Sokfélék vagyunk, sokfélén hallgatunk is. Nincs általános recept a zenehallgatáshoz sem. Hiába tudjuk, hogy zeneirodalmunk egyik legnagyobb mestere Bach, őt sem kíméli fülünk, lelkünk, szellemünk. Alkalomadtán még kritizálhatjuk is, vagy tán éppen el is utasíthatjuk.
Furcsa teremtmény az ember: rajongás és kétségbeesés között vergődik, de az is lehet, hogy jól érzi magát e kettő szorongatásában. Bach a tiszta beszéd mestere, minden kétségbeesés, de az extázisig fokozott rajongás is idegen tőle. Nézem sajátságos kézírását, kottaképének olimpuszi nyugalmát, kiegyensúlyozottságát. Minden a helyén van az ütemek belső térbeosztásában, a hangjegyek szimmetrikus elrendezésében. Nem sűrűsödnek-ritkulnak a negyedek, sietségnek, ELSIETÉSNEK nyoma sincs. A hangjegyek tartógerendáit szép, íves vonalakkal rajzolja meg, szinte festi (ecsetvonásokkal!) a dallam hullámmozgását. Ilyen felnagyított kottaképen még az is jól kivehető, ahogyan a pontokat (a kottafejeket) egyenletes körökké, picit ellipszisre formálja. Még az is látszik, ahogyan a papír beitta a tintafoltokat, úgy hat, mintha a papírlap megrészegedett volna a hatalmas mennyiségű zenétől. Ez a bachi kézírás beivódik a néző lelkébe is, aki egyszer látta, aligha felejti el. Nem csoda, hogy Bach kéziratainak másolói között voltak olyanok, akiknek a kézírása annyira hasonlóvá vált a Bachéhoz, hogy szinte megkülönböztethetetlen, melyik is a hiteles autográf partitúra, és melyik a másolat. Lenyűgöző erő árad a kottaképből, ugyanaz, ami a megszólaló Bach-zenéből. Csak a növények növekedéséhez, ehhez a csodálatos, vízből, napfényből fejlesztett bioenergiához fogható jelenség; kozmikus „némaságában” zengőbb minden zajnál, robbanásnál. Ahogyan a növény lassan elfoglalja, betölti a teret, ahol felnövekedett, úgy tölti be egy Bach-mű is az akusztikai teret. Fia, Carl Philipp Emanuel írja a Bach-életrajzot író Forkelnek: „A templomokban, az udvarnál, és gyakran a szabad ég alatt csodálatos és olykor alkalmatlan helyszíneken előadott, sok muzsikust foglalkoztató darabok révén a fonurgia (kiemelés: T. E.) rendszeres tanulmányozása nélkül megtanulta a zenekar felrakását. Ezeket a tapasztalatokat, valamint azokat a kimerítő ismereteket, hogy miképp befolyásolja az építés módja a hangzást, mindig is jól tudta alkalmazni (…) Érdekes példa erre – folytatja beszámolóját édesapjáról C. Ph. E. –, hogy Berlinbe jött meglátogatni, és én megmutattam neki az új operaházat. Azonnal megtalálta a jót és a rosszat (már ami a hangzás sajátosságát illeti). Megmutattam neki a nagy éttermet, és felmentünk a teremben körbefutó galériára is: megnézte a mennyezetet, és minden további vizsgálódás nélkül kijelentette, hogy az építőmester, anélkül, hogy ez szándéka lett volna, és anélkül, hogy ezt bárki tudná, valami rendkívülit alkotott. Nevezetesen: ha valaki a hosszúkás négyszög alakú terem egyik sarkában fent, a fal felé fordulva néhány szót suttog, egy másvalaki, aki a teremben a másik sarokban arccal a fal felé áll, azt egészen érthetően hallja, míg a többiek középen vagy másutt semmit, a legcsekélyebbet sem hallhatják belőle. Az építőművészetnek egyik ritka és csodálatos alkotása ez! Ezt a hatást a boltozatos mennyezeten alkalmazott ívek keltették, amit ő (Bach) azonnal meglátott.” Eddig az idézet, ami valósággal sokkolja az olvasót. Bevallom, az idézet hatására másképpen kezdtem el hallgatni Bach zenéjét. Mindig előttem lebeg a Philipp Emanuel szemléletesen „megrajzolt” jelenete. A felhangzó Bach-alkotás is mindig egy csodálatosan megépített teremre hasonlít képzeletemben, és keresem benne a felfedezésre váró akusztikai csodát, a zene felé fordult arccal elsuttogott szavak értelmét, üzenetét. „A szólamokat – írja másutt Forkel – szinte élő személyeknek tekintette, akik, mint egy társaság tagjai, egymással társalognak. Ha hárman voltak, úgy mindegyik hallgatott néha, és oly soká hallgathatta a másikat, míg neki újra valami mondanivalója támadt. Ha (…) felbukkant néhány hívatlan és szerénytelen hang, az előtérbe tolakodott, és értelem és tehetség nélkül egy szót, vagy akár egy szótagot is szólni akart, azt Bach nagy rendetlenségnek tekintette, és intette tanítványait, hogy az ilyesmi tilos.” Pablo Casals mondja: „Bach mutatta meg nekünk, hogy mi a zene.”
