emberek boldogok voltak, hogy vaskos könyveket olvasnak, s nem tűnt föl, hogy egy délután végeznek vele. Nagy és nehéz könyveket csináltak, amikben alig volt szöveg, csak szép képek. Az ember akkor sem tudta volna a kabátja zsebében hordani azokat, ha akarja. Azt csinálták, hogy meglegyen a norma – mert korlátozták ugyan a tisztességes könyvek megjelenését, de azért volt egy szám, amit teljesíteni kellett, a Kontinentális Szövetség előírásai miatt –, hogy a fontos könyveket is csillogó, lila borítóban adták ki. Ez azért volt aljas a részükről, mert azok, akiknek szükségük volt az olvasásra, hozzá voltak szokva, hogy az olvasható könyvek egyszerű, puritán borítóval jelennek meg, s a hivalkodó címlapokat kiszűrte a retinájuk. Azok meg, akik véletlenül megvették a fontos könyveket, mert ők meg a hivalkodó borítókra voltak ráállva, úgysem értettek belőle semmit, szóval nem ártott nekik. Meghagytak egy csomó klasszikust a könyvtárakban meg a könyvesboltokban, de csak azokat, amik nem azért lettek klasszikusok, mert jók voltak, hanem azért, mert régen írták őket, és valahogy megmaradtak. Az újságokat meg nehéz, fényes papírra nyomva adták ki, hogy azt higgyük, súlyos és komoly dolgokról szólnak. Úgyhogy tulajdonképpen érthető, ha az emberek bedugaszolták a fülüket, és inkább zenét hallgattak a buszon meg a metrón olvasás helyett. Szóval nem kellett itt semmit elégetni, bezúzni, indexre tenni: ami szellemileg gyúlékony lett volna, az nem kerülhetett azoknak a kezébe, akiknél meggyulladt volna. Akikébe meg került, azokéban meg akkor se gyulladt volna meg, ha napalmot öntenek rá, tehát nemzetbiztonsági szempontból ártalmatlan volt. Vagyis végzetes.
Azt mondták, azért nem kell másféle könyveket kiadni, mert minden fönt van a neten. Ami igaz is volt. Egy ideig valóban minden fönt volt, de közben meg tudták, hogy nincs az az ember, aki monitorról el tudná olvasni A három testőrt. Mert még ha ki is nyomtatnánk azt a több száz oldalt, az nem könyv. Úgyhogy egy idő után, amikor egyre kevesebben kattintottak az Effi Briestre meg A dzsungel könyvére, nyugodtan mondhatták, hogy azért szedték le őket, mert senkit nem érdekelt. Inkább kiadták rövidítve vagy megfilmesítették őket. De úgy, hogy a kaméliás hölgy a végén életben maradt, az Íliászból kihagyták az isteneket, a bibliai özönvíz meg csak egy ingergazdag vadvízi evezés volt, mert minek idegesítsék az embereket fölöslegesen. Ó, nem voltak már komótos, göcsörtös mondatok, súlyosak, mint a pallos, amellyel az igazságos, de idegen uralkodókra szoktak lesújtani orvul a honfiak.
Nem voltak az alkalomhoz illő könyvek. Ami végül is mindegy, mert már alkalmak se voltak. Az embereknek nem volt ünneplőruhája. Az utolsó fehér inget az Alpesi Ansatz nevű rezesbanda pozanosa viselte volna, de a többiek azt hitték, hogy pizsamafelső, és kinevették. Schmidt bácsi meg hazament és gyorsan fölvett egy szép piros trikót, pedig már nagyon öreg volt, és úgy érezte, hogy egy idő óta folyton hibázik. Pedig az övé ráadásul nem akármilyen fehér ing volt: csontfehér, jobb oldalt, a vakbéltájon hímzett fekete tulipánnal, amilyet csak vidéki lakodalmakon, esetleg a búcsúkon lévő céllövöldék környékén lehetett látni. Ráadásul a mi irodalmunk javát nagyrészt olyanok írták, akik ilyen inget viseltek – legtöbbjük még zakót is fölvett hozzá –, de legalábbis a hőseik a cselekmény egy bizonyos pontján föltétlenül fölvettek egy fehér inget. Az ünnepnapokat összekeverték egymással – az egyik elvesztett szabadságharcot a másik elvesztett szabadságharccal, egy vallásalapítót egy nyuszival, akiről senki nem tudta, hogy került a képbe, a sütőtököket az államalapítással –, nem attól voltak ünnepek, amitől eredetileg, ugyanis arra már nemigen emlékeztek. Hanem azért, mert munkaszüneti napok voltak, amikor nem kellett menni dolgozni, se ünneplőben, se anélkül, szóval mindenki maradhatott otthon akár egész nap pizsamában, ami egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Schmidt bácsi inge. Ha szerencséjük volt, akkor a nagyobb ünnepeket erős leárazások követték, melyek csak emelték az ünnep fényét. Megszűntek az illúziók, de látva a kialakult helyzetet, minden negyedik azért megmaradhatott volna, vagy legalább a kékek. Évek óta nem lettek szállóigék könyvekből. Olyanok, hogy ,,Barátságosan vállon veregette, majd fölsegítette a porból”, meg ,,másodrendű frissesség”, meg ,,Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” Amik meg voltak, azokat elfelejtették, mert egyre kevesebben használták őket. Monsieur Maurice asztala mellé a falra egy időben az volt felírva, hogy Ne feledd Kilgore Troutot! Aztán leszedte, mert minden nap elolvasta, úgyhogy megszokta, és kezdte elfelejteni. De hogy mért volt fölírva, elrettentő vagy követendő példaként-e, arra Monsieur Maurice csak annyit mondott: ,,Nem is tudom.” Végül egyetlen bútorboltban sem lehetett könyvespolcot kapni. Hogy azért-e, mert nem volt rá igény, vagy azért, mert nem keresték az emberek, hiszen tudták, hogy úgyse lesz, azt nem lehetett tudni.
