Egy nap kinyitják könyvem a tisztítótűzben, az égben.
Sárgán izzó betűjel, de fejthetetlen lesz az írás.
Ez lészen iszonyú kezdetem, első pontatlan évem.
Hívó hópelyheim pénzzé verik a léha szittyák.
Miközben lánybocsánat, gyönyörgő szerelem nincsen.
Átlovagolnak kiszáradt erdőmön, gyújtott tarlón,
nem töprengnek fosztott múltamon, gyerekfejjel kért kincsen,
ellopják a házam, pecsétet ütnek felnőtt, törődött arcon.
Gyalázkodás marad, vetkőztető tekintet, béna düh,
hogy elvesznek mindent, mi örökkön enyém, miénk volna.
Ez a józanság ércbordát roppant meg, tíz fogat kiüt.
S kérik majd segédeik, dobjanak gránátot szűk lakomba.
Acsar állat, aki hisz ily züllött, eszelős halálban.
Ámulat a mindenség: légy mindig jó, ez az üzenet.
Ott, ahol fehér kenyér van, s kövér ponty úszik a tálban,
míg villámló tőrt fenünk, mert lesz még páncélos ütközet.
Húzzátok fel nagyvárosi, piros csergőórátokat.
Sokasodjatok félsz nélkül, tagadjátok a rút véget.
A nappal lisztporában ültök, és elhagy a lét-vonat.
Hulljon rátok arany palástom és gyöngéd, szűz igézet.
Napokat lemérni egyszerű, de nyomtalan e tét is.
Feltépek fekete ajtót, szárnytalan, poros ablakot.
Ha rám találtok, meglepődtök – hű Napban élek mégis.
Élő jeleim nem tüntetem el, s nem ám a csattanót.
Találkozunk még, lesz vihogó és fanyar dínomdánom.
Ünnepkor felöltjük ezer költő-énünk és álruhánk.
Duhaj cimborákkal hangoskodunk, zetelaki nyáron,
ahol megfutott meztelenül kölcsönkért, festett babánk.
Túl könnyű érv lehetne ez így, de mégis vad és nehéz.
Vajúdó történelem, íratlan, kiszámíthatatlan.
Csak a nő szól lelkünkben, kit imádva dédelget a kéz.
Szélrózsája a minden. Földi dombja bejárhatatlan.
Azt mondom, kerítsük elő az arany pennát, kardvasat.
Hazug álmaink házunkba soha ne kopogtassanak.
Kedves mesterem, nem feledem féltő, világló szavad.
Az évezred – bár dögletes ma – új és új költőket ad.
