(folytatás előző számunkból)
A koldusokon meg a szerelmeseken látszott a leginkább, hogy már senki sem olvas. Egyik se adta el a haját meg a fogát, mielőtt elkezdett volna koldulni. A lányok úgy öltözködtek, hogy az inkább vetkőzés volt, és egyre gyorsabban fektették le őket, mert nem lehetett velük miről beszélgetni, hiszen nem olvastak semmit. Az a kevés is, amit magukra vettek, egyre csúnyább ruha volt, hiszen nem olvastak, tehát nem tudhatták, hogy az a minimum, hogy rózsaszín ruhához nem veszünk föl zöld övet. Mivel nem ismerték a francia romantikus-realistákat, nem vágytak valaki más életét élni, a sajátjukat legkevésbé. Senki életét se élték. A fiatalok nem voltak vidámak, olyanok voltak, mint a mogorva vének, csak kevesebb volt rajtuk a ránc. Nem is gondolnánk, hogy A pármai kolostor híján az embereknek fogalmuk sincs, mi a helyzet a szerelemmel. Ezért aztán a nők úgy döntöttek, hogy egyenlőek lesznek a férfiakkal, ami alapvetően nem volt rossz ötlet, mert a dolgok odáig fajultak, hogy ekkorra a férfiak gondolkodás nélkül jogot formáltak a szanatóriumok összes napfoltjára, a mindenkori kényelmesebbik párnára és egyáltalán mindegyik utolsó falat süteményre. Csak sajnos egyszer, amikor egy pillanatra nem figyeltek oda, mert kétfejű bárányka született Norfolkban, már nem egyenlők, hanem egyformák akartak lenni a fiúkkal. És sikerült. Csakhogy egy agresszív, állandóan kompenzáló, bankigazgató Richelieu-nél egy rosszabb van: ugyanez nőben. A lányok úgy viselkedtek, mint a fiúk, s úgy is öltözködtek: mintha háború lenne, és ők katonák volnának, épp csak nem a vállukon hordták a fegyverüket, hanem az iskolatáskájukban. Baseball-sapkát (mert így hívták, senki nem használta az igazi nevét: szarvaslövő sapka) meg kapucnit húztak mélyen a szemükbe, mintha csak rejtőzködnének vagy attól tartanának, hogy veszély leselkedik rájuk. Mindegyiküknek be volt dugaszolva a füle fülhallgatóval, mintha zenét hallgatnának, de ha az ember az arcukat nézte, ami mindegyiknek egyformán elszánt és megvető volt, inkább az volt a valószínű, hogy azokon a fülhallgatókon keresztül közölték velük, hogy mi a teendő (,,Hangosabbra! Még hangosabbra!”). A zenéket meg, amiket hallgattak, egy idő után nem emberek játszották, mert amikor megtudták, hogy mi lenne az elvárás, még a legnagyobb narkós is azt mondta rá, hogy na ezt nem, úgyhogy végül gépekkel csinálták a zenét. Aztán a gépek is föllázadtak, mert van annyi zaj, amennyit ők sem bírnak, de addigra az emberek már a kőolaji létezési szint alatt voltak, úgyhogy bármit gond nélkül megcsináltak, amitől a gépek kiborultak.
Eszükbe se jutott a lányoknak úgy viselkedni, mint Dido királynő vagy akár csak mint Bovaryné, és erre nagyon büszkék voltak. Ettől aztán a fiúknak teljesen elment a kedve az udvarlástól, amit akkor csajozásnak hívtak, olyan fejjel mászkáltak, mint egy plüssmaci, és nem tudták kinyitni a befőttesüvegeket. Állítólag a hegyekben, de még a folyó túlpartján sem voltak már olyan férfiak, akik fölkapaszkodnának egy mohos várfalon, szakadó esőben az imádottjukhoz, de még csak balzsamos nyári éjjelen sem. Nem vágytak arra, hogy lobogó hajjal száguldjanak a prérin hűséges almásderesükkel, amikor megérkezik a csorda, hogy leterítsék életük első bölényét, s ezzel hivatalosan is férfivá váljanak. A nők se kívánkoztak az éjféli pagonyba unikornissal meg lápi lidérccel táncolni, sőt az ismeretlen, álarcos lovas után se sóvárogtak, aki elragadná őket, s ők nem tiltakoznának, hiszen olyan régóta várnak és vágynak rá. Mindenki arra vágyott csak, hogy hagyják békén. Bár radikálisan csökkent a halálos szerelmek és a Werther, illetve a Szomorú vasárnap hatására elkövetett öngyilkosságok száma, de boldogabb senki nem lett, sőt mindenki nagyon elégedetlen volt az életével. Elégedetlenségükben folyton tüntettek, de hogy pontosan miért vagy mi ellen, azt ők sem tudták megmondani. Amikor egyszer megkérdeztem tőlük, amint épp az utcánkban vonultak föl és kiabáltak, hogy mit szeretnének, rövid tétovázás után egyszerre többen is üvölteni kezdtek: ,,Vallási vezetést! Közteherviselést! Vissza a királyt! Demokráciát! A Monoriné egy birka! Nemzeti őrsereget! Ropogós kiflit!”
