Ars poetica
Artă poetică
néhány hely szertefoszlik a légben
mint egy könyv lapjai.
a mondattan magamagának gyártja a szabályait
mint folyó, mely lustán ássa medrét.
a parton mirmidon-hangyák jelennek meg, ezren s ezren,
a minden lapján hatost mutató nagy kockát cipelvén hátukon,
a megelevenített kockát, mely mosolyog.
„ki emeli föl, ki dobja meg, mondom,
lássuk, mi jön ki,
az élet hatosa vagy a halál hatosa ?”
ennyi. ebben áll az egész művészet.
A túzok
Dropia
Apám apjának az apja azt mondta apámnak,
hogy látta őt s megvakult.
Egy csodálatos arany-magban lakik.
A mezőkön halad: ő az a láb, amivel
a hold a fűbe lép,
s amivel faluról-
falura halad. Ő csak a két óra
közötti szabad helyen fér el,
két egymásra következő nap között, s eképp
nem rozsdásodik meg az időtől
s fénylő a tolla, csillogó ... Egy vadász
le akarta lőni őt, de
megfordult a golyó a csőben, a puska szertefoszlott és szétfolyt,
a vadász már nem találta meg a hazafele vezető utat,
ott maradt az égbe zárva.
Ah, mennyire várjuk remegve: az egyik télen
megközelített egy helységet –
s éjjel mint napfénytől világosodtak ki a kunyhók,
a fény lerombolt néhány régi házat,
a hó elolvadt, a elszáradt falevelek
kihajtottak, az asztalon lévő üres kannák
megteltek erős borral – a várakozástól
házaink hűvös magok
a túzok számára.
Dal a város szép hölgyéhez
Cântec pentru femeia frumoasă din oraş
Ha egy éjjel a villanytelep
szünetelne
a város kivilágosodna pazar mód
húsod fényével
mint homályos pincékben az ó-bor
úgy világít s érik testedben a fény
mesebeli, dinamit- s azúr-melleid
áldott hurrikán mely elporlasztja
a szürke háziasszonyokat
előttük borulnak le az apák s a fiúk is
ők vonzzák erre a vidéki utcára
a tengert a tengert a tengert
abban a pillanatban amikor megpillantottalak
másodszor születtem újra
illatos, hű olajjá változtam
mellyel bőröd s hajad kened
megfejthetetlen csavargó árnyas hajad
mely tárgyakat delejez
házad kertjéből
nedvektől zsongva kel föl majd a nap
egy elvakító nap
mely bűneidből született
Éj, veled
Noapte cu tine
A folyómélységű szőnyegben, szoknyád ráncaiban,
melleid között,
mindenütt a szobádban.
megpenészesedetten, eltiportan – zöld angyalok.
Hajad, mely egy megfélemlített élőlényhez hasonlít
megláncol –
büntetés vagy megváltás?
Szemérmetlen részegségünk
megfordítja a csillagokat, a számokat,
és a dolgokba az eltűnés vágyát
oltja ... Ah, mint egy
óceánná vált vízcsepp
az élvezetek eme éjszakája
elárasztja a múltat s a jövőt.
Később testedből
egy meggyőző, kegyetlen szél tör elő :
a halál.
Hiányzási gyakorlatok
Exerciţii de absenţă
Fáradhatatlanul ingázok önmagam s az űr között.
Jancsi zsebének kavicsaihoz hasonlatosan
sorakozok azon a végtelen úton.
Mint az aszfaltba
úgy temetődik be hátgerincem
a szürke égbe.
S ahogy billen az ég, elrettentően kínoz.
Az önmagam s az űr közti végtelen úton
szerteszóródok Jancsi zsebének
kenyérmorzsái gyanánt.
Jönnek a verebek, és csipegetnek belőlem. Nem vagyok ott.
Mint egy ezerarcú Ianus tekintetem
ezer időre szegezem, ezer állapotra.
Elindulok mindegyik felé, de az ösvény
elmosódik a talpam alatt.
Létezik egy megfoghatatlan, egy gondolhatatlan? Szállj be
e csónakba, arra evezek !
Az egymást követő űrök mint egy nyakék gyöngyszemei.
A szál, ami lassan átfut rajtuk, ami összeköti őket
én vagyok.
Érzem hogy beburkolózok s bezáródom
Nem-tudom-ki nyakában.
