A verset újraírom. Ez az első sora. Még nem dicsőség.
Nyakamra száll az augusztusi hőség,
Lackó koma, ahogy nevezni szoktam.

Figyelek, és már folytatom galoppban, általugrom
az első akadályt, miközben már a következőt nézem,
és nem tudom, hogy mi vár odaát.

A forró szél – láttam egy régi filmben, hogy mire képes –
nyugalomra int, nincs szükség bátor, erős kanyarokra,
csak venni kell az akadályt, homokra
húzott hajót hordoz a délibáb.

Míg elkapom a láncait: szuszogva dorombol sötét
vasmacskája a fényben, csak fedélzetre, nem végcélhoz értem,
a hajó mélyén ezer lóerő nyerít,
a déli báb megszólít: „nem vagy itt”,
és folytatódhat ez az út megint.

A száraz föld a tengerhez hasonlít, szirének állnak
minden bokor mögött: „Ezerszemű, álmatlan óriás vagy” –
visítják. Halkan szemerkélő esők
vándorait látom a hűlt nyomokban.

Lelassítok, de későn, ez a nyár torkomnak ugrik. Minden indulat
nélkül szorítom jó erősen magamhoz,
így juthatok egy más életszakaszhoz,
amit éppen most, és itt kezdek el:

Én vagyok minden elkezdett helyen, vágtatok minden
leírható szóban. Ma még szabad. A látható valótlan,
körbevesz, másik, gyorsabb térbe hív át,

ahol az átváltozást megtanítják.

Az új helyen sem hajtom meg fejem,
csak felfelé, és azon túl igyekszem,
hogy ezt a szabad napot megteremtsem
kedvem szerint.

Mint elhasznált nyugágy, reccsen a test a nyújtott mozdulattól.

Az alkonyégi hajnal összeránt, és ellököm a szavakat magamtól.