"Könnyű Voltaire-nek, mondta Goethe..."
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 13. (531.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Hol a kezdet s hol a vég?
Demeter Zsuzsa
Tükröt tartani a démonok elé - Beszélgetés Kinde Annamária költővel, újságíróval
Kinde Annamária
Holtomiglan
Bíró Zsófia
Krónika a posztmodern utáni zivataros korokból
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat, melyben Zordok nemi erőszak gyanújába keveredik
Láng Orsolya
Versei
Hajós János
(Azúr)
Karácsonyi Zsolt
Mondat a felejtés ellen
GABRIEL CHIFU
Versei
Bertha Zoltán
A Nyugattól a Kelet Népéig és Szárszóig - Németh László eszmevilágáról (befejező rész)
Fülöp Izabella
Az önértelmezés körkörössége
Szőcs István
JEGYZETEK - Az ismétlődő Bezzeg területéről
Jakab-Benke Nándor
"Már megint megnézted azt a filmet?”
Papp Attila Zsolt
Minden helyzetben idegen – TIFF 2009, Magyar Nap –
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK - ZENÉT? - "Zarándoklás Beethovenhez”
Hírek
 
Jakab-Benke Nándor
"Már megint megnézted azt a filmet?”
XX. ÉVFOLYAM 2009. 13. (531.) SZÁM — JÚLIUS 10.

A kolozsvári Transilvania Nemzet-közi Filmfesztivál (TIFF) nyolcadik kiadása még nagyobb, még jobb, még szebb, de helyenként ugyanolyan kaotikus volt, mint az előzőek. Idén először nemcsak a három hagyományos moziban, hanem a Iulius Mall multiplexének három termében is folytak a vetítések: nem kell sokat matekozni, hogy kiszámoljuk: ez körülbelül kétszer annyi vetítést jelentett, mint eddig. És ezzel együtt kétszer annyi fejtörést és dilemmát a megrögzött fesztiváljáró (románul TIFFar, ahogyan a fesztivál hivatalos lapjában, az AperiTIFFben hívják az efféle, tíz napra filmfogyasztó zombivá váló embereket) számára: eljutok-e idejében a Cinema Cityből a Győzelem moziba? De ha el is jutok, megéri-e versenyfilmet nézni? Ne maradjak-e inkább az Árnyak szekció valamelyik filmjén? Ésatöbbi.
A plázamozik bevonása kétélű döntés: persze, a klasszikus filmszínházak meghitt izzadtságszagát néha felválthatja a kényelmes, hangos Dolbyval ellátott új mozik popcornillata. De egyszersmind meghasonulás is a szervezők részéről, akik az új helyszínek mellett a fesztivál ideje alatt masszív kampányt indítottak a Republica/Köztársaság mozi megmentése érdekében. Ha valamitől meg kellene menteni a régi típusú mozikat, azok éppen a multiplexek: a megnyitásuk óta eltelt néhány hónap alatt bebizonyosodott, hogy a régi moziktól pont annyi közönség pártolt át a drágább, de kényelmesebb plázamozikba, amennyivel fenntarthatók lettek volna. És borítékolom, hogy mindenféle polgármesteri mosolygás ellenére nem fognak állami szubvenciókat pumpálni egyik kivénhedt mozgóképszínházba se. Stratégiamódosításra van szükség, mert a híresen sokat mozizó Kolozsvár közönsége sem tudja fenntartani ezt a teremdömpinget.
Nemcsak a klasszikus értelemben vett mozikban voltak azonban vetítések, hanem az immár hagyományos szabadtéri helyszíneken és a konszolidálódni látszó autós vetítéseken is, sőt, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Auditoriuma és egy-két kocsma is átalakult mozivá néhány film erejéig. A TIFF-esek minden évben egy klasszikus filmre utaló, de autentikusan román fesztiválszpot rendezésére kérnek meg egy fiatal román rendezőt, rendezőket. Idén ez a „klasszikus” a meleg cowboyok történetét feldolgozó Brokeback Mountain lett, így a visszatérő csobánmotívum homoszexuális jelleget öltött és a Bucegi havasokba került fel. Lehet, hogy a szpotkészítőknek ideje lenne leszokniuk a juhászokról...
A helyszínek sokszínűségéhez hasonlóan a program is eklektikusra sikeredett: új szekciók jelentek meg, régiek tűntek el. A tavalyig sikeresen futó, koncertfilmeket, zenészéletrajzokat átölelő Doc’n’Roll helyén például elég nagy űr tátongott idén, hacsak a What’s Up Doc szekciót nem tekintjük folytatásnak: formabontó dokfilmek kerültek ide, köztük olyanok is, amelyeknek alig volt közük a szó szoros értelmében vett dokumentumfilmhez, mint például a kanadai Guy Maddin hangulatos, Az én Winnipegem (My Winnipeg) című, saját városáról készített filmje. A film egyes szám első személyben narrál, képreírásokkal és furcsa asszociációkkal épít fel egy személyes városképet, amiben a családi és urbánus legendáriumnak sokkal nagyobb szerepe van, mint holmi történelmi tényeknek.
