Boldog szülinapot! – monda Tsa, csak úgy, saját magának. Már kora reggel, hogy jó legyen a napja. Mert az ember napját bizony könnyen el lehet ám cseszni, még a születésnapját is, ha nem veszi senki észre, hogy milyen fontos évfordulóhoz érkezett az illető. Tsa pedig nem szerette az elcseszett napokat, amúgy is éppen elég ilyenben volt része, rendszeresen, mindig is – bár ezt nem tudta teljes bizonyossággal állítani, mivel életének egyes részeire nem emlékezett vissza egészen pontosan. Ilyenek voltak a csecsemő-, illetve gyermekévei. Kisgyerek korából egészen kellemes emlékeket őrzött. De azt is tudta, hogy az emberi memória szelektív, és némely időszakokból csak a kellemes emlékeket engedi visszahívni – to recall –, a kellemetleneket pedig elássa a tudattalanban (id).
Kinéz az ablakon. Mennyire kedves neki a látvány. Jobbra a marhatelep, foltos jószágok csámborognak ide-oda, várják, hogy valaki foglalkozzon velük, hogy valaki végre rendesen ellássa őket. Ó, ha az övé volna a telep – rögtön eladná. Szemben az omladozó vár, vagy inkább a magát még némileg tartó várrom – na azt is el lehetne adni jó pénzért. Balra a szeméttelep – azt már megvette valaki; hallotta, hogy lakóparkot építenek a tetejébe, muris lesz, amikor az új lakók egy ásónyomnyira gumiabroncsokra vagy régi sörösdobozokra lelnek kertcsinálás közben. De legalább messze van ez a hely a várostól, s amíg a kis házikó áll, addig őt onnan ki nem ebrudalhatják – az a bizonyos royal flush mégiscsak egy royal flush volt.
Boldog szülinapot! Hogy a napja ne legyen elcseszve, a születésnapján minden évben szabadnapot kért ki már jó ideje – mindig meg is kapta. Lehet, hogy már csak azért is, mert egyszerűen odaállt a főnöke elé, és azt mondta: Vazze, főnök, holnap van a szülinapom, be szeretnék jól rúgni és elfelejteni a melót. Ez volt az ő filozófiája: egyenesen beszélni. És ez hatásos volt. A siker abszolútumát némileg kétségbe vonja az a tény, hogy tulajdonképpen saját maga volt a főnöke, s ez némi – egyesek szerint meg nem érdemelt – előnyben részesítette. De hát ő másoknak is szabadnapot adott, ha kérték: – Jól van, menj és szívd le magad, de aztán holnapután serény legyél ám! Megtette ezt annak ellenére, hogy igazából egyetlen beosztottja sem volt. Ellenben a haverjainak főnökeit hihetetlen pofátlansággal volt képes felhívni, és kikérni az aktuális ünnepeltet egy napra a melóból. Mi több, olyan is előfordult, hogy az illető cimbora tényleg szabit kapott. Talán háromszor is megtörtént öt év alatt.
Szülinapi szabadnapon Tsa összead és kivon, azt szokta mondani: számot vet. Tudni kell, hogy éppen hol tart az ember, ismernie kell a pozícióját, SWOT analízist kell végezni ilyen jelentős évfordulón – magyarázta a komáknak kedvenc kocsmájában, a Fattyúban. Már csak azért is, mert a cimborák közt mindig akadt valaki, akinek lövése nem volt a SWOT-ról, és így egy szép előszülinapi műsor keretében csillogtathatta meg – meglehetősen hézagos – menedzsment- és marketingtudását. És – eltekintve az egyszeri esettől, amikor egy bicepsszel gondolkodó és fejjel ütő ismeretlen jól helybenhagyta – ez mindig bevált, a haverok intellektusát harsányan méltatva és dicsérve engedték el a kocsmából, előre is boldog születésnapot és még sok-sok egészségben és boldogságban eltöltendő évet kívánva neki. (Később persze megtárgyalták, hogy mekkora balfasz is ez a fickó – de hát létezik-e valaki ezen a földkerekségen, akit nem csúfolnak ki a háta mögött? Nem, ilyen nincs.)
