"Csak a megnyugtató válaszok késlekednek."
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 14. (532.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
ESTERHÁZY PÉTER
Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség
Nicolae Manolescu
Esterházy Péter laudációja
Karácsonyi Zsolt
A játék eleganciája - Beszélgetés Csehy Zoltán költővel, műfordítóval
László Noémi
Versei
Bíró Zsófia
Krónika a posztmodern utáni zivataros korokból (2.)
Varga László
Versei
Király Farkas
Józsika, a pénz meg az időhurok
Balázs K. Attila
Versei
Szőcs István
Könyvjelző - „A tiszta magyar nyelv kincseinek megőrzése és tanítása”
VÉGH BALÁZS BÉLA
Regénymonológ gyermekhangra
Ady András
Versei
Bogdán László
Versei
Varga Anikó
POSzT
Jancsó Miklós
Tréfa
Ungvári László Zsolt
Fejthetetlen írás
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK - ZENÉT? - Sok(k)féle módon hallgatunk Bachot?
Augusztusi évfordulók
 
VÉGH BALÁZS BÉLA
Regénymonológ gyermekhangra
XX. ÉVFOLYAM 2009. 14. (532.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Dragomán György A fehér király című regénye első megjelenése óta aktuális tárgya az irodalmi közbeszédnek, nemcsak a magyarnak, hanem a nemzetközinek is (2008-ban bemutatták a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron is). Mostanáig tizenkét nyelvre fordították le (legsikeresebb az angol, német, holland, lengyel, norvég és román változat), és további harminc nyelven készülnek kiadni.
A prózaíró többi megjelent munkájához hasonlóan A fehér király is a szabadságról szól, a korlátozott szabadságról, ill. a szabadság hiányáról. Kérdésfeltevésének módjáról a szerző így vall az Élet és Irodalomban (2008/51-52. sz.): „Mindig a szabadság hiányáról írok, a szabadság kérdése, valahogy éppen a hiányán keresztül, benne van mindenben, amit csinálok, még akkor is, ha olyan dolgokat írok, amik most játszódnak.” A szabadság hiányának dragománi kérdésfelvetése nem kimondottan bölcseleti, lételméleti ihletésű, inkább a kelet-európai diktatúrák társadalmi közegéhez kötődő mindennapi jelenség. Nem fordít teljesen hátat a bölcseletnek sem, kommunikációs formaként megtartja a filozófiaközeli közlésformát, a belső beszédet. Regénymonológ gyermektudatra és gyermekhangra, ez Dragomán György formakereső invenciója, műfaji újítása, ami egyrészt megkönynyíti a dolgát, mert a valóságból azt írhatja le, ami egy (tizenegy-tizenkét éves) gyerek szemével látható, és eszével felfogható, másrészt a regénybeli narrátor figurája meghatározó műfaji tényező: a diktatúrabeli gyermekszocializáció abnormális és abszurd helyzetei befolyásolják a regény formaszervező technikáját. A szerző sikerült művészi modellt állít össze a szociális közeg valószínű és hiteles megjelenítésével. Egyik erőssége a valóságtények biztos kezelése, felhasználva mind a helyi vagy kontextuális, mind pedig az egyetemes értékeket, a velük töltekező irodalmi tényeknek hatékony szövegépítő szerepük van.
A regény tizennyolc fejezeten keresztül mutatja be egy serdülő kamasz konfliktusait környezetével és tusakodásait önmagával: tulipánok, ugrás, világvége, csákány, muzsika, számok, szelep, ajándék, háború, afrika, házkutatósdi, aranylelet, alagút, bőség, mozi, alku, kilátás, temetés. Általában véve sem konfliktusmentes a gyerekkorból a kamaszkorba való átmenet, és Dzsátának (a regény főszereplőjének) helyzetét tovább nehezíti a diktatúrabeli lét: édesapját a szeme láttára hurcolják el a Duna-csatornához, elvei miatt. Bár felnőttek veszik körül, egyedül kell feldolgoznia az apa elvesztését, ebben a kérdésben a családja is ellentmondásos történetekkel bástyázza körül az apa alakját. További ellentmondásokat fedez fel a családhoz, az iskolához, a szomszédokhoz, a barátokhoz fűződő viszonyaiban. Ezek a kisebb-nagyobb társadalmi intézmények néha az abnormalitásba fordulnak át, és fokozatosan veszítik el eredeti funkcióikat. A kamasznak egyedül kell megtalálnia a megélhetés és a túlélés módozatait, önmagára van utalva, életstratégiák és taktikák helyett spontán érzelmi reakciói vannak.
