1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Az el­ső Mo­zart-mű­jegy­zé­ket Leopold, a min­den­re fi­gye­lő, ügye­lő apa ál­lí­tot­ta össze: „Verzeichnis alles desjenigen was dieser 12 jährige Knab seit seinem 7ten Jahre componiert, und in originali kann aufgezeiget werden.” Na­gyon pon­tos fo­gal­ma­zás, jel­lem­ző Leopoldra, öt év kom­po­zí­ci­ós ter­mé­sét ve­szi jegy­zék­be. Fon­tos, hogy Mo­zart he­te­dik élet­évé­től kez­di, ösz­tö­nö­sen ta­pad a gyer­mek Mo­zart éter (energia)testének vég­le­ges ki­ala­ku­lá­sá­hoz, aho­gyan a mai be­is­ko­láz­ta­tás is a he­te­dik élet­év­hez kö­tött. A ko­rai mű­vek­ben apa és fia kéz­írá­sa jel­zi, hogy a fi­át zon­go­ráz­ni, he­ge­dül­ni ta­ní­tó pe­da­gó­gus Leopold egy­ben ze­ne­szer­zés­re is ok­tat­ta kis­fi­át. Be­le­ja­ví­tott a mű­ve­i­be, vagy ép­pen kom­po­nált is fia ne­vé­ben. A Mo­zart ku­ta­tás a leg­kü­lön­fé­lébb esz­kö­zök­kel igyek­szik ezt ki­de­rí­te­ni, el­vá­lasz­ta­ni a két ze­nei vi­lá­got. A Grove Mo­zart-mo­nog­rá­fi­á­ja szö­ve­ge sze­rint: „Nem vi­tás, hogy Leopold idő­ről idő­re le­írt egyet-mást Wolfgang rög­tön­zé­se­i­ből, más­kor rész­ben vagy egész­ben le­tisz­táz­ta fi­á­nak za­va­ros pisz­ko­za­ta­it, be­je­gyez­ve sa­ját ja­ví­tá­sa­it. Az sem vi­tás, hogy ja­vas­la­tai be­ke­rül­tek a Wolfgang sa­ját kéz­írá­sá­val le­jegy­zett pél­dá­nyok­ba. Erő­sebb gya­nú csak azok­hoz a da­ra­bok­hoz fér­het, ame­lyek­nek ránkmaradt au­tog­ráf­ja ja­va­részt Leopold kéz­írá­sát mu­tat­ja, így a leg­ko­ráb­bi bil­len­tyűs da­ra­bok és rész­ben a bil­len­tyűs hang­szer­re és he­ge­dű­re írott pá­ri­zsi szo­ná­ták (K6–9), kü­lö­nö­sen a K8-as szo­ná­ta (K-Köchel-jegyzék). „Hogy Leopold mennyi­re hitt Mo­zart rend­kí­vü­li mű­vé­szi te­het­sé­gé­ben és leg­fő­kép­pen ze­ne­szer­zői ki­bon­ta­ko­zá­sá­ban, az a csa­lád ba­rát­ja J. A. Schachtner fel­jegy­zé­sé­ből is ki­tű­nik: „Csu­pán négy- vagy öt­éves volt, ami­kor meg­pró­bált ver­seny­mű­vet kom­po­nál­ni, ami »kottamaszatnak« lát­szott, de Leopold »korrektül, megfelelően« kom­po­nált da­rab­nak ta­lál­ta.” Mo­zart ki­bon­ta­ko­zá­sá­ban óri­á­si sze­re­pet ját­szott, hogy ap­ja nem­csak ki­vá­ló hang­sze­res mu­zsi­kus volt, de ko­ra át­lag­ze­ne­szer­ző­i­nél is kép­zet­tebb ze­ne­szer­ző. Nem csak a ze­ne­szer­zés tech­ni­kai el­sa­já­tí­tá­sá­ban se­gí­tet­te fi­át, de stí­lus­kon­cep­ci­ó­já­nak ki­ala­kí­tá­sá­ban is. Ez utób­bi­ért