Megszüntetők járták az országot, öszszebarátkoztak az emberrel, megszerettették magukat, mert kedvesek voltak, intelligensek és nagyokat lehetett velük beszélgetni. Aztán kölcsönkérték az ember könyveit, és soha többé nem láttuk őket. A bizalom legfőbb jele lett a könyvek kölcsönadása. Családok és régi barátságok mentek tönkre egy Tagore- vagy Eliot-kötet miatt. Ugyanis senki nem tudhatta még a hozzá legközelebb állókról sem, hogy nem Megszüntető-e. S ha nem az, hanem tényleg csak el akarja olvasni a könyvet, akkor vajon visszaadja-e. Barátságok mércéje lett a kérdés: nincs meg neked véletlenül a…? Az pedig, ha valaki tiltott könyvet kapott ajándékba, fölért egy vérszerződéssel. A feketepiacon iszonyúan fölment a jó könyvek ára. Az egyik kiadót megfenyegették, hogy kicsinálják, ha ki meri adni újból a Piszkos Fredet, amit éppen aranyárban mértek a nepperek. A dolgok elfajultak. Egyre-másra kapták el az embereket Megszüntetők a metrón meg a villamoson, elvették tőlük a könyvet, amit olvastak. De azzal nem számoltak, hogy még mindig vannak néhányan, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy jó könyveket olvashassanak, és nem hagyják magukat. Úgyhogy megjelent a KényszerkönyvKommandó, és ők is elvették az emberektől a könyvet, ha nem könyvnek, hanem pönyvnek tartották, ami boldogabb korokban nem jelenhetett volna meg, és adtak helyette valami mást, amit épületesebbnek gondoltak. Sokakat vertek meg akkoriban. Aztán megtörtént az első gyilkosság, A tenger csendjéért. Nem tudni, Megszüntető volt-e, aki váratlan ellenállásba ütközött, vagy egy magányos könyvkalóz, akinek ennyire kellett, mert az övét elvették tőle.
Ekkor volt az is, hogy Monsieur Maurice egymás után két olyan spanyol könyvet is olvasott, ami olyan rossz volt, hogy Monsieur Maurice visszamenőleg is elkezdett kételkedni a spanyol szerzők szavahihetőségében. Mindezen esemény hatására lett Monsieur Maurice Monsieur Maurice, mert eddig csak Kis Móric volt, de most úgy érezte, hogy a világ eljutott arra a szintre, amikor még rá is szüksége van. Szóval olyasmik történtek, amik még a filmekben se, mert olyat még a Mel Gibson se mer.
Mi csak jó könyveket szerettünk volna olvasni. Olyanokat, amilyenek eddig voltak. Mert bármi is történt, eddig mindig voltak olyan könyvek, amelyek válaszoltak a föl nem tett kérdésekre (ezeket a kérdéseket a válaszból kellett visszakövetkeztetni). Eddig soha nem volt olyan, hogy ne született volna meg az a könyv. És ha eddig mindig volt, akkor most is kell lennie. Mert a Megszüntetők egy idő után nem titkolóztak, bejártak a boltba, hogy elvigyék, ami szerintük káros nekünk. Mindenféle keresztkérdéseket tettek föl Monsieur Maurice-nak, aki azt mondta nekik a szemüvege mögül, hogy ,,Nem muszáj beszélgetnünk.” Erre elmentek, de másnap vérbe fagyva találtuk az öreget, és hiányzott a boltból a legnagyobb kincse, a négykötetes, piros bőrkötéses Baskircsev Mária emlékiratai, mellette meg egy cetli volt, amire azt írta, hogy ,,Egy gyöngédebb kort kívánok nektek”. Akkor úgy döntöttünk, hogy mindegy, hogy Megszüntető volt-e, a KényszerkönyvKommandó vagy egy magányos könyvkalóz, aki nem tűrhette, hogy megfosszák őt a könyveitől, és elindult visszaszerezni őket, meg kell keresnünk azt a regényt, ami válaszol a mi föl nem tett kérdéseinkre, különben valami rettenetes dolog fog történni.