A vallatás, amely bevált eszköze volt a korszaknak, visszatérő motívuma a regénynek. A politikai államrendőrségéhez hasonló vallatás-, ill. kihallgatásszerű helyzetekkel találkozunk a műben, magánszemélyek és intézmények egyaránt gyakorolják, gyerekekkel szemben is. Emlékezetes regényepizód Nagyprodánnak, az építőmunkásnak a fellépése Dzsátával szemben, aki a maga gyermeki módján próbál meg reagálni a felnőtt agresszivitására: „Leültem, de nem néztem Prodánra, inkább csak a teniszcipőm szakadásait néztem, úgy vártam, hogy mi lesz.” Kamaszunk sajátos védekező mechanizmust alakít ki hasonló helyzetekre: belső koncentrációval, a figyelem tudatos elterelésével, konok hallgatással. A diktatórikus gondolkodás- és viselkedésminták az intézményekben is fellelhetők, így az iskolában, bürokratikus és pedagógusterror formájában. Szigorú szabályok, utasítgatások, parancsok, konvenciók gátolják a szabad viselkedést és gondolkodást, a döntéslehetőségeket, általában a személyiségfejlődést. Például nincs engedmény abban, hogy négy kockának kell lennie a margónak a matekfüzetben, a büntetés bevett formája a sarokba állítás, feltartott kézzel. A matek- (Klidész bá) és a földrajztanár (Vasököl) a nehéz testi fenyítésig is elmegy a diákregulázásban, eszközeik: verés, „vesézés”, vallatás alkalmával pedig cigarettafüstöt fújnak a „bűnös” arcába. Az események, a történések, a jelenségek mögött ott áll a mindent átható ideológia, hogy mérgezze az emberi viszonyokat, a gondolkodást, a viselkedést. Az emberek akarva-akaratlan „a fehér király”- ban megtestesülő démonikus hatalom kiszolgálói. Ez mozgat minden hazugságot, csalást, képmutatást. Ezeket irodalmi szövegbe tömörítve találjuk meg a szelep című fejezetben. A főszereplőben az elvárt azonosulás helyett védekezési mechanizmusok sora alakul ki: ellenszegülés, dac, undor. Az egyén szubjektív szféráját, intimitását is feldúlja a szocialista diktatúra, meggátolva az érzelmek és az érzések szabad, öntörvényű kifejlődését. A groteszk viselkedésminták, az egyéntől elidegenített és eltorzított össztársadalmi ideálok összeférhetetlenek a gyermekivel, a gyermekséggel, és spontán, sokszor abszurd válaszokat váltanak ki a kamaszból. Ezek az érzelmi töltésű reakciók fonák helyzeteket is előidéznek a regényben, ilyen a gyermekszerelem és a hozzá társuló nemiségtudat megnyilvánulása. Helyszín: a szünetkor kiürülő osztályterem. Szereplők: a büntetését töltő Dzsátá és a matekező Iza. A kamasz kihasználja az alkalmi összezártságot, hogy azonosítsa saját erotikus képzelgéseit és hallomásból szerzett ismereteit a valósággal, amely éppen akkor Izaként van jelen. Gyöngédség helyett erőszakos fellépést választ, lemásolva a környezetéből ismert viselkedésmintákat.
Nemcsak az érzelmek szintjén hat a szabadsághiány, illetve érvényesül a diktatúra arroganciája, hanem az érzékek és az érzékelés alacsonyabb szintjén is. Erről így vélekedik a már említett ÉS-beli interjúban a szerző: „Nem éreztem magam akkor szabadnak, mert nem is voltunk azok. Valahogy ez a szabadsághiány összekapcsolódott az akkori látványokkal és szagokkal.” Más volt például az időérzékelés, az időhatárok nem hónapokhoz, napokhoz kötődtek, hanem eseményekhez, történésekhez. Ahogy néha lelassul az elbeszélt idő, úgy válik egyre intenzívebbé az élmény, és megnő az elbeszélés  időintervalluma, emlékezetessé téve egy-egy regényepizódot (pl. a nagyapa temetését). A regényben ilyen emlékezetes eseménycezúra az apa letartóztatása, ehhez az eseményhez viszonyítva jegyzi meg Dzsátá a történések sorrendjét. E mellett további időbójákat is azonosíthatunk a regényben: találkozás Miki bácsival, a vak zenésszel, megismerkedés Nagyprodánnal, emlékezetes az a korszak is, „mióta jegyre adták a benzint”. Ez a határozatlan és perspektívátlan időérzékelés szintén a szabadság hiányát, a bezártságélményt  erősíti. A diktatórikus társadalom tér- és időbeli zártságát a felnőttek érzékelhetnék teljes egészében, ám többségük alkalmazkodik, ellenszegülésüket (pl. az édesapáét) pedig megtorolja a rendszer. Követendő modellek hiányában Dzsátá szocializációja és jellemfejlődése a játszótársakkal való érintkezésben kezdődik el, nem a társadalomtól elvárt szerepet gyakorolja, hanem a serdülő spontán és őszinte reakcióit, válaszait követi, és a szabadságot választja. Ezért is tűnik összeférhetetlennek a regényben megismerhető kétféle világ: a diktatúráé és a kamaszé.