Pontica (a Tomis-ba száműzött
Ovidius egyik levele)
Pontica (o epistolă a poetului Ovidiu,
exilat la Tomis)
A tenger egyetlen latin vagy görög
szó nélkül dúdolja barbár dalát
(énekéből gyűjtöm én versimet –
miként aranyásó homokból a rögöt),
s a vad szél szívembe odvat váj,
barlangot, gödröt,
melybe szomorú híreket hord
a jövőből. S újfent
bekopog az este, bekopog hirtelen, mint mindig, váratlanul,
az egek közelre ereszkednek, harmatos selymüket
szempillámmal érintem.
s a csillagok, mint az érett málna,
ruhám vásznát lepecsételik... Ah,
leginkább az éjtől félek,
mivel éjjel, míg alszom, szárnyaim nőnek.
(milyen jól nőnek akkor a szárnyak, midőn nem tudod használni őket,
szédületesen nőnek a szárnyak a fogságban).
Fehér, viharos szárnyak szúrják át szobácskám falát,
s röpítenének messze, el.
Reggel, ollóval visszavágom őket mélyen,
hogy ne ismerjék föl egymást. (S megint a tenger, a szél,
a hársfa-illat levegőben szétszórt
áttetsző hullája a Ponthus Euxinus-on.)
Emlék
Amintire
ősz volt. az elefántok a puszta mezőn húzták végig
egy hatalmas álom tetemét
mely meglepően hasonlított egy elaludt éghez.
följajdultam. akkor léptél ki a tükörből.
s beszálltál az agyamba. csillag-csavarhúzóddal
egyenként kicsavartad
minden indulatom. unottan összegyűrted őket. aztán
megálltál előttem s lekentél
haragosan két, megérdemelt pofont
te az éj fia te a kétely leánya és anyja.
mint egy aszpirint nyelted le az utcát
megittál egy pohár vizet magyarázatot
kértél keményen: mit tettem a vízözönnel s hol
vannak a vezetők a harangok kondulásai mi okból
emeltem fel a kőlapot s miért gyúlt meg a
tenger nem tudtam mit mondjak
mentségem semmi sem volt. áthajoltam
széleimen mint egy szakadék
peremén levetettem magam
de nem zuhantam:
a szakadék űrje is én voltam szintén.
Kávézó
Cafenea
Egy kávé, egy üdítő a központ kávézójában,
a szóbeliségbe fojtva. Mit csináljunk,
ha az a grammnyi belső arany, ami megadatott nekünk,
eképp tékozolódik el, infinitezimálisan, naponta, hiába? Várom,
hogy egy szép napon fehér szárnyaink nőjjenek. Egy szép napon,
valahol, messze, holmi kialudt parazsak meggyúljanak,
s hogy mi legyünk az okai. De nem: testünk, maga a szívünk
törékeny gipsz lett. Írnokok vagyunk,
írnokok, kik egész életükben egyetlen, tökéletes verset csiszolnak:
önnön halálukat.
Interregnum : némi történelem
és földrajz, szokások,
testleírás
Interregn: ceva istorie şi geografie,
obiceiuri, descriere corporală
az éjjel azóta tart hogy megszülettem
s addig míg befejeződött a százéves háború
a csigák s egy északi látomás között
háború melyben hősként halt meg a fiam:
algák által szétvágott árny volt ő vagy lázálomban
kitört tűzvész.
kelet felé eme éj egy nagy madárral szomszéd
nyugat fele meg egy behavazott zuhanással.
az itteni életünk megszokott élet volt:
lefekvéskor szétestünk alkotóelemeinkre melyek
arra iramodtak szerte amerre kedvük szottyant.
ébredéskor önnön testünkbe bújtunk
arcot mostunk egy fölöttébb hideg zenével s indultunk munkába :
kertekben dolgoztunk utakat építettünk a halálon át
folyékony gyárakban köd-motorokat terveztünk meg.
délután verseket mondtunk
melyek felé egy valótlan személyekből álló tömeg igyekezett
mint a vizekből kiragadott föld felé
hogy arra építsék házuk.
én valaki szemében laktam – én választottam ki a képeket
tollbamondtam mit lásson.
lábaim higanyból voltak
a gyémánt s két gramm arany egyesüléséből származó önkívület
töltötte be agyam
arcom helyett némely röptében megijesztett veréb volt
mellem helyett – fűszag.
a szívem úgy folyt mint az ereszek.
nem voltak emlékeim nem voltak határaim nem
mesélhetett el engem csak A,
tudatomban született meg egy lakat
belerekedtem a múltba
egy alvajáró angyal pórusain keresztül lélegeztem.
bevágva az ajtót valaki belépett a hallásomba
ott toporzékolt mint egy részeg hegy.
BRÉDA FERENC fordításai
