Göndör Mariska
eszmelése arra az időre esett, amikor Európában beütött a „spanyol”. Akkoriban volt Göndör Mariska – aki a korabeli képek szerint még nem volt göndör – vékony, hogy ne mondjam, keszeg süldőlány; fejbőrét ellepték holmi undok varok, s amikor azok letisztultak, Göndör Mariska bizony arra ébredt, hogy „golyókopasz” lett, mondhatni egyetlen szempillantás alatt, mert akkoriban egy szempillantás jelenthetett éveket, évtizedeket, sőt egy évszázadot is; lévén hogy mindez – sok egy egyébbel együtt – alig valamivel a századforduló után történt. Na, mondták az azóta kárörömben jobblétre szenderült szomszédasszonyok, most már gondolkozhattok azon, mariskámédes, milyen színű parókát szerezzetek a leányzónak. Az „őrült spanyol” jött, ment, és Göndör Mariska, paróka híján, viselte golyókopaszságát, méghozzá türelmesen, mert ugyebár a türelem, ha rózsát nem is, hajat terem... S Úristen, láss csodát, két esztendő teltén Göndör Mariskának, szintén egyetlen pillanat alatt, haja nőtt, méghozzá pompás göndör-szőke haja, hogy csodájára jártak előbb a szomszédasszonyok, aztán a minden rendű-rangú inasok és boltos-segédek, hiszen abban a fertályban ebből a „társadalmi osztályból” akadt bőven, s körüldongták az immár eladósorba cseperedett Göndör – immár valóban göndör – Mariskát, mint a (hím?)legyek a lámpáról lógó ragacsos légypapírt, s olyan is volt, aki szinte belé-ráragadt. Háború és iparosbálok jöttek-mentek, és Göndör Mariska, egyáltalán nem gondolván az előbbire, sűrűn látogatta a bálokat, amelyeken amolyan mázosan csillogó légypapír-szerepet töltött be a sok legény között. És/de még mindig visszacsillant valami a Monarchiából; vagyonok és földbirtokok tűntén a
Göndör Mariska nemzedékének inas-kanjai számára megmaradt a vándorbot, azaz a tudásszerzéssel együttjáró vándorlások lehetősége, Európa-szerte. Tulajdonképpen így végződött az Európai Unió, amely a mesterlegényre-menendők számára egyáltalán nem jelentett modern, huszonegyedik századi gyarmatosítást, hiszen ők jószántukból és senkitől sem kényszerítve hozták haza a külhonban szerzett és egyáltalán nem bóvli tudásukat, a maguk és a haza, immáron a hazák javára kamatozó, becsülettel végzett mesterségüket. De még mielőtt hazahozták volna, mindegyik bebiztosította magát Göndör Mariskánál egy-egy vagy több-több képes levelezőlappal, örök hűségüket bizonygatva az akkor jobb híján másokkal bálozó szépleánynak; s amelyek többnyire mindig kezdődtek imigyen: Drága, felejthetetlen Mariskám; Szívem kertjének egyetlen szál tulipántja; Árva vándorbotomra kötözött gyászom koszorúja; Epedve apadó türelmem lázas hazavágyása. És mindez jött Budapestről, Bukarestből, Pozsonyból, Kassáról, Prágából, Isztambulból, Opátiából, még Párizsból is; de volt, aki az Óperenciás-tengeren túlról is csak