Boldog szülinapot! – monda Tsa, csak úgy, saját magának. Már kora reggel, hogy jó legyen a napja. Úgy tett, mint aki lerúgja magáról a paplant – Tsa szülinapja júliusban volt, amikor ezen az égövön épeszű ember takaró nélkül tesz mindent az ágyban –, kiviharzott a konyhába (a sebesség persze relatív, mint azt mondani szokta), és hozzálátott egy igen erős kávé elfogyasztásához. Különösen gyakorlatias emberként reggelente egy evőkanál neszkávét bekapott, és azt egy pohár vízzel, jobb napokon – mint a szülinapján – egy pohár rummal átsegítette a torkán, és már meg is volt a kávézással. Után pedig rögvest nekilátott az évértékelő elemzés elkészítésének. Elsőként a helyzetet vázolta fel.
„A kölcsönadókról tudjuk, hogy vannak amatőrök és profik közöttük. Nagyon sok amatőr, és valamivel kevesebb profi. Arra már kevesebben gondolnak, hogy vannak profi kölcsönkérők. Nem feltűnően sokan. És nem egy összetartó céh az övéké – nem is lehetne, hiszen a profi kölcsönkérő mindenkitől kölcsönkér, viszont nem ad: ennél fogva nem nagyon van értelme az öszszeröffenéseknek a szakmában.”
Tsa tudatában már kicsi korától mozgott valami kölcsönkérési vágy. Kamasz korában kezdte hasznosítani, amikor kölcsönkért pénzt valakitől, aztán rábeszélte valami társasjátékra (kártyára, biliárdra). Amelyet persze megnyert – na nem nagyon, csak épp a kölcsön öszszegénél kicsivel többre. Mert ugye, ha mindent elnyer a madártól, akkor legközelebb az már nem fog játszani vele. S mivel annyit nyerni nem nagyon lehetett az ő miliőjében, hogy egyszer majd arra alapozva vonuljon vissza, maradt inkább a rendszeres kis bevételek mellett.
Az idő teltével viszont adódtak más lehetőségek is. Mindig emlékezni fog az első üzletére. Már friss felnőtt volt, mikor egy este a Fattyú teraszán sörlangyosítás közben meghallotta: a Bárónak egészségügyi okokból hirtelen be kell zárnia betonkeverő-kölcsönző cégét, és szintén egészségügyi okokból hosszabb külföldi útra kell kelnie, s egyúttal el kell adnia a keverőket. Hajlandó volt megszabadulni tőlük ötöd áron. Tsa kölcsönkért két úgymond építési kisvállalkozó ismerősétől, akikről tudta, hogy hamarosan szükségük lesz betonkeverőre, s a pénzből vett három keverőt. Egy hét múlva, mikor elkezdődött a szezon, felajánlott nekik a tartozás fejében egy-egy keverőt, mondván, úgysincs most pénze, nem tudja megadni a kölcsönt. A gépeket felszámolták egy új szerkezet árának a felében. Tsa a harmadik keverőt bérbe adta a szezon végéig, majd pénzzé tette.
Boldog szülinapot! Tsa előtt a kockás papíron – ez is miféle hülyeség, gondolta, hiszen nem kockák vannak rajta, hanem négyzetek, kockásra nem is lehetne írni – egyre több egymás alatti sorban sorakoztak az egyre nagyobb összegek. Az oszlopnak címet nem adott; ha adott volna, ezt írhatta volna a számok fölé: Tartozások. Az újabb és újabb sorok mégsem hozzák közelebb a végső összeadáshoz – talán egy Guinness-rekorder kölcsönfelvevőt tisztelhet magában, gondolta; már ha valamilyen sajátos módon érdemes tisztelni az ilyet.
Eszébe jutott a fordulópont: az a nap, amelyen megjelentek a Fattyúban és ezzel Tsa életében is a játékgépek. Hamar rájött arra, hogy a géppel kevésbé veszélyes játszani, mint az emberekkel, ráadásul a gép nem csal és némileg kiszámítható. Sőt bele is lehet rúgni-ütni, mert nem csap vissza (legfeljebb elromlik, akkor meg vissza lehet kérni a beletett pénzt; néha vissza is adják). Ezért Tsa minden este kölcsönkért és játszott. Mondhatni jól ment ez neki. Egyszer a gépeket karbantartó srác elmagyarázta, hogy milyen arányban ad a gép nyereményt, meg egyáltalán hogy működik a dolog. Tsa órákig figyelte a többieket, és akkor állt rá egy gépre, amikor biztos volt a nyereségben. Legtöbbször néhány félórai munkája eredményeként a képernyő úszott a tömérdek cseresznyében, Tsa pedig az örömmámorban (olyan is előfordult persze, hogy egy kissé aszinkronban volt: egyszer jött az öröm, a mámor csak néhány rum után érkezett). Ezek a gépek lettek a veszte. Egy idő után vérszemet kapott, telhetetlenné vált. Szem elől tévesztette az alaptételt, miszerint a statisztika törvényei csak gépi üzemmódban érvényesek – amikor az ember elkezd önfejűsködni, felborít minden szabályt. Volt persze még egy oka a folyamatos veszítésnek: a gépek üzemeltetői változtattak egy kicsit a gépek beállításán – pontosabban úgy állították be azokat, kissé (vagy inkább nagyon) szabálytalanul, hogy alig lehessen nyerni velük.