A 3x3 című szekciót viszont szerencsére megőrizték, ebben hagyományosan három neves filmrendező három filmjét mutatják be. Idén a fesztivál-életműdíjas Dan Piţa (Concurs / Verseny, Pas în doi / Passo doble, Hotel de lux / Luxushotel), az amerikai független film kultikus figurája, Jim Jarmusch (Broken Flowers / Hervadó virágok, Stranger than Paradise / Florida, a paradicsom, Night on Earth / Éjszaka a Földön) és a finn Mika Kaurismäki filmjei voltak terítéken. Az örömöt némileg árnyalja, hogy a rebesgetett új Jarmusch-film helyett végül a Hervadó virágokat vetítették, ami pár éve „rendes” moziforgalmazásban is járt Kolozsváron. De legalább itt volt a kiváló Stranger than Paradise, s a közönség végre az eredeti, nagyon szemcsés celluloidról is megnézhette ezt a pléhpofahumorú, kisköltségvetésű klasszikust. A dramaturgiában elég fontos szerepet játszik, hogy az egyik főszereplő magyar származású, a másik pedig frissen bevándorolt magyar, így a megmentésre váró Köztársaság mozi sötétjében harsány kacagás kísérte a filmjeit soha nem szinkronizáló Jarmusch szereplőit. A vetítés után el lehetett beszélgetni az amúgy fesztiválzsűritag Jim Stark producerrel, akiről kiderült, hogy saját, Marosvásárhelyen született és nevelkedett nagymamáját „adta kölcsön” az ettől máris autentikusabbá vált produkcióhoz.
A szekció másik kellemes része a már csak Aki nagyobb testvéreként ismert Mika Kaurismäki legelső és egyik utolsó filmje volt. Az 1981-as A hazug igazi filmtörténeti érdekesség: szinte minden megtalálható benne, amitől később a kisebb testvér, Aki Kaurismäki híres lett: a nagyon drámai szövegeket fapofával hadaró, játék nélküli színészek, a félamatőr helyi finn zenészek diegetikus fellépései, a kiforgatott melodráma-történet és a nevetségessé tett „nagy”, drámai végkifejlet. Nem csoda, hiszen Aki írta a forgatókönyvet és a főszerepet is ő játssza. Mika újabb filmje, a Három bölcs viszont már alaposan elrugaszkodik a dísztelen, faaracú cinizmustól: „igazi” színészi játékot (és nem is rosszat!), valódi emberi drámákat és szívmelengető végkifejletet kapunk.
A versenyprogramban nyilvánvaló módon kirajzolódott egy-két erős irányvonal. Az egyik a (közel-)keleti rendezők szociálisan (is) releváns filmjeié: az afgán Kabuli Kid, a török Gitmek, a srí lankai Machan, a versenyprogramon kívüli iráni Darbareye Elly mind-mind az alsóbb néprétegek filmje, olyan országokból, amelyeknek polgárai már Romániába is csak vízummal jöhetnek. Apropó vízum, a versenyprogramból ki kell emelni a közönség díját elnyerő Machant. Az olasz Uberto Pasolini első rendezése úgy szól a srí lankai közállapotokról, hogy a hagyományos nyomorfilmek szívhasogató drámapaneljeit jobbára elkerüli. A Németországba kívánkozó, labdát csak rúgni tudó legények összeállítanak egy talmi Nemzeti Kézilabda-válogatottat, úgy mennek ki Bajorországba, ahol néhány vesztes meccs után szétszélednek, a bevándorlási hivatal nagy felháborodására. A sztori megtörtént pár évvel ezelőtt: a 23 derék srí lankai legénynek azóta sincs nyoma.
Egy másik, viszonylag nagy közönségsikert magáénak tudó vonulat az egyszemélyes dokumentumfilmeké. A tavalyi TIFF-et egy hasonló film nyerte, az idén két ilyen is versenyzett, és előkelő helyet szereztek maguknak a közönségszavazáson. A Szexuális kudarcaim teljes története (The Complete History of My Sexual Failures) egy irritáló, felnőni képtelen brit önfilmje, többek közt a volt csajaival készített interjúkból áll, és őszintén tematizálja saját erekciós problémáit is. A Hollywoodba megyek aludni egy francia fickó egyszemélyes road movie-ja: Antoine de Maximy saját tévéműsorából (amelyben vadidegen emberektől kér vacsorát és szállást egy éjszakára, közben megismerkedik velük és interjúkat készít) indult tovább az Egyesült Államokba, ahol olyan őszinte emberi arcokat sikerült összeszednie, amelyek alaposan megzavarhatják a bennünk élő Amerika-képet.