oly ne­héz a stí­lus­vizs­gá­la­ti mód­szer al­kal­ma­zá­sa az össze­mo­só­dó, ket­tős kéz­írá­sú mű­vek ese­té­ben. Wolfgang nem­csak ap­ja (szü­lei) ge­ne­ti­kai kód­szer­ke­ze­tét örö­köl­te, de át­vet­te ko­ra ze­nei stí­lu­sá­nak ap­ja köz­ve­tí­tet­te ze­ne­ge­ne­ti­ká­ját is. A stílus amo­lyan ze­nei éter­test (ne­vez­zük még ze­nei em­lé­ke­ző­test­nek, ener­gia­test­nek is), elő­de­ink­től „örö­köl­jük” és amed­dig a sa­ját ze­nei éter­test ki­ala­kul­na, ez vesz min­ket kö­rül vé­dő­bu­rok­ként. Mo­zart ti­zen­négy éves ko­rá­ra a stí­lus-éter­tes­tet is le­ve­ti ma­gá­ról, a szá­za­dik opusz után már olyan mű­vek egész so­rát kom­po­nál­ja, ame­lyek a mai hangversenyrepertoár el­ide­ge­nít­he­tet­len ré­szét al­kot­ják. 1770 au­gusz­tus 4-én ke­let­ke­zett le­vé­lé­ben ön­tu­da­to­san ír­ja: „már négy olasz szim­fó­ni­át kom­po­nál­tam”. Tu­da­to­san vál­lal­ja az olasz ze­ne stí­lus­je­gye­it, szin­te su­gall­ja el­kü­lö­ní­té­sü­ket sa­ját stí­lu­sá­tól. Ami et­től kezd­ve nap­vi­lá­got lát ke­ze nyo­mán, az már jó elő­re BEN­NE VOLT MO­ZART­BAN, a tel­jes mo­zar­ti zenegenetika, éppencsak kü­lön kel­lett vá­lasz­ta­nia az örök­lött zenegenetikai szer­ke­ze­tek­től. Ez a nagy át­ala­ku­lás 1770-re érik be. Ne fe­lejt­sük: e kor­szak em­be­re MÉG ko­rán­érő. Az ak­ko­ri tizennégyéves gyer­me­ket már fel­nőtt szám­ba vet­ték, az ál­ta­lá­nos tár­sa­dal­mi, csa­lá­di el­vá­rá­sok is en­nek fe­lel­tek meg. Alig töl­töt­te be a ti­zen­ne­gye­dik élet­évét, és ap­ja ál­lást ke­res szá­má­ra le­he­tő­leg Salz­bur­gon kí­vül, de fá­ra­do­zá­sa­it a két újabb rö­vid itá­li­ai út so­rán sem kí­sé­ri sze­ren­cse. Salz­burg­ban fia kar­ri­er­jé­nek be­szű­kü­lé­sé­től, el­sor­va­dá­sá­tól tar­tott, nem min­den alap nél­kül, bi­zo­nyít­ja ezt Mo­zart ké­sőb­bi ra­di­ká­lis „ki­lé­pé­se” Salz­burg, szá­má­ra szűk­nek tű­nő ze­nei-tár­sa­dal­mi kör­nye­ze­té­ből. A világvárosi Bécs min­den­kép­pen mást nyúj­tott Mo­zart zse­ni­jé­nek, mint Salz­burg. Az apa na­gyon meg­hök­kent fia da­cos el­ha­tá­ro­zá­sa mi­att, fél­tet­te fia éle­tét, zse­ni­jét, kar­ri­er­jét, pe­dig Ő ma­ga volt az, aki mind­ezt a tu­da­to­san el­ter­ve­zett eu­ró­pai hangversenykörutaik so­rán ösz­tö­nö­sen elő­ké­szí­tet­te. De úgy gon­dol­ta, hogy min­den si­mán fog le­zaj­la­ni, és Mo­zart a salz­bur­gi ál­lást EL­KE­RÜL­VE jut meg­ér­de­melt szol­gá­lat­hoz. De a SORS más­kép­pen akar­ta.