Nekiláttunk elolvasni minden könyvet a nyelvünkön, amit a Nyugtalan körülmények óta kiadtak. Ez volt az a könyv, ami utoljára jelent meg több példányban, mint ahányan vagyunk az országban, mert mindenki akart belőle egyet. Azért volt belőle több, mint mi, mert az újszülötteknek az összes rokon ezt ajándékozta világrajövetelük alkalmából, úgyhogy nekik rögtön tíz-tizenkét példányuk is volt, pedig még nem is tudtak olvasni. Amikor pedig egy külföldi meg akarta filmesíteni, hát akkor nem csak az író, hanem az egész ország ellenállt, mert ebből úgysem lehet olyan filmet csinálni, amilyet kéne. De hát ez nagyon régen volt. És azóta nem volt ilyen könyv. A mi nyelvünkön biztosan. Mindenesetre egyikőnk sem találkozott vele. Állítólag más országokban nem így van. Eleinte kerestük külföldön is azt a könyvet, találtunk is négyet franciául, kettőt-kettőt angolul meg németül, hármat spanyolul, egyet még olaszul meg oroszul is, de hát mit kezdjünk ezeknek a szerencsés népeknek a nyelvén írt könyvekkel? Nekünk a mi országunk nyelvén van rá szükségünk.
Összeszedtük, hogy mi alapján lehet azt a könyvet fölismerni:
1. Nincsenek benne fölösleges mondatok.
2. Se öncélú tájleírások, melyeknek igazából semmi köze a történethez, csak a megszokás írta őket oda.
3. Vakmerően nélkülözi a jó bemondásokat, melyek az olvasót akarják lenyűgözni. (Ezen sokat vitatkoztunk, hogy mi a különbség a bonmot és az antikos mélységű, szellemes meglátás között. Végül arra jutottunk, hogy az előbbi direkt le akar nyűgözni, a másik meg mellékesen, mert nem az a célja, hanem hogy rendet rakjon egy poros és sötét sarokban.)
4. Nem tetszeleg posztmodern trükkökkel.
5. Egyszerre több példányt is vesz belőle az ember, a barátainak is.
6. A kabátzsebünkben tudjuk hordani.
7. Nem csak azért, mert elfér, hanem mert biztonságban érezzük magunkat tőle.
Eleinte sokan voltunk, akik kerestük, de aztán egyre többen hullottak ki, mert amíg egész nap kerestek és olvastak, a rossz és nem jó könyvek alattomosan megrontották őket, s amint misztikus-transzcendens kalandozásról olvastak, melynek végén a hős megvilágosodik s elnyeri személyre szabott üdvösségét még itt a Földön, önpusztító lángelméről, aki a konvenciók és lángoló szenvedélye áldozata lesz, tetszőleges önkényuralmi rendszerek által megnyomorított gyermeki lélekről, hűséges háziállatokról, akik több száz kilométert tesznek meg meglepett, vakációzó gazdáikhoz, rögtön úgy érezték, hogy megtalálták. Pedig csak pönyvek voltak.
Monsieur Maurice igazságtalannak érezte, hogy az irodalom csak azokat az állatokat laudálja, akik hazataláltak; azokról a milliókról bezzeg senki nem ír, akik eltévedtek vagy nem volt elég merszük elindulni vagy ki nem állhatták az útitársaikat, s az örökös konfliktus felőrölte a nagy útra szánt energiáikat. Ezért írt egy könyvet Akik sosem érnek haza címmel, amely egy ékszerteknősről, egy foxterrier-tacskó keverékről (ezekben a könyvekben mindig fajtiszta állatok szerepeltek, mintha a hűség a tiszta vérűek kiváltsága lenne) és egy aranyhörcsögről szólt, akik eleget olvastak ahhoz, hogy tudják, mi a teendő, ha a gazdáik nyaralni mennek. Csakhogy már a kertkapuban összevesznek azon, hogy merre is kell indulni, az ékszerteknős megsértődik és levonul a tengerpartra pihenni, a többiek pedig meghalnak. De sajnos az történt vele, ami azokban az időkben nagyon sok könyvvel: az emberek nem azt olvasták, ami benne volt, hanem amit ki akartak olvasni belőle, úgyhogy a könnyekig meg voltak hatódva a történettől, és egy cég rajzfilmet akart forgatni belőle. Monsieur Maurice ekkor életében másodszorra is nevet változtatott. Következő regénye, amely egy kisfiúról és egy öregemberről szólt, akik vallási-politikai-társadalmi különbözőségük és egymásrautaltságuk ellenére sem kötnek örök barátságot, hanem a fölcseperedő ifjú csúnya, fájdalmas, ám sok szempontból igazságos haláláig gyűlölik egymást, már új nevén jelent meg. Ebből musicalt csináltak, és csak a végét változtatták happy endre.