A regénynek a bevezetőben említett magyar és világirodalmi sikere véleményem szerint legalább három tényezőnek tudható be, ezek nem mind szépirodalmi jellegűek, részben történelmiek, ill. szociológiaiak. A nemzetközi közvélemény a mai napig tájékozatlan a Ceauşescu-rezsim történéseit, eseményeit illetően. Hiányoznak az alapos és átfogó tényfeltárások, a dokumentumok közzététele. Konkrétumok (tények és számok) helyett hallomásokra, részinformációkra, másodkézből származó tudásanyagra hagyatkozhatnak az érdeklődők. Ezeket az elvárásokat csak részben elégíti ki a regény: a választott helyszínnel (Marosvásárhely), az időponttal (nyolcvanas évek) és természetesen a szocialista embertípusokkal, valamint történetek sorozatával. A szocialista világrendszer bukását követően  megnőtt az érdeklődés a kelet-európai diktatúrák iránt. Ám a vasfüggöny és a berlini fal leomlását követő két évtized nem igazolta azokat az elvárásokat és reményeket, amelyekkel a nyugat-európaiak a keleti régiók felé tekintgettek. Mást ígér a hivatalos politika, mást mondanak az országvezetők, és más a megtapasztalható valóság, mint a bevándorlók mentalitása. Ezért válik egyre érdekesebbé és izgalmasabbá a nem hivatalos információközlés: a film, a regény, az irodalom. Általuk újrafogalmazódhat a nyugatiak Kelet-Európa-képzete. Végül a már megszerzett irodalmi vagy befogadói tapasztalat segíthette Dragomán György könyvének világsikerét. Szokás szerint az értelmezők besorolják ezt a regényt is a magyar vagy a világirodalmi hagyományba. A magyarországi kritika Nádas Péter, Kertész Imre és Závada Pál prózájával méri össze A fehér királyt. A hazai hagyományból kikerülve a nemzetközi kritika más mércével mér. A német recenzensek Kubrick és Lynch filmjeire, Jan McEwan A cementkert című pubertás-regényére asszociálnak. Az amerikai kritikusok Murakami Haruki, Jenny Erpenbeck, César Aira prózájára utalnak. Angliában tizenkét napilap is írt a regényről: „Furcsa, hogy az angoloknak mennyire fontos a történelem. Hogy mennyire intenzíven történelmi regényként próbálják kezelni ezt a könyvet” (Dragomán György). Mivel marosvásárhelyi születésű íróról van szó, a regényről készült kritikai panorámánkat ki kell egészítenünk legalább azzal, hogy az erdélyi irodalmi hagyományból leginkább Bodor Ádámhoz és prózájához köthető. Erről így vélekedik a szerző: „Bodor Ádámot apám korán kezembe adta. Aztán a Sinistra körzet meghatározóan fontos volt nekem, ugyanúgy, mint a Sorstalanság.”
Ahogy a szerzőnek megadatik az alkotás szabadsága, az olvasó is élhet a befogadás és az értelmezés szabadságával. Ma már kritikai közhely, hogy a megjelenést követően az irodalmi mű önálló életet kezd élni, függetlenedik szerzőjétől, és csupán az olvasó jóakaratára, érdeklődésére számíthat. Dragomán György és regénye méltán szerencsés, mert a szakolvasó és a magánolvasó egyaránt és folyamatosan érdeklődik iránta, itthon és a nagyvilágban egyaránt.

Dragomán György: A fehér király. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005/2007.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében