Nem tudom, létezik-e másfajta ország, de ahonnét mi jövünk, az itt jelenlévők, azon országok alapfogalma, alapélménye, főszava: a hazugság.
Hazug országokban élünk, operettországokban. E hazugság olyan totális és intenzív, hogy szinte szép. Ezt a szépséget írta le, fájdalmasan élvezve, a kelet-európai groteszk. És ennek van vége.
Beleuntunk ebbe, a „látszatnak és valóságnak ebbe a huzavonájába”, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk, vagyunk a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk satöbbi.
A hazugságok legnagyobbika: hogy azt mondták: vagyunk. Hogy van az ország. Hogy van egy: mi.
Hát nincs. Széjjel vagyunk szedve (cincálva, verve). Pedig ha csak az én van, akkor nagy baj van. Aki egyedül van, az mindennél jobban kiszolgáltatott.
Valamelyik jeles Közép-Európa-szakértő mondja, talán Kundera vagy Konrád, vagy mind a kettő, hogy Közép-Európa: az egy álom. Ez nemcsak szép és szellemes gondolat, de nagyon konstruktív is. Hozzám mindenesetre közel áll.
Végre valami, ami tőlünk függ, a fantáziánktól, a tehetségünktől. Még szabadságot is álmodhatunk ide. És akkor – és ide akartam kilyukadni – talán még az elvesztett mi-t is viszszanyerjük. Mi, közép-európaiak, próbálgathatjuk először, és utána már könnyebben lehet mondani, talán: mi, magyarok, mi, szlovének, mi, szerbek, és így tovább.
Itt, e helyt meg különösen könnyen tudom mondani, mi, mi írók, a kollegialitás közös mi-je, ez az én szentimentalizmusom, a kézművesség szentimentalizmusa.
Országaink változóban. Azt hittük – én legalábbis azt hittem –, hogy soha, míg világ a világ, nem fog megváltozni a hazugságnak ez a módja, amelyet megismertem, mindig ez a konszolidált tili-toli lesz, aminél van ugyan rosszabb, de ő maga mindenestül romlott. A Kádár-rendszerről beszélek. Lám, megváltozott, mégis ezt láthatjuk Moszkvától idáig. Ahogy az új vicc mondja: őrült rendszer, de van benne beszéd. Hogy ez mit jelent, mennyire valóságos és mire vezet, az egy másik kérdés – nem érintem most.
Az efféle izgatott helyzet nem kedvez az irodalomnak. Gyorsnak és praktikusnak kell lennie ilyenkor a gondolkodásnak. A politikai lektűr ideje ez, azt hiszem. Ami persze nagyon fontos műfaj egy ország életében, tisztáz, fölszabadít, leleplez, küzd. Az irodalom is szabadságharc, de azért az nem ilyen, lassúbb, tutyimutyibb, mélább, nevetségesebb.
Visszaemlékszem egy lisszaboni irodalmi fontoskodásra, hogy ott Joszif Brodszkij milyen (mélyorosz) értetlenséggel s talán ingerülten reagált a közép-európaiság gondolatára. Nem lopta be magát ezért a szívembe. De hazajőve olvastam egy esszéjét, ami után bármi szamárságot mondhat Közép-Európáról, az az esszé olyan briliáns volt. Őt idézem most:
„A nyelv, és úgy gondolom, az irodalom is, ősibb, szükségszerűbb és tartósabb a társadalmi szervezet bármely formájánál. Az irodalomban gyakorta kifejeződő felháborodás, irónia vagy közöny az állam iránt lényegében az állandó, jobban mondva a végtelen reagálása az ideiglenesre, a behatároltra. Mindenesetre, amíg az állam megengedheti magának, hogy beavatkozzék az irodalom dolgaiba, az irodalom is megengedheti magának, hogy beavatkozzék az állam ügyeibe. A politikai rendszer, a társadalmi rend formája, mint általában minden rendszer, meghatározásából eredően múlt idejű forma, amely rá akarja magát kényszeríteni a jelen (és gyakran a jövő) időre – erről legkevésbé az az ember feledkezhetik meg, akinek a nyelv a foglalkozása. Az igazi veszély az író számára nem az a lehetőség (nem ritkán gyakorlat), hogy az állam üldözi, hanem az, hogy hagyja magát hipnotizálni az állam monstruózus, időnként jó irányban változó, de mindig ideiglenes alakzataitól.”
Erről se feledkezzünk meg. Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk a hazánkat – és ezektől el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek, haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem elfelejtve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva.
*
Akkor ott, 1989-ben országaink errefelé hirtelen a remény kopott és fantasztikus országai lettek.