Ettől kezdve Monsieur Maurice nem írt több könyvet, egyik nevén se. Egészen pontosan nemírt. Mindig elmesélte nekem, milyen az a könyv, amit éppen nemír meg. Egyfelől mert most már kizárólag arra a könyvre van szükség, a többivel meg nincs értelme bohóckodni, másfelől meg ezeknek? Rengeteg könyvet nemírt meg, melyekre nagyon büszke volt. Nemírt meg például egy valószínűtlenség-számítási feladatgyűjteményt, amiben ilyen feladatok lettek volna: ,,Bizonyítsa be, hogy a párzáskor túlvilági lények vagy élve nyúzott kisgyerekek hangját hallató macskák valóban a nász hangjait hallatják, és nem mégis csak túlvilági lények vagy élve nyúzott kisgyerekek hangjáról van szó, aminek valójában tűnnek?” Meg olyanok, hogy ,,A ragadozók közül mért csak az oroszlánok farka végén van bojt? Van-e ennek a bojtnak köze a sapkánkon található bojthoz? (Kiegészítés 1.: a gepárdén, a tigrisén, a párducén, a pumáén nincs. Senki másén nincs, csak az oroszlánén. Maradt még egy kis sörény, amit csak ide tudtak rakni? De vajon az elefánt, a bivaly, a zebra, a gnú és egyéb bojtban végződő állatok bojtjai is az oroszlán sörényéből valók, vagy egészen más eredetűek? Kiegészítés 2.: tulajdonképpen a tigrisek farka végén is lehetne bojt, hacsak egy kicsike is. Sörényük ugyan nincs, van viszont pofaszakálluk, amiből egy kicsit átcsoportosítva képezhetnének bojtot. Csakhogy ez a pofaszakáll fehér, és a sárga-fekete csíkos tigris a farka végén egy fehér bojttal úgy nézne ki, mint egy idióta. Úgyhogy inkább mégsem.) Továbbá mi célt szolgál a sapkánk tetején található pompom (nem bojt, hanem pompom, a bojtot már megbeszéltük az előbb)?”
A válaszok meg ilyenek lettek volna:
,,Amit biztosan tudunk a világról:
– az álmok nem hazudnak,
– a mosónők korán halnak,
– a Green Peace-esek korán kelnek. Semmi másban nem lehetünk biztosak.”
Meg ilyenek: ,,A kihalt fajok Isten megsokszorozódott szíve, Jézusként újra meghalnak az emberért, aki újra és újra megöli őket. A mauritiusi dodó és a kínai folyami delfin ugyanaz a megváltó. Ez persze nem jelenti azt, hogy Jézus kínai folyami delfin lett volna, még kevésbé mauritiusi dodó, noha az ellenkezője – jelesül, hogy a kínai édesvízi delfin és a mauritiusi dodó Jézus volt – igaz. A kínai folyami delfin mosolyogva ment a halálba. Az utolsó általunk ismert és egyben halott példányról készült fotón jól látható, ahogy szája mosolyra húzódik, fekete gombszeme pedig olyan kerek, mint a rajzfilmfiguráké. Nincs harag! Laudetur! A Green Peace egy marhaság!”
Ekkoriban történt, hogy Monsieur Maurice azt mondta, úgy szeret engem, mint a Bambini di Prágában a patikus a lányát, akinek igazából nem is volt gyereke, de ha lett volna egy lánya, és az a lány ne adj’ isten tífuszt kapott volna, és az orvosok nem tudták volna meggyógyítani, és meghalt volna, akkor a patikus megesküdött, hogy biztosan megölné magát. Úgyhogy ha meglátja, hogy én akárcsak egyszer is fekete garbóban, egzisztencialista napszemüvegben, artisztikusan zilált frizurával kinyilatkoztatok a többi értelmiséginek, akkor kötelességének fogja tartani, hogy megöljön. És megesketett, hogy inkább leszek boldog halőr, minthogy ezek közé tartozzak.