Mire a több hónapos bódultságból felocsúdott, Tsa hatalmas adósságot halmozott fel. Ekkor dolgozta ki zseniális (legalábbis szerinte) tervét. Először is, néhány évnyi szünet után, beállt dolgozni. Ennek három előnye volt: pénzt keresett, kevesebb időt töltött a kocsmában, valamint ismerősei szívesebben – tulajdonképpen: kevésbé fogszívósan – adtak kölcsön neki. Úgy tűnt egy darabig, hogy működik a rendszer, de valami még mindig nem volt tökéletes. Mígnem egy napon ráébredt Tsa egy alapigazságra: amíg többet költ, mint amennyit keres, nem tud kimászni a slamasztikából. Ismét ki kellett találnia valamit.
Boldog szülinapot! – monda Tsa. A SWOT-analízis a felsorolt és általa sűrű gondolatmenetbe foglalt előzmények miatt éppenséggel bármilyen lehetett az optimistán kívül. Szomorú következtetésre jutott: eddig volt, tovább nem lehet. Igen, ilyen volt az egész élete. Egy mondatban: ha egyedül volt a versenyben, akkor is mindig második lett. Ez tarthatatlan, gondolta. Ez tarthatatlan – ki is mondta. Sőt, egy ánégyes papírra le is írta: Józsi, ez tarthatatlan. Még jobban felcukkolta magát: soha egy rendes, hangzatos névre sem tudott szert tenni. A félvilági-félalvilági világba (ezt szebben nem tudta megfogalmazni) is úgy került be, és azóta is úgy ismeri mindenki, mint a nála majd’ tíz évvel idősebb, a rendőrség körein kívül meglehetősen tisztelt Pillangó Józsi társa. Azaz Tsa. Merthogy ő volt a fiatalabb – és pillangókés nélküli – Józsi. Persze réges-rég ez némi immunitást kölcsönzött neki a lakótelepi pofozkodásokkal szemben, de az az idő rég lejárt, negyven felé az embert már nem nagyon tisztelik a betonrengetegek ifjú titánjai. Ahogy őket sem fogják majd, ha megérik az említett kort – de ezt ők még nem tudják.
Meghúzhatta végül a papíron a vonalat. A fölötte tornyosuló számokat pontosan összeadta, majd ellenőrizte az eredményt, kétszer is. Csinos összegre rúgtak a tartozásai: annyi pénzből bent, a városban kétszobás lakást is vehetett volna. Éppen alaposan magába roskadt volna, mikor egyszerre hirtelen, frászt hozó Nokia Tune zavarja meg, s egyre hangosabban szemtelenkedik bele az analízisbe.
– Tessék?
– Szevasz, itt Tuskó.
– Isten éltessen!
– Mi van?
– Engem, te. Boldog szülinapot nekem.
– Á, ja, igen, járjál szarba’ bokáig. Figyu: a bémévés fiúk elindultak hozzád valami zsozsót behajtani. Van egy félórád, szerintem.
Mire jók a barátok. Hogy elcsesszék a szülinapot. Hogy közöljék: itt a végső cselekedet órája – vagy perce vagy napja, mindegy.