Egy hónap alatt, decemberben, megváltozott Közép-Európa, következésképp megváltozott Európa, vagyis a világ. Meg fog változni az irodalom is, mondtuk. Ez egyáltalán nem magától értődő, egy rendszerváltás nem okvetlenül kell hasson a művészetre, és főleg nem azonnal. Miért volna befolyással egy regényre, hogy szerzője hazájában állomásoznak-e szovjet katonai csapatok vagy sem. Ez elvileg bagatell tétel. Kollégám jól sikerült regényét, a Háború és békét elhanyagolható mértékben érintette Napóleon waterlooi győzelme (vagy veresége?).
Azonban az itteni irodalmak sokkal erősebben függtek a kor kicsinyes waterlooi csatáitól. A középeurópai irodalom tocsog a politikában, vagy a politika őbenne, szóval át- meg átjárja, miként hevült ajkakat a szerelmes lehelet, kard vasa az áruló bordát, avagy az északi zord szél a malmői rénszarvasokat – és a hasonlatok minősége azonnal mutatja, hogy ez nem lehetett nagyon vidám dolog.
De változott a – mondjuk így – morális helyzet is, itt ugyanis az irodalomnak nagyon is van morális helyzete. Enyhe posztmodern cinizmussal (utólag!) azt lehet mondani, hogy a szocializmusnak ez a kései, soft változata, ez a finom diktatúra, e lágy elnyomás, mondhatni ideális a művészetnek, egyértelmű, hogy hol áll az író, szemben a hatalommal, ugyanott, ahol az olvasó, aki így, szinte függetlenül a teljesítménytől, szeretettel és elismeréssel övezi íróját.
De hát valóban az irodalom volt, lehetett az egyetlen olyan hely, ahonnét emlékeztettek minket, olvasókat elrabolt vagy elveszített vagy elfecsérelt szabadságunkra. Közép-Európában ezért van olyan nagy tekintélye az irodalomnak – noha természetesen ezt a rátestált föladatot soha nem tudta jól betölteni, arra ugyanis a demokratikus parlament hivatott –, innét a már említett cinkosság könyv és olvasója között, innét a magas példányszámok.
És innét van az is, hogy a közép-európai írók nagy tekintélyű, roppant fontos személyiségek. Természetesen e sorok írója is, noha könyveiből gyanítjuk vagy legalábbis szeretnénk gyanítani, hogy széllelbélelt, komolytalan alak, egy hiú fráter és így tovább! A kelet, elnézést, géphiba, közép-európai íróra leső egyik legnagyobb veszély, hogy a kétségkívül létező fontosságát, presztízsét ő maga is komolyan kezdi venni. Ez a fontoskodás még jó íróknál is látszik sokszor. A legnagyszerűbb kivétel számomra Danilo Kiš volt, aki minden reflexében, sejtjében közép-európai író volt, nagy volt és komoly: és tudta, egy senki. Hiányát naponta érzem...
Ennek az elkényeztetett, kivételes helyzetnek most a nyilvános beszéd, a teljes nyilvánosság megjelenésével vége van, azonnal lekopik (vagy már le is kopott) az irodalomról az a nagy érdeklődés, amelynek jó része tehát úgysem irodalmi érdeklődés volt, és ami maradt, az – ahogy mindenütt a világon – kicsi. Azt hiszem, ez jót fog tenni a magyar irodalomnak, hogy szembe kell néznie azzal, hogy nem fontos, hogy úgymond jelentéktelen, hogy úgymond nevetségesen kicsi. Fölfogásom szerint ez az irodalom leglényegéhez tartozik, ez a nevetségesen kicsiség, és ebben is volna az ereje. Az irodalom olykor szükségből nagyra és fontosra nő, olyan nagyra akár, mint, mondjuk, az acélkohászat...
Ennek én láthatóan gondtalanul örülök, mert még nem tapasztaltam a saját bőrömön, milyen az, mikor mindenbe beleszólhatok, ám semmire sem vagyok hatással. De ez még arrébb van, hogy egy fád jogállam legyünk.
Ehhez a harcos, harcoló irodalomhoz (amely tehát sokkal kevésbé a nyelvből építkezett, mint inkább a politikai fölháborodásból), ehhez egy rejtezkedő beszédmód tartozott. A magyar irodalom sokat köszönhet nyelvileg a reálisan (szürreálisan) létező szocializmusnak, én legalábbis el nem múló hálát érzek iránta, amely majd el fog múlni.
*
Diktatúrában minden politika, tehát semmi sem az. A polisz dolgaival nem lehetséges foglalkozni. Most lehet, és az választás, hogy akarok-e. Van, aki úgy gondolja, ez tévedés, az író most is népe képviselője. Nekem ez programnak sok – én is, a könyveim is, hol törődünk a politikával, hol nem. Ezt-azt akceptálunk, ezt-azt kritizálunk. Csak személyes válaszok vannak, azt hiszem.
Elhangzott június 14-én Mangálián Az irodalom napjai és éjszakái nemzetközi kollokviumon.