Az elején igyekeztünk megvenni a könyveket, de aztán többen föllázadtak, hogy ők ilyen ganyéra nem adnak ki pénzt. Meg aztán az összeset tényleg nem tudtuk volna megvenni. Úgyhogy elkezdtük lopni őket. Eleinte csak egyet-egyet, de az nagyon stresszes volt, úgyhogy zárás után hoztuk el a könyveket a könyvesboltokból, hajnalban meg vittük vissza. Végül célszerűbbnek láttuk beköltözni egy-egy könyvesboltba vagy könyvtárba. Erre csak különösen vékony – hogy elférjenek a polcok alatt – és kisigényű emberek voltak alkalmasak. A többiek meg ellátták őket szendviccsel meg zseblámpával. Így nem kellett folyton hosszabbítanunk a könyvek kölcsönzési idejét. Már amelyikét. Néhányan ugyanis kiváltak közülünk – ők lettek később a KényszerkönyvKommandósok –, és úgy döntöttek, nem tűrik tovább, hogy hülyeségekkel tömjék az emberek fejét, és a különösen bárgyú könyveket elégették. De szerintünk meg éppen az volt a lényeg, hogy semmilyen könyvet nem égetünk el. Pláne most. Még akkor se, ha nem könyv, hanem pönyv. Csakhogy az volt a gond, hogy nagyon nehéz volt eldönteni, mi számít könyvnek és mi pönyvnek. A KényszerkönyvKommandón belül úgy tartották, hogy a jó könyv elmélyült, komoly, szomorú, hiszen a létezés miértjének fölfoghatatlanságával foglalkozik. Ők voltak az ortodoxok. Egész nap el tudtak vitatkozni A rózsa nevéből Arisztotelész Poétikájának elveszett, második részén, amiben a nevetésről ír. Arisztophanészt például komolytalannak tartották. Kérdeztük tőlük, hogy azon se röhögnek, amikor Szophoklésznál Elektra azt mondja, hogy ,,Jaj!”, mire a Kar: ,,Csak ne túl nagy szavakat”? Mondták, hogy nem.
A dolgunkat nem könnyítette meg a rengeteg fiatal író, akikre vadásztak a kiadók, hogy fölkarolhassák őket. A fiatal írók meg ettől vérszemet kaptak, és 23-24 éves korukra már mindegyiknek volt legalább két kötete. Megjelent egy új kategória: a fiatal, első kötetes író. Ami akár jó is lehetett volna, csakhogy ezeknek a fiatal íróknak a nagy része nem írt, hanem gépelt. Márpedig Monsieur Maurice szerint a szorgalmas, magát kényeztető grafománia még nem szépirodalom. És az, hogy valaki fiatal író, még nem jogosítja föl arra, hogy első kötete legyen, mert elnézve a teljesítményüket, nyugodtan várhatnának a harmadik-negyedik kötetükig. Aztán mesélt egy írókörről, amelyik egy háborút követően a hatalomra kerülő uralkodó miatt úgy döntött, nem hajlandó kiszolgálni az igényeit, s megtagadta a publikálást, amit a hatalom akceptált: így lettek ezek az írók raktárosok a hőerőműben, rakodómunkások, libapásztorok, kéményseprők, fiatal halottak, korrektorok a vasúti magazinnál, vagy ami még rosszabb, általános iskolai tanárok vidéken. A biztonság kedvéért évtizedekkel a problémás uralkodó halála után se jelenhettek meg könyveik, volt, akinek majdnem harminc évet kellett várnia, hogy megjelenhessen az első verseskötete – de szerintem ezt Monsieur Maurice csak kitalálta, hogy motiváljon minket. A mi fiatal íróink csak a rendszer sakkfigurái voltak, akiknek azt a töménytelen olvashatatlan könyvet elő kellett állítania, amiktől még a szenvedélyes olvasók is inkább kimennek havat lapátolni. A szerkesztőségek, a kiadók, a lektorok meg a többiek, akiknek felelősségük volt, elfeledkeztek róla, hogy bizonyos időkben a fontos könyvek nem, vagy csak nagyon nehezen jelenhettek meg. Márpedig mi most bizonyos időket élünk. A fenének se lett volna kedve a mi íróink könyveit kézzel másolni és titokban terjeszteni, vállalva a börtönt meg a kínzásokat, ha úgy adódott volna. Szóval úgy tűnt, kifejezetten rosszat tett az irodalmi életünknek, hogy egyetlen költőnk vagy írónk se lett tüdőbeteg a megpróbáltatásoktól, de még csak börtönbe se került azért, amit írt. Végső elkeseredésünkben föladtunk egy hirdetést az újságban: ,,Börtönviselt és/vagy tüdőbeteg írók-költők jelentkezését várjuk igazmondás, esetleges korai halált követő népszerűség céljából. Jelentkezés a kiadóban, jelige: Eljövetel”. De senki nem jelentkezett.
