A kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF) eddig sem lehetett a magyar filmművészet iránti érdektelenséggel vádolni, az idén viszont kifejezett „erdélyimagyarosodásnak” lehettünk tanúi. A Románia legrangosabb filmfesztiváljaként számon tartott szemlén 2009-ben is megrendezték a Magyar Napot, amely kortárs magyar filmek, illetve a magyar mozgókép jelenlegi helyzetét érintő események – némiképp szubjektív szelekción alapuló – seregszemléje kíván lenni. Az idei TIFF-en feltűnő volt az erdélyi magyar szerzők által jegyzett alkotások jelentős mennyisége – a filmfesztivál, úgy tűnik, komolyan vette a nevében szereplő erdélyiséget, és az eddigieknél jobban megnyitotta kapuit a Romániában élő, fiatal vagy kevésbé fiatal magyar filmalkotók munkái előtt. Ennek megfelelően, Hajdu Szabolcs Off-Hollywoodja, Keményffy Tamás Mázli című vígjátéka vagy Gigor Attila briliáns elsőfilmje, A nyomozó mellett az érdeklődők ifjú erdélyi magyar rendezők (részben a Sapientia-EMTE fotó, film, média szakának „neveltjei”) rövidfilmjeit, dokumentumfilmjeit vagy épp erotikus műveit is megtekinthették. Nem a Magyar Nap keretében vetítették, de főszereplői és forgatási helyszínei miatt ebbe a sorba illeszthető Peter Strickland balladás hangulatú filmje, a Varga Katalin is. Arról nem beszélve, hogy a fesztivál versenyprogramjában Magyarországot egy kolozsvári magyar direktor, Lakatos Róbert filmje képviselte – Közép-Kelet-Európának néha vannak ilyen fintorai...
Illő és muszáj tehát válogatni a magyar (s azon belül transzszilván) felhozatalból, hiszen volt néhány eseményszámba menő vetítés. Átnézve a kínálatot, mintha adná magát egy szempont: az idegenség sokféle hiposztázisa, a kívülállás mint létmód és szituáció szerfelett foglalkoztatja a legújabb magyar film alkotóit. Határon innen és túl, ahogy mondani szokás kenetteljesebb körökben.
Kínai védelem
Tompa Gábor Kínai védelem című, Csiki László elbeszélése alapján készült filmje persze nem ezért érdekes elsősorban. A film nem csak a színházi rendezőként nevet szerző Tompa életművében számít debütnek: ez a rendszerváltás utáni első olyan nagyjátékfilm, amelyet különböző kritériumok alapján erdélyi magyarnak lehet nevezni. Több mint tíz éve forgatták, és a Berlinálén bemutatták, de Romániában nem – úgyhogy a TIFF-es vetítés tulajdonképpen romániai ősbemutatónak számított.
Története nagyon közép-kelet-európai: főhőse, György Péter (Győry Emil) két évtizedes szibériai hadifogságból kerül haza, mosdatlan, szakállas remeteként, egy igen zavaros narratívával szabadulása körülményeiről. A világban, amelybe megérkezik, teljesen idegen és anakronisztikus jelenség: Horthy katonájaként a 60-as évek Romániájába csöppen, ahol ráadásul kommunizmus van. Személye gyanús, létezése kellemetlen, helyét nem leli – a történelem aktuális idején kívül találja magát. „Maga nem létezik”, mondják ki róla a hatósági verdiktet, s ez a kíméletlen ítélet a film zárójelenetében válik megfellebbezhetetlenül valóságossá. A hely, amit keres, egykori faluja elsüllyedt a vízben: hősünk nemcsak jelen, de materializálható múlt nélküli emberré is válik ebben a szívszorító fináléban.
A film valahogy mégsem áll össze, szerkezete túlságosan széttagolt, helyenként pedig érződik a színházias rendezés kéznyoma – a néhol szinte önkarikatúraszerűen tipologizált figurákat viszont feledteti az olyan elsöprő színészi jelenlét, mint a Maia Morgensterné. Tompa moziját azonban nem lehet akármilyen filmként kezelni: minden esetlensége ellenére mérföldkő, (ma már) filmtörténelem.