Göndör Mariskáért epekedett, akinek mindez jólesett, de körülbelül anynyira érintette, mint a világháború, Trianon, az oláh, rác, tót, hohol elnyomás, meg a nagy és mindent elsöprő szerelem, hiszen mindenik ismeretsége nagy és elsöprő volt. Ő tette naggyá azokat, és ő is söpörte el, bár halovány emlékük mindörökké ott fakult tudata mélyén, ha netán eleve nem lettek volna fakók, miként a bécsi csokoládésdoboz mélyére száműzött budapesti, bukaresti, kassai stb. képeslapok azóta porladó, csontváz-fotográfusai patinás fényképezőgépeinek már sárgán született fényérzékeny termékei. (Itt közbe kellene vetni, hogy a harcterekről bizony egyetlen fénykép sem maradt a Göndör Mariska csokoládédoboz-albumában, Hadúr tudja, miért.) Az emlékek fakónak születtek ám, de a Mariska lusta testének, agyának élénk képzelete rikítóan színesre retusálta őket. És mielőtt észrevehette volna,
Göndör Mariska „férjhezmenve találta magát” egy szerény, de megbízható, szorgos kezű iparosemberhez, akitől alig észrevehetően szült két fiúgyermeket, s akikkel történt egy s más az évek, évtizedek során; az egyik hazajött a frontról és az orosz hadifogságból, újabb (fiú)gyermekeket nemzeni, a másik meg a forradalom következményei elől menekült el a nagy nyugati ismeretlenségbe. Ám minderről egyebütt, esetleg. De maradt
Göngör Mariska egyre hatalmasodó lustaságával és csokikedvelésével, hogy ide hallani az időből majd kétméteres atyja, a két világháborút és orosz hadifogságot túlélt öreg pattantyús halk, s talán csak a Teremtőnek szánt káromkodását. Mindezenközben azért (ki tudja?) a Göndör Mariska belvilága nem is volt olyan sivár, mint azt a külsőségekből sejteni lehet. Mert könyvespolca tömve volt Eötvössel, Jókaival, Mikszáth-tal, Móricz-cal, no meg Nobodyval, Wallace-szal, Nick Carterrel és egyéb „szemét”-tel, amint azt a már fentebb említett öreg pattantyús minősítette káromkodós kedvében. És Göndör Mariska, csokoládéját majszolva, csak olvasott és olvasott rendületlenül, ám azt sem úgy, mintha az „élete függne tőle”, csak csendesen, oly csendesen, hogy észre sem vette, és máris, különvált (ún.) férjétől, két fia apjától, akit talán mindétig csak tejüvegen keresztül, elmosódottan látott, ha egyáltalán valaha is meglátott. Tejüvegen keresztül derengett a világ el-elmozduló sziluettje, ami a Göndör Mariska számára mindig is „lengedező” tejszerűség maradt, de annyira, hogy ennek a forrásban lévő tejnek még szaga-illata is volt, néha-mindennap, hiszen utcaszerte híresek voltak
Göndör Mariska tej-felfőzései, emez egyetlen munka, amelyet a ház körül és a házban elvégzett, a szomszédasszonyok szimatoló derülésére. Mert reggelente az egész Szent Margit utca csak beleszimatolt a levegőbe, s tudta már, hogy Göndör Mariska ismét, ma reggel is felfőzte a tejet. A menetrend-szerűen kifuttatott tej édes illata végigáradt az utcán, pedig Göndör Mariska minden reggel ugyanabban a pózban támasztotta a kályha oldalát, s miután minden reggel közölte az öreg pattantyússal, hogy ma aztán nem, többé soha, az alattomos tej a háta mögött „kilépett medréből” és végigfutott a sparhelten, miközben Göndör Mariska ábrándos tekintete megpróbált bepillantani ama a világot csak homályosan sejtető tejüveg mögé, ki tudja milyen titkokat fürkészvén. Göndör Mariska ismét felfőzte a tejet. Azon a reggelen is. Ma is. Mindörökké is. Ámen.
Göndör Mariska ma is él, mert a göndörmariskák örökéletűek, mellettük csak úgy elsuhannak békeidők, spanyolok, Trianonok és világháborúk, langyos szerelmek és langyos magányok, és ki-elfutnak a tejek valahová a messzi semmibe, kozmásodó emlékük ott barnállik a kihűlő plattenen, illatuk csokoládé-illattal vegyül örök jelenek emlékeiben. Csak Göndör Mariska örök, ugyebár, örökké langyos sopánkodásaival, amikor a nyolc méter mély turbinaárok vizéből a gyalogutat megtakarítandó s ezért a messzi Marosról úszva érkező két égetnivaló unokája kiugrik, egyenesen a Szent Margit utca 10 szám alatti ebéd illatára, mely, a tejfelfőzés fáradalmait kipihenendő, a kapuban álló Göndör Mariska háta mögül terjeng dédmama – szintén Mariska – jóvoltából. A kapuban álldogáló, valamelyik szomszédasszonnyal langyosan pletykáló Göndör Mariska úgy sopánkodik, mintha unokáit ma is „visszaszerezte” volna valami kicsi halálból a maga teremtette örökkévalóságba, emlék-szilánkokból összehordott egyszemélyes univerzumába. Örök jelenébe. Melyben jönnek-mennek, téblábolnak, mint magányos lelkekben a szomorúságok, feltehetőleg mind a
Göndör Mariska tulajdonából valók, amit bőkezűen osztogat a világban bőven megtalálható göndörmariskáknak. Miközben az egyetlen-sok Göndör Mariska észrevétlenül él s öregszik, de úgy, hogy ezt maga sem veszi észre. Ez az a helyzet, amikor az Idő sem érzékeli önmagáról, hogy Ő sosem múlik, egyszerűen csak van bár nem létezik. Ez amilyen furcsa, éppoly igaz. Létezni csak a göndörmariskák szoktak, de úgy, hogy nem-vannak. Miközben fut az idő, mint a tej. Vagy megfordítva. Ugye, milyen mindegy?... És egyszer csak, szülei kései halálát követően,
Göndör Mariska egyedül találja magát. Megsokszorosodott magányban, bár ez is furcsának tetszhetnék, mert a Göndör Mariska magánya nemhogy határtalan, parttalan, hanem sok-egyetlen, úgymond. Egy és oszthatatlan. És megoszthatatlan. Kénytelen megválni mindattól, ami addig sem volt az övé: az öregszagú, csiganyál-nyomjelzette udvartól, a hatalmas, háromágú diófától, a kicsi, délutánonként álmos ablakú családi háztól, a turbinaároktól. Csupán az egy és oszthatatlan világ(a) marad neki, no meg a bécsi csokoládésdoboz alján unatkozó, fakón született fényképei, leánykori bálozó önmagáról egy-egy vágytól sugárzó boltosinas oldalán; a göndörmariskátlan Budapesttel, Bukaresttel, Kassával és Béccsel, az Óperenciás-tengeren túli, ismeretlen semmivel egyetemben. És Göndör Mariska beköltözik egy tömbház egyik dobozába, annak is az egyik kis kuckójába, ahol aztán szövögetheti álmait, nagy-nagy nyugalomban, mert Göndör Mariskán semmiféle nyugtalanságot nem venni észre, ő ebből a szempontból nem öregszik, bár, hála a sok elmajszolt csokoládénak (szinte egyebet sem eszik), egyre terebélyesedik, göndörsége őszülve öregszik: örökszik. Egészségi állapota úgyszólván „kielégítő”, csak néha panaszkodik, akkor is amúgy „általánosan semmindenről”. Ki tudja, mi rejtőzik benne? Talán semmi, de az is talányos. A talányos semmi. Néha fölsejlik benne egy-egy régi dal, dúdolja is, szöveget hozzá nem mond, de dúdolásából kihallani, hogy csupakönnyaszobám, sokkaljobbanszeretlekmintmáskor, szomorúvasárnap, hogyengemiscsakégvedobtakel, de ez is csak elfolyóban, mint kifutó tej lusta nyári napok légydönögéses reggelein, amikor Göndör Mariska megint felfőzi, ugyebár, mint mindig s most már mindörökké. A göndörmariska-létet régen, most és mindig-sosem a Mindörökké, a Semmi, a Sehol és a Sohamár csőrével kopogtató holló jelzi. A fakó szomorúság. És a csokoládéillat. Tej. Pedig a