A KényszerkönyvKommandósok később már nem elégedtek meg azzal, hogy betörtek a könyvesboltokba, hanem lakásokat is föltörtek, elvitték azokat a könyveket, amelyeket károsnak ítéltek, és föltöltötték a polcokat színvonalas világirodalommal. Aztán finomítottak a módszeren: minden lakásba kétszer törtek be. Először azért, hogy fölmérjék a terepet, milyen mentalitású emberek lakják, hogy aztán a második alkalommal a személyiségükhöz illő könyvekre cserélhessék le azokat, amik szerintük nem olvasásra valóak. Nagyon profi szervezetük volt, számtalan titkos raktárral az ország egész területén. Külön embereik voltak, akik arra specializálódtak, hogy kitalálják, milyen könyvre lenne szüksége a célszemélynek. Titokban illegális könyvkiadót létesítettek, és kiadták azt, amit a Megszüntetők eltüntettek. Éjjelenként belopták őket az egyre hígabb könyvtárakba és könyvesboltokba. Amikből egyre kevesebb volt, mert még a legelhivatottabb olvasók is, akik szenvedélyességükben könyvterjesztésre adták a fejüket, arra jutottak, hogy 1. ebből nem lehet megélni, 2. annyi, de annyi izgalmas dolgot kínál nekünk ez a világ a könyveken kívül. Mi lenne hát, ha összekapcsolnánk a kellemest a kellemessel, s nyitnánk egy Könyv- és állateledelboltot? Vagy egy Könyvesbolt és masszázsszalont? Aztán pedig a kellemest a hasznossal, s üzemeltethetnénk egy Könyv- és italboltot. Ahonnét már csak egy lépés volt az Ital- és könyvesbolt. Amiről észrevétlenül kopott le a ,,könyves”.
Az emberek teljesen összezavarodtak, mert nem tudták, ki veszi el tőlük a könyveiket: a Megszüntetők vagy a KényszerkönyvKommandó. A Megszüntetők egy idő után nem barátkoztak, hanem egyszerűen kivették az ember kezéből, ami indexen volt, és még jól orrba is vágták vele, hogy értsen a szóból. Az emberek meg egészen hozzászoktak, hogy egyik nap még vannak könyveik, másik nap meg nincsenek. Aztán másnap megint vannak, de egészen mások, mint régen. Aztán rákövetkező nap megint nincsenek, mert a Megszüntetők kifejlesztettek egy újkönyvillat-detektort, amely négycentis biztonsággal be tudott mérni akár egyetlen frissen nyomott könyvet is. Erre a KényszerkönyvKommandó speciális fedőillatokkal látta el a könyveit: bodzabokor-, füstölt szalonna-, tengerpart-, esőillat, meg ilyesmik. De sajnos sokan a még olvasók közül kegyeleti okokra hivatkozva visszautasították, hogy téli éjszaka- vagy frissen sült kenyér illatú könyvet kelljen olvasniuk. Ráadásul a macskák is a Megszüntetők kezére kezdtek játszani. Ahogy kinyitott az ember egy könyvet, jöttek és ráfeküdtek a szép, fehér lapokra, s hogy az embernek ne legyen szíve elzavarni őket, dorombolni kezdtek. A Megszüntetők kifejlesztették az onbook-dorombolás-detektort. Szokványossá váltak a betörések. Sokan egy idő után nem zárták a lakásuk ajtaját, mert minek hetente négyszer új zárat szereltetni. Minden szülő azt akarta, hogy a gyerek lakatos meg üveges legyen.
(folytatás következő számunkban)