Senki nem írt verseket. Még a szerelmesek se. Volt egy irány- és mértékadó irodalmi lap (a többi nem tudom, hova tűnt), amiben jelentek meg versek, de azokat nem értettem. Állítólag mások se. Aztán rájöttünk, hogy ez is része a tervnek: olvashatatlan verseket közölnek, hogy leszoktassanak minket róluk. A veszélyes íróknak meg nagy díjakat adtak, mert rájöttek, hogy súlyos kitüntetés után a lehető legritkább esetben ír egy író érdekes dolgokat, vagy olyasmit, amitől félni kellene. Az volt a lényeg, hogy ne nagyon gondolkodjunk, és a delfinekre meg a bálnákra hivatkoztak, hogy azok is milyen intelligensek, pedig sose olvasnak. Az igazság az volt, hogy ekkorra már alig éltek delfinek meg bálnák, de erről nem nagyon lehetett tudni, mert nem voltak már olyan könyvek meg újságok, amik ilyesmivel foglalkoztak.
Mondtuk Monsieur Maurice-nak, hogy talán egy forradalom. A népek is érzik, hogy most annak kell jönnie, még ha nem is gondolnak rá direkt, különben nem járna mindenki olyan ruhákban, mint a milicisták. Monsieur Maurice azt felelte, úgyse menne. Intellektuálisan nem vagyunk azon a szinten, hogy meg tudjuk határozni, ki az ellenség.
– Bezzeg a régi szép idők – merengett Monsieur Maurice. – Amikor az ellenséget fölrakták egy tribünre, és mindenkinek el kellett előtte vonulnia, hogy jól megjegyezze az arcát… A biztonság kedvéért transzparensekre is fölrakták a képét, hogy aki messze van tőle, az is lássa azt az arcot, és amíg csak él, ne felejtse el. A kétely malaca miatt nem lehet nekünk háborúnk. Nem hinnénk el, hogy háború van. Senki nem menne el föllázadni. Mert nekünk malacunk van. Más népeknek kőszörnyeik vannak, és a katedrálisaik tetejéről vigyázzák őket évszázadok óta, igaz, nem túl nagy lelkesedéssel, mert közben borzalmasan fintorognak, szóval megvan a véleményük a dologról. Csakhogy azok között vannak kifejezetten entellektüel kinézetűek, akik elmélyülten szemlélik alattuk a folyót meg a várost, és az értelmiségi mély megvetésével öltik rá a nyelvüket. De legalább nem akarják fölgyújtani a könyveket, mint a másik nép kőszörnye, amit rögtön az ország elejére raktak oda, hogy vigyázza őket, és aminek már ott a kezében a fáklya, amivel föl fogja gyújtani a könyvet, amit szintén a kezébe raktak. Még nem gyújtotta föl, de föl fogja. Minden népnek megvan a maga védőszelleme, csak a miénk nem tud olvasni, mert azt nem lehet röpködés közben, úgyhogy a biztonság kedvéért nem is szeret. Nem szeret, mert a mi nyelvünknek nincs rokona, de még csak hasonlót se beszél senki, mert már az összes nyelvrokonunk kihalt, s ha nem is beszélünk róla vagy gondolunk rá, azért tudjuk, hogy most mi jövünk, és arra a rövid időre igazán fölösleges bármit is olvasni. Itt vannak a baszkok. Nekik soha nem is volt semmiféle nyelvrokonuk – mérgesek is! Ámbátor (mert ilyeneket mondott Monsieur Maurice, hogy ,,ámbátor”, amit állítólag utoljára a Tüskevárban mondott a Matula bácsi) szerintem nem lenne szükségszerű, hogy kihaljunk. Mert más kicsi és a kelleténél öntudatosabb népek ilyen esetekben csinálnak egy jó kis terrorszervezetet, de legalábbis provokatív népi énekeket gyöngyöznek fájdalmukban, és eszükbe se jut kihalni, direkt prosperálnak. Csakhogy ahhoz elégedetlenség meg szenvedély kéne, ami nekünk nincs. Ráadásul rengeteg munka. Meg aztán forradalmat éhesek vagy ösztövér egyetemisták szoktak csinálni, nálunk meg egyik sincs mostanában. De azért, mert nem lőnek ránk, ha nem olvasunk, még nincs minden rendben.
(folytatás következő számunkban)