Boldog szülinapot! Tsa előkereste a szerkót. Tulajdonképpen szerette a köteleket, a sziklákat, a barlangokat pedig egyenesen imádta. Amatőr volt ugyan, de a fiúk mindig kitüntetett figyelemmel kezelték – hát persze, mert ha a hegyekben valaki összetűzésbe került az őslakosokkal, hát ő, Tsa volt az, aki mindent lediplomatizált egy kis pofázással, pálinkázással – sőt, a barátai kedvéért még kártyán is hajlandó volt veszteni (de csak kivételesen, és nem sokat). A beülőhevederrel, a kötéllel, speckó ereszkedő- és mászógéppel, valamint kellő mennyiségű karabinerrel felszerelkezve felmászott a háztetőre. Pénztelen – nem ritka – időszakaiban kedvenc magányos szórakozása az volt, ha a kéményhez kikötött kötélhez csatolva, egy zöld, gumírozott vegyivédelmi köpenyt Batman-szárnyként használva átengedte magát a marhatelep felől esténként erősen fújó, tehénszar szagú szélnek. Megesett már, hogy egész órát töltött el mintegy papírsárkányként lebegve a ház – és az alant fekvő táj – fölött. A cuccal kiküzdötte magát a tetőre (gondolta: utoljára), a lehető legalaposabban rögzítette a kötelet a legalaposabban megkötött csomókkal (utoljára, gondolta), sosem gyakorolt gondossággal magára öltötte a mell- és a beülő hevedert (gond. utolj.), felvette a VV-köpenyt (g. u.), rászerelte magát a kötélre, és átadta magát a már erős, az előrejelzés szerint viharosnak ígérkező szélnek. A kötél szabványos, negyven plusz két méter hosszú volt. Lassan eresztette egyre tovább és tovább magát a vastagodó szélben, távolabb a háztól, mint valaha. Az érzés rendkívüli volt, minél közelebb került a kötél szabad végéhez, annál több adrenalin került a vérébe. G. u. körültekintett a tájon, majd elővette a g. u. lebegésére magával hozott zsebkést. A magasban szálldosva a bicska gombjának megnyomása és pengéjének kipattanása egy abszolút forradalommal, egy világok közti kapu megnyitásával ért fel. A penge a kötél felé tartott. Egy erőteljes mozdulat, és a kiváló minőségű kötél a kiváló acél alatt kettéválik: a nagyobbik része a kéményhez kötözve marad, a rövidebbik fele pedig elszáll a rászerelt, Tsa kódjelű Józsival egyetemben a vihar örvényeiben.
Tsa pörög a légben. Kissé szédül, de már korábban, a bicska és elvágás nélküli kvázirepülései során is tapasztalt hasonlót, ezért nem esik pánikba, inkább élvezni próbálja a g. u. napját, mi több, g. u. szülinapját.
Boldog szülinapot! – mondja valaki, és a pörgésből a földdel párhuzamos repülésbe rángatja. A valaki egyúttal mosolyog rá; úgy néz ki, mint egy távol-keleti rajzfilm óriásszemű tinédzserlánykája.
– Ki vagy te? Mért nem hagysz békén? – kiáltja Tsa. A lány mosolyra vonja rajzolt ajkait, és lefelé mutat. Veszettül cikázó fekete autó ugrik az úttestről a kétméteres árokba. A csomagtartó teteje felpattan, belőle baseballütők esnek ki. A kocsi gurul, kerék-tető-kerék-tető-kerék, majd megállapodik a tetején. Nem robban fel, mint a filmekben szokás látni. Inkább fokozatosan, szinte kiszámíthatóan terjed el rajta a tűz. A magasból nézve sokszorosan távolinak tűnik a szerencsétlenség.
– Most már repülhetünk tovább – szól a valaki.
– Hooooovváááááá? – hallja saját kinyúlt, kifeszített, elvégtelenített hangját Tsa.
Boldog szülinapot! Nagy kihívás elfújni egyszerre négy gyertyát – egyenként könnyebb lenne. Sikerül. Tobzódik az ajándékokban. Egyik nagybátyja például egyenesen egy százdollárost ad ajándékba neki, egyúttal elmagyarázza röviden, hogy mi is a pénzzel a helyzet. Később, mikor már inkább egymásra figyelnek a felnőttek, valamelyik másik nagybátyja a sok közül kissé félrevonja, és javaslattal áll elő: adja kölcsön neki egy hétre a száz dollárt, és visszakap majd százötvenet. A kis Józsika teljesen felnőttesen – és eléggé hangosan – ezt válaszolja az ajánlatra: – Húzz el innen, köcsög! –, darabokra tépi a pénzt, majd visszafeledkezik a boldog négyévesek állapotába.