Az idén viszonylag kevés sikerült horrorfilm volt, pedig az Árnyak szekciót éppen erre találták ki. Végletes érzelmeket kiváltó, zsigeri moziélmény azonban akadt néhány: a legjobban várt „botrányfilm” a dán provokatőr, Lars von Trier Antikrisztusa volt, amelynek szabadtéri vetítésén illő tömegnyomor verbuválódott össze. A zseniális színészi játékot, lélegzetelállító képi megoldásokat felvonultató, és (vélhetően készakarva) kusza, szimbólumoktól terhelt, zavarbaejtő, erőszakos történetet – Cannes-től eltérően – nem fogadta fütty és kirohanó újságírók, a látszólag nagy teherbírású kolozsvári közönség viszonylag fegyelmezetten, néha kuncogásterápiával nézte végig az önmagán csiklóektómiát végrehajtó és egyéb rettenetesen véres dolgokat elkövető Charlotte Gainsburgöt. Egy másik nem mindennapi, megerőltető filmélmény az afro-karibi háttérrel rendelkező brit Steve McQueen Éhség (Hunger) című, kvázi-történelmi filmje. A halálra fókuszáló, merészen minimalista alkotás az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) fogságba esett tagjainak 1981-es, híres-hírhedt tüntetéseiről, főleg az éhségsztrájkról szól, amely több halálos áldozatot is követelt. Michael Fassbender főszereplő orvosilag ellenőrzött fogyókúrán vett részt, hogy eljátszhassa a végnapjait élő, csontsoványnál is vékonyabb Bobby Sands szerepét.
A fesztivál egyik legérdekesebb műfaji hibridje a Repo! A genetikus opera (Repo! The Genetic Opera) volt. A film elég sanyarú jövőképet tálal, miszerint az emberek, tömeges szervi megbetegedéseiket követően egy nagyvállalattól zálogba kapnak műszívet, művesét, akár műszemet is, s aki fizetésképtelenné válik, attól a Behajtó visszakéri az említett szervet, akár az adós életének árán is. A sci-fi-horror-rockopera-musical sablonos történetét egy nagyon jól kitalált látványvilág ellensúlyozza, megfelelő gótikus-indusztriális rock, metál és operás dalbetétekkel.
Egy fesztivál semmit sem ér életműdíjas nagy díszvendégek nélkül. Az idén a legtöbb vaku a kedélyes, kora ellenére is sokat cigarettázó olasz kebellegendára, Claudia Cardinaléra szegeződött, aki szombat délután a Köztársaság moziban pár szóval bemutatta a főszereplésével készült 1965-ös Visconti-klasszikust, A Göncöl nyájas csillagait (Vaghe stelle dell'Orsa...), majd tovasuhant átöltözni a díjkiosztó gálára. Amely gála azonban inkább Florin Piersicről, a másik életműdíjasról szólt, aki a tűréshatárt többszörösen átlépő „vicces” beszédében több ízben is zavarba hozta Cardinálét, simogatta, meg akarta csókolni őt, anekdotázgatott, humorizálgatott. A másnapi román sajtóban ez valamiért úgy csapódott le, hogy Piersic a legkarakánabb, legjobb humorú arc a román prérin. Egyszemélyes műsorát utolsó nap is megismételte, amikor a tiszteletére vetített román film előtt egy félórát szerepelt, s ezzel jókora torlódást okozott a műsorban.
A fesztivál hivatalos zárófilmje Fanny Ardant francia színészlegenda első rendezése, a Hamu és vér volt, amelynek legnagyobb érdekessége, hogy vegyes szereposztással, francia és román színészekkel készült – székelyföldi kúriákban és környékeiken (Perkő, Nagyajta, Kőrispatak). A címét meg nem hazudtoló, klasszikusan érzelgős, némi gicscset is felvonultató, nagycsaládos drámában egy Franciaországból (vélhetően Romániába) esküvőre hazatérő anya és gyerekei egy, három család közti régi konfliktus kellős közepébe cseppennek, semmit sem sejtve a véres hagyatékról, amelyet vállalniuk kell. A sokat ígérő történet irodalmi alapanyagból készült, és meg is látszik rajta: gyönyörű környezetben fehéringes emberek irodalmat vágnak egymás fejéhez.
Egy erős és egyre erősödő fesztivál vendégei voltunk az idén is, amely viszont talán épp ezért egyre inkább elveszíti lokális, kolozsvári jellegét (idén már másodszor szervezik meg kisebb verzióját Szebenben és Bukarestben is). Vajon jövőre lesz-e mozi a TIFF számára, vagy a Magyar Filmszemléhez hasonlóan szinte teljesen a plázába szorul vissza?

A TIFF főbb díjai

Legjobb film (Transilvania Trófea): Rune Denstad Langlo: Észak, illetve Corneliu Porumboiu: Rendőr, melléknév (Poliţist, adjectiv) – megosztva;
Legjobb rendező: Barmak Akram (Kabuli kölyök);
Legjobb szereposztás: Sebastián Silva: A házvezetőnő (La Nana);
Legjobb operatőr: Philip Ǿgaard (Észak);
Közönségdíj: Uberto Pasolini: Machan;
Kiválósági díj: Mircea Albulescu;
Életműdíj: Dan Piţa, Florin Piersic;
Életműdíj (európai filmes személyiségnek): Claudia Cardinale.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében