(folytatás előző számunkból)
Megpróbáltuk kijátszani az utcákon, járműveken, parkokban kémkedő Megszüntetőket. Engedélyezett könyvek borítójába kötöttük a tiltottakat. De ezt nagyon hamar kiszúrták, mert egészen más lesz az ember feje, ha arany-lila domborbetűs könyvet olvas, mintha egy angol regényt. Aztán rájöttek, hogy még ennél is egyszerűbb lekapcsolni a lázadókat. Azt kell nézni, kin van foltoskönyökű kordzakó meg szemüveg, vagy ki hunyorog. Soha ilyen jól nem ment a kontaktlencse-szalonoknak.
Így adódott, hogy nálunk az asztalosok, az autószerelők meg a szakácsok voltak a legboldogabbak, mert róluk senki nem tételezte föl, hogy olvasnak és veszélyt jelentenek a rendszerre. Így aztán ők kimaradtak a nagy verekedésekből, persze az is igaz, hogy egy bölcsésszel sokkal könnyebben elbántak a Megszüntetők, mint mondjuk a Vomberg séf úrral, aki csak úgy dobálózott a féldisznókkal. Boldogan piszmogtak a kardántengellyel meg posíroztak, aztán munka után hazamentek, ittak egy jó fröccsöt és olvasgattak mindenfélét. Senki nem zaklatta őket. Egy olajos kezű overállost, akin sose volt szemüveg és nemhogy nem volt fölmentve tornából, mint az értelmiségiek, de még a kötelező sorkatonai szolgálaton is hízott? Mondom, mindenféle dolgokat olvasgattak otthon, és nem is tudták, mekkora veszélynek teszik ki magukat. Balgaságuknak köszönhették az életüket, mert soha egyiknek se jutott eszébe, hogy értekező prózát írjon mondjuk a Rügyek alkonya befogadói mechanizmusáról. Persze az efféle recenziókat akkor se olvasta el senki, amikor még lehetett ilyesmiket írni, mert bizonyos dolgokat csak megírni szoktak, elolvasni nem, úgyhogy még véletlenül sem bukhattak le. Egyszerűen csak élvezték, amit olvastak és ettől jó volt nekik. Másnap mentek vissza a csigatésztához meg a villáskulcshoz, és nagyon boldogok voltak. A kutya se abajgatta őket.
Aztán jöttek az ufók. Végül már csak ők olvastak a parkokban, mert rajtuk kívül senki nem tudott annyira belefeledkezni a Nemo kapitányba, hogy megkockáztasson egy alapos össze-visszaverést a Megszüntetőktől. (Kivéve az asztalosokat, autószerelőket meg szakácsokat, de hát rájuk senki nem gyanakodott.) Pedig a Megszüntetők jöttek, és amikor látták, ahogy az ufók izgalmukban önfeledten pittyegni kezdtek még a kötelező olvasmányoktól is, minden alkalommal kékre-zöldre pofozták őket, azok meg hiába próbálkoztak azzal, hogy ,,Mi igazából nem is létezünk!” Aztán loholtak a Megszüntetők után, és könyörögtek nekik: ,,Kérem szépen, tessék visszaadni a könyvemet!” Elsírták magukat, lekonyult a fülük – vagy az, ami a fülük helyén volt –, és az összes kezüket összekulcsolták. Annyira aranyosak voltak, hogy aki csak tudott, hazavitt belőlük egyet. De csak könyörgőset. Olyat, amelyik nem ilyen volt, amikor elvették tőle a könyvét, hanem verte magát a földhöz, és csúnya szavakat kiabált dühében, olyat nem. Amikor az ufók látták, hogy minden hiába, sose tudják meg, hogy Aronnax professzor vagy Nemo kapitány kapja-e az utolsó korty oxigént Ned Landtől, akkor eltrappoltak az űrhajójukhoz, és közben olyanokat mondtak, hogy ,,Lófarát csinálok én ezeknek legközelebb, nem gabonaköröket!” És átmentek valamelyik mellettünk lévő országba, ahol kedvezményes könyvtárhasználati díjban részesültek mint külföldi állampolgárok. (A könyvtárakban mindig beálltak a büfében a sor végére, aztán amikor sorra kerültek, akkor megint mentek a végére, mert náluk otthon se büfé nem volt, se sor.)
Aztán mindegyik ufót kidobták azok, akik hazavitték őket, mert otthon egyfolytában a Mezzót meg az Artét nézték, és ragaszkodtak hozzá, hogy Tolsztojról meg a szakálláról beszélgessenek velük. Meg arról, hogyan függenek össze az önkényuralmi rendszerek a szépirodalmi teljesítménnyel. Minden alkalommal kifejtették, hogy zsarnokságban élni olyan, mintha rálépnének az ember szívére. És az orrát is befognák. Honnan tudják? Azt mondták, azért leginkább önkényuralmi rendszerekben bukkannak föl, mert ott sokkal több a jó könyv. És hogy ezek összefüggenek egymással. Tessék csak megnézni, ott van Bulgakov, Hrabal, Bodor Ádám, Szolzsenyicin, Kurt Vonnegut.
Mindegyik ufó szerelmes volt a Catherine Deneuve-be. De nem azért, mert olyan szép, hanem mert egyszer láttak vele egy zsarnokságos filmet (hol moziznak ezek?), amiben a Catherine Deneuve egy szabad ország állampolgára volt, a barátja meg nem. De annyira nem, hogy ki akarták csinálni azt a barátot a katonák, akikkel tele volt az a messzi, hideg ország. Mire a Catherine Deneuve megszöktette őt abból az országból, ahol ilyesmiket csinálnak. És miközben szöktek, az autóban átkarolta annak a másik embernek a vállát. Úgy, ahogy egy szabad ember ölel. A Catherine Deneuve karja szabadnak tartotta azt a másik embert, aki pedig tényleg nem volt szabad, mert annyiszor mondták neki a katonák, az óvónénik, a tejesemberek, a fül-orr-gégészek, hogy ő nem szabad, hogy végül tényleg elhitte, ahogy mindenki más is. Kivéve a Catherine Deneuve-öt. Az ufók szerint ezért a mozdulatért bele lehet