Bahrtalo!
Egészen másfajta stilisztikai minőséget eredményez az idegenség tapasztalatának felmutatása Lakatos Róbert első egész estés játékfilmjében – amely egyszersmind a második „erdélyi magyar”-nak számító nagyjátékfilm, a Kínai védelem után. A Bahrtalo! (Jó szerencsét!), mint említettem, a TIFF versenyfilmjei között Magyarországot képviselte – s ez önmagában is fegyvertény, nemcsak a rendező számára, de a hazai magyar filmkészítés jövőbeni pozícióinak kiépítése szempontjából is. Egy kicsit jobban felkerültünk a térképre, ha úgy tetszik.
Apropó térkép: hőseink, Lali és Lóri kissé messze kerülnek Erdélytől, a világ túlsó felére, Egyiptomba. Az idegenség, a kulturális különbözőség itt humorforrássá válik, a szituációs dokumentarista stílus vígjátéki jelleggel párosul. A film talán legnagyobb erősségét az életteli, hiteles és szerethető karakterek jelentik; s bár Lakatos néhol veszélyesen ingadozik az improvizációra építő színészvezetés és az erőteljesebb rendezői tudatosság között, az epizodikus szerkezet inkább a film javára válik. Nem véletlen, hogy a Bahrtalo! a publikum egyik kedvencének bizonyult a kolozsvári szemlén, stábját vigasztalhatja, hogy a közönségszavazáson csak egy paraszthajszállal maradt el a valóban kiváló Machan mögött.
Az eddig leginkább dokumentumfilm-rendezőként ismert – ez irányú tapasztalatait a Bahrtalo!-ban is bőségesen kamatoztató – Lakatos Róbert ezzel az alkotásával megváltotta belépőjét a komolyan veendő nagyjátékfilm-szerzők klubjába. Ha nem vigyáz, végül ő készíti el a harmadik „erdélyi magyar” mozifilmet is.
A nyomozó
Ha már „belépőknél” tartunk: Gigor Attila első nagyjátékfilmje, A nyomozó a mindenkori magyar film élvonalába röpítette rendezőjét. A magyarországi mozgóképes prérin ez az opusz a legékesebb bizonyítéka annak, hogy érdemes felülvizsgálnunk az ún. művészfilm és az ún. közönségfilm közti éles határvonalak érvényességét. A nyomozó zavarbaejtően jó film: ezek után a legszigorúbb kritikusnak is ell kell ismernie, hogy egy kétségbevonhatatlan művészi értékkel bíró alkotásnak nem kell feltétlenül néző-elidegenítő eszközöket használnia. Mert krimi ugyan, bűnügyi film a javából, klasszikus gyilkossági szállal, a film noir műfaji tradíciójából ismerős stiláris megoldásokkal és vígjátéki elemekkel megspékelve – a filmbéli nyomozás mégis olyan tájakra vezet, amelyek a filozófia alapkérdéseivel határosak.
Főhőse, Malkáv Tibor kórboncnok, akinek haldoklik az édesanyja, ő pedig mindent megtenne megmentése érdekében – akár embert is ölne érte. Öl is. Csak azt nem tudja még, ki a számára addig ismeretlen áldozat; mindaddig, amíg levelet nem kap tőle, a sikeresen elvégzett művelet után... Anger Zsolt lenyűgöző a szenvtelen, „minden helyzetben idegen” (egyik női szereplő megfogalmazása) boncmester-gyilkos-nyomozó szerepében; az ő idegensége, magányossága egzisztenciális jellegű, és alapvetően önismereti problémákkal függ össze. Cselekedete végzetszerű pályára állítja, a sorsdrámát a film a rendkívül jól adagolt fekete humorral ellensúlyozza: Szophoklész találkozása ez Tarantinóval a boncasztalon.
A fiatal rendező nagyon magasra tette a lécet, önmaga és pályatársai számára is – hátha eljövendő TIFF-es vetítések bizonyítják majdan, hogy sikerült (akár többször is) átugorni.
