Kérdések
Hogy állnak ügyeink? Ügyeink csehül állnak?
S korántsem pénzügyeink, ők mindig is úgy álltak?
Hogy állnak ügyeink? Miféle ügyeink?
És mért állnának csehül? Ismét hátrálhatunk?
Hogy állnak ügyeink? Mikbe bonyolódtunk
gyanútlan már megint? Miféle kalamajka
kavarog körülöttünk? Miféle kapcsolatok
ejtettek foglyul minket? Miféle zűrzavar
uralg viszonyainkban? Miféle hebehurgya
döntések hálójában vergődünk már megint?
Miféle utcasarkon várakozunk egy csokor
vörös rózsával? Mégis kire várunk?
Miben reménykedünk még, hatvanévesen?
Miféle őrület környékez szakadatlan?
Miféle sivatag zárul körénk holnapra?
Miféle lápvidéken bolyongunk elveszetten?
Miféle úrasszonyok vetették ránk szemük?
Hálójukban vergődünk? De mégis miért? Ki érti?
Hogy állnak ügyeink? Megsegít-e az Isten,
ahogy eddig még mindig éreztük jelenlétét?
Miféle hatalom nyűgöz le, bolondít meg?
Tűre feltűzött bogárként kire várunk?
Hogy állnak ügyeink? Mikor növünk végre fel
elképzelt önmagunkhoz? Csupa habókos kérdés.
Csak a megnyugtató válaszok késlekednek.
Elakadt valahol, elveszett a hírnök.
Csak rózsacsokrunk vereslik, mint a vér.
De nem jön akire várunk? Lehet, elfelejtett?
Lehet eleve átvert? Az is lehet, csak játszott?
Lehet, a hírnökkel süllyedt el a mocsárban?
Lehet, csak kitaláltuk? És nem is létezett?
S ez az egész csak kusza, zavaros rémálom?
De az ébredés késik. Nem akar véget érni
az utolsó kaland. Utcasarkon toporgunk.
Hogy állnak ügyeink? Rózsáink a kukában,
helyettük most arcunk vereslik, mint a vér?
Hát ezt kellett megérjük? Egy rémálomban élünk?
Ügyeink csehül állnak? Vagyunk vagy nem vagyunk?
A hetvenes évek
Egyed Péternek
És ismét kísértenek, lázas, hetvenes évek,
visszatérnek dúlt arcok, sírások, nevetések.
Mert milyenek is voltak ama elsüllyedt évek?
Önmagába hull most a tékozló, vad élet.
És nem akar feltűnni győztes, fiatal arcod,
nyílt tengeren vesztegel hajód, sose ér partot.
Mert ismét visszatérnek ama hetvenes évek.
Mit akarnak még tőled? Mért űznek? Mért kísértnek?
És milyenek is voltak azok a lázas évek?
Rátartik, fénylők, rútak? Százegyig visszatérnek.
Sugárzók voltak tényleg? S most nem tűnhetnek el
a feledés ködében, mely mindent elkever.
Hát állasz önfeledten egy rég elveszett téren,
a kortárs világ azóta lelőtt hősével szemben.
Képét is eltüzelték, számtalan változatban
tűnik fel mégis egyre, töméntelen alakban.
De hát milyenek voltak ama hírhedett évek?
Miért csak ő tűnik fel, s mögötte a szerelmek,
a régi bandázások, elsüllyedt kocsmakertek,
csak halvány vázlatok, a tűnt baráti arcok,
a képet mért uralja az elfuserált zsarnok?
Őrült mobilizáltság perfid, dadogó hőse?
Hiszen régen kiderült, nem hallhatatlan ő se.
És bennem is elmúlnak majd a vergődő évek.
Magánmitológiánk kihűl, többé már fel nem éled.
De addig is, még egyszer, utolszor lángra lobban.
Mert ismét forgatunk. Az erdélyi kertmozinkban
nyomasztón ismétlődik egy régen lebontott nyár.
Csak Poe hollója károg. Vissza ő sem jöhet már.
Ha mégis visszamennénk
Ha mégis visszamennénk? De hova mehetnénk vissza?
Az emlék útvesztőben most csak egyetlen lány jön.
Nevére sem emlékszem, pedig ő volt a hírnök.
Nem ő tehet róla, hogy nem volt jó hír hozója.
Kezében azóta is remeg a távirat.
„Hunyori baba meghalt – zokogott, rám borulva. –
Motorkerékpárral rohant villanyoszlopnak,
valahol Bolognában, vagy előtte. Olyan mindegy…”
Hát akkor talán ide. Ólmos hajnali fényben
kerengenek köröttünk a távirat szavai.
És mindent eltakarnak. Nagy fekete betűk.
Sápadt fényben úszik el, most vész el Olaszország.
És egészen bizonyos, hogy nem kapok útlevelet,
soha nem juthatok ki, erre a temetésre.
Nem láthatom, mi maradt Viola szép fejéből,
az ütközés után, de talán jobb is így.
Azóta templomokban gyújtok gyertyát, idézem
arcát, mely bennem él, az idők végezetéig,
de legalábbis addig, ameddig én még élek
és reménykedhetek abban, hogy egyszer végre mégis
megjelenik előttem és többé nem hagy el,
kézen fogva vezet álombeli vidékre,
de mindehhez miért kéne pont oda visszamenni?
Nem is akarom látni huszonhét éves arcom.
S azt a lányt se, hogy hívták? Azóta ő is eltűnt.
Szél röpítette el? Vagy a könyörtelen idő
bánt véle is el, mely mindent összerondít,
elpusztít, dúl, megemészt. Nem, nem akarom látni.
És nem is akarok már sehova visszamenni.
A hírhozó
Miféle hír? Miféle hírhozó?
Hát várok egyáltalán híreket?
Fekete holló hozza? Vagy galamb?
Miféle kegy? Miféle révület
ejtett foglyul. Miféle sivatag?
Miféle hír? Miféle hírhozó
jön este el vagy holnap délután?
A hír lehet csapda is. Egérfogó.
Fene fátum. Sorscsapás. Fortuna
gúnyos fintora. Átok. Jeges eső.
Miféle hír zavarja meg nyugalmam?
Megérdemeltem hatvan év után?
Miféle hír űz ki a sikátorba?
Miféle hírhozót várok rendületlen,
lanternák alatt, örökké félúton,
kukák mellől nézve a fő utcán
elrobogó autókat? A fényt, ami után
egész életemben sóvárogtam, de csak
Orcus setét virágai nyíltak.
Belső tájakon űzött a démonom,
aki elől nem volt menekvés,
utolért, kínozott, röhögött rajtam,
nem engedett el, nem könyörült soha.
Mindig mögöttem állt. Diktált. Gyötört.
Egy pillanatra sem foszlott semmivé,
holott a semmi volt ő, szeszélyes
rögtönző, öntelt kófic, léha bohóc.
Azt hiszem, titokban démonom is,
igen kísértőm is én voltam! Maszk,
álca, szerepek, ripacskodások.
Miféle hír segíthetne még rajtam?
Miféle hírek? Milyen hírhozó?