Adott pillanatban, különösen a Hárman az ágyban megjelenése után, elsősorban mint remek műfordítót tartottak számon, a Hecatelegium című köteted azonban legalább olyan erős költőt is mutat. Te melyik arcot/álarcot tartod fontosabbnak?
Az ember folyamatosan in medias res létezik, ebből kifolyólag a legfontosabb mindig az, amit az ember éppen csinál. A két minőség ráadásul nincs is olyan távol egymástól: a Hecatelegium pedig kicsit a fordítói és a poétai én összemosásával, identitásválságaival is kísérletezik.
Az arc/álarc kettősénél maradván, egy interjúban elmondtad, hogy Janus Pannonius vitt a rossz útra, mármint a költészet és a műfordítás irányába...
A Hecatelegiumban lényegében arra tettem kísérletet, hogy miképpen írt volna Janus Pannonius magyarul. Az ő költészetének Janus-arca nemcsak a magyarországi–itáliai kettősség jelképe, hanem a múlt és jövő polaritása is: máig egyike legmodernebb, legidőtállóbb költőinknek, és ugyanakkor talán legbecsesebb régiségünk is. A párbeszéd költője, aki hagyja befolyni szövegeibe a hagyományt, miközben folyamatosan kijátssza azt, illetve saját céljainak szolgálatába állítja. Kár, hogy a latinul nem olvasók gyakorlatilag csak jelzésértékű impulzusok révén szembesülhetnek kiveséző humorával és a formai harmonisztika tökélyébe ágyazott, létbölcseletbe hajló szellemességeivel. Janus Pannonius mögött egy látszatra konstruált, mégis minden betűjében autentikus világ áll.
Sokan beszéltek, írtak arról, hogy mi a műfordító feladata, te ezt miben látod? Mi a véleményed a kortárs műfordításirodalomról?
A műfordítás meglehetősen problematikus dolog: a legnacionalistább műfaj, ráadásul zárvány, vagyis innen valóban nincs tovább. A fordítás fordítása senkit sem érdekel. Ugyanakkor elképzelhetetlen nélküle a létezés, mivel szerves egységet alkot a mindenkori kortárs folyamatokkal. Alapelvem az, hogy a fordítás akkor jó, ha beleszól a kortárs irodalmi folyamatokba, vagyis ha a régiségből adódó valós vagy tulajdonított bölcsessége hatást vált ki, inspirál, szövegeket gerjeszt. Az irodalom, Ezra Poundtól tudjuk, Homérosz óta jelenidejű: ez a jelenidejűség viszont magában hordozza a múlt használhatóságának kérdését. Magyarán: a felelősség és a bukás lehetősége óriási. Egy régi szöveg nem múzeumi tárgy vagy ismeretlen, kultikus fétis, hanem inkább a jelen arénájába betuszkolt gladiátor, akinek lehetőség szerint élve kell maradnia.
Az irodalomban, így a magyar irodalomban is, újra és újra felbukkan egy lázadóbb hangvételű csapat, mint ahogy ez a 20. század végén is történt. Egy-két évtizeddel ezelőtt mi volt az, ami ellen lázadtál? Mi az, ami most nem tetszik, vagy akár fel is háborít?
Lázadtam? Tettem a dolgom, semmit se voltam képes másképp csinálni, szakmai téren alapvetően öszvértermészet vagyok. A provincializmus viszont mindenkoron ingerelt, illetve az a kettős létezés, mely beteggé teszi még a kisebbségi legjobbjainkat is: máshogy mérnek odahaza, mint Pesten, máshogy beszélnek itt, mint ott. Ez ellen a – végső soron talán a félelemre visszavezethető – csordaszellem ellen lázadoztam és lázadozok most is: és féltem a mindenkori szabadságot, a küzdőtér tisztaságát, a játék eleganciáját és kíméletlen arisztokratizmusát, akármilyen patetikusan is hangzik.
Néhány évvel ezelőtt még sokan felháborodtak, ha egy-egy költő, író szabadszájúbb, erotikus, akár triviális szövegeket írt. Miért volt ez így, hiszen mára már természetessé vált, hogy ez a beszédmód is jelen van az irodalomban?
Én az antikvitáson nőttem fel, és nem tudtam felháborodni: szerettem, hogy ismerték az embert, és nem rettegtek a testétől vagy olykor valóban triviális alávalóságaitól. Számba vették, kigúnyolták, ha kell, s ha kell, felmagasztalták. Az antik erotikus költészet nem pornográfia, és nem is szókimondó szöveggenerátor: egyszerűen az emberi szexus verbális kiteljesedése, illetve sokszor a halállal való szembenézés egyetlen menekülési lehetősége, hiszen mikor feledhető a létszorongatottság, ha nem a gyönyör pillanataiban? Ráadásul azt kell mondanom, hogy a régi magyar irodalom sem prűd, noha szeretik annak tartani. Pl. a heroikus Szigeti veszedelemben találunk szellemes-érzéki aktusleírást, humoros célozgatást impotenciára vagy akár homoszexuális szerelmet. Abból, hogy le merünk írni olyan szavakat, melyeket a 19. század és a nyugatos hagyomány margóra tett, még nem emelkedik feltétlenül művészet, de kétségtelen, hogy kihívó, potenciális alapanyag az ilyesmi.
Több irodalmi lapnál is megfordultál mint szerkesztő, egy ideig a Kalligram főszerkesztője voltál, aztán mintha kivonultál volna, és inkább az egyetemi oktatás került az első helyre. Ez mennyire fekszik neked, diákjaid között bukkantál-e már tehetséges műfordítókra?
A Kalligramnak sikerült új arcot adnom, ezt talán túlzás nélkül állíthatom: három évbe fért bele mindaz az új, mindaz az innovációs eltökéltség, ami bennem volt. Innen már csak önismétlés lenne vagy üres, presztízsből fenntartott gesztusrendszer. Szívem szerint minden folyóirat szerkesztését háromévenként megpályáztatnám: győzzön a legkreatívabb csapat, aztán győzzön a másik. A magyar folyóiratkultúra túlságosan hagyománytisztelő: szerintem az sem bűn, ha olykor szépen, Izolda-szerűen meghalasztunk egy folyóiratot. Már főszerkesztőként is tanítottam, mert ez az én hivatásom, úgy érzem. Eredmények? Írhatnám, hogy megsokszoroztam a régi magyar irodalomból szakdolgozók számát, de mivel a nulla többszöröse is nulla, ezért így nem lenne helyes. Szóval: jobbnál jobb munkák születnek, méghozzá viszonylag „tömegesen”, igazi műhelyt sikerült kialakítani. Idén doktorált az első tanítványom. Fordítók is felbukkannak, sőt a Kalligramban publikálnak is. A legutóbb egy parányi költőcsoport munkáiból állítottam össze csokrot a Kalligramnak. A versíró-szemináriumom színe-java. Büszke vagyok rájuk.
Annak idején a Szent Filológia az Ezüst Hermésszel lépett szorosabb kapcsolatba. A szellem térein ki lesz a következő „áldozatod”?
Jelenleg a Hárman... új kiadásán dolgozom: bővített és javított verzió lesz, rengeteg extrával. Egy verskötetet is készülök kiadni: teljesen más lesz, mint a Hecatelegium, de a kisejlő epikus vonal marad.
Csehy Zoltán
Pozsonyban született 1973-ban, József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus. Műfordítói tevékenységéért az ókortudományi társaság Kerényi Grácia-díjában részesült. Kötetei: Nút (versek, 1993), Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatai (versek, 1998), Hecatelegium (versek, 2006), A szöveg hermaphroditusi teste (Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből, 2002), Parnassus biceps (tanulmányok, 2007). Fordításkötetei: Hárman az ágyban (Görög és latin erotikus versek, 2000), Antonio Beccadelli, Hermaphroditus (2001), Sztratón, Kölyökmúzsa (2002), Marcus Valerius Martialis, Költők, ringyók, pojácák (válogatott epigrammák, 2004), Francesco Petrarca, Orpheusz lantja, Dávid hárfája (2004).