Göndör Mariska léte megfigyelhető a környezetén, környezetében, mert a göndörmariskákat senki nem szereti, aminthogy ő sem szeret senkit, annyira határtalan az önszeretete, hogy akár egy világot átölelhetne vele. Talán nem szereti önmagát sem, csak „el van telve vele”, ami betölti őt s kitölti világát. A világot. És Göndör Mariska talán még arról sem vesz tudomást, hogy bizony kiszolgáltatott. Nem arról, hogy kiszolgáltatottá lett, mert mindig is az volt. Csakhogy az a kiszolgáltatottság szülői, emez viszont majdnem-idegenektől való. Ezen a kiszolgáltatottságon is mintha áttáncolt volna dagadt, fájós lábával Göndör Mariska, mert hát ő már kiszolgáltatott bálozó leánykorában is táncos lábú Göndör Mariska volt, áttáncolt minden kiszolgáltatottságon. A dobozban akadt egy-két hasonszőrű, barátnőjének mondott lény is, magányos, mint ő; akik még le tudtak tipegni a kétemeletnyi lépcsőn, bevásárolni ezt-azt, akár tiltott holmit is, hiszen alattomos magányában
Göndör Mariska bizony rákapott az italra. Természetesen nyugdíjához mért olcsó, ámde – szintén természetesen – édes likőröket szopogatott, amelyeket a fehérneműs szekrény aljáról, tengernagy bugyogók alól kotort elő lopva, hogy csak a Gondviselés, s ne a gondviselői vegyék észre. Ilyen öregkori eseteket már régóta ismer a gerontológia, s a lélekidomárok akár meg is magyarázzák. Érthetően. A megérthetetlent. Nyalogatta-szopogatta a nyúlós-édes italt. Sosem részegedett le, mert ő nem a mámor kedvéért ivott, mint mértéktelenül italozó, egyetlen megmaradt unokája. Ő csak csitítgatta a benne alattomosan lapuló kórt, melyet amúgyis közömbös – iránta is közömbös – környezete a végnapokig nem vett észre. A Göndör Mariska „utókora” a mái napig sem tudja, voltak-e ordító fájdalmai, de valószínűleg ha ezek a fájdalmak oly ordítóak lettek volna, akkor ezt ő nem spórolja meg. Ám azért lehettek, mert „a megtakarított ordítások helyett” inkább begolyózott, látomásai voltak ám, csakhogy ezeket sosem tudta illő s talán kellő szavakba öltöztetni, csak tudata mentén egyre zavarosabbak lettek mondatai. Haldokolt. Csöndesen. Már életében mindenkitől elfeledetten, emberként; csak testi valójában „okozott kárt” környezetének, mert ennek a valóságnak bizony hangja-szaga volt. Lötyögő bőre alatt is hatalmas testét ki tudta volna emelgetni?! Testi valójában lett kellemetlen, lelkével ugyan ki törődött volna? Szép öregkor, mondják. A bécsi csókoládésbozban sunyítva lapultak, sunyítottak a megfakult emlékek.
Ha egyszer valaki kiszabadította volna őket, iparosbáloktól kezdve Budapesten, Bukaresten, Bécsen és Kassán túl, az Óperenciás-tengerig s még azon is túl, egészen a határait vesztett tudattalanig, vajon mi lapult volna tovább a szelence alján? Az egyre fakuló reménykedést? A parttalan reménytelenség? Az értelmetlen szomorúság? Mert
Göndör Mariska végül, mint minden boldog és boldogtalan, csak eljutott amaz utolsó „dobozig”, amelyikről senki emberfia nem tudja még: megváltás-e vagy megválthatatlanság. Hát így ért véget a Göndör Mariska meséje, mint annyi más mese. Még története sem volt, mert nem voltak igazi, valódi történései. Csak szilánkjai, azok is csupáncsak úgy lebegtek holmi tejüvegen át.
Göndör Mariska végülis egy volt. Egy a többiben. Vagy a több(i) az egyben. Göndör Mariska – és nem csak úgy mellesleg! – a nagymamám volt. Nagymami. Én meg az unokája, az „aranyvirágom”. Meglehet mégiscsak szeretett valakit a felszínen sivár, ám egy párhuzamos tér-időben talán igenis „virányos” életében. Ki tudja, Nagymami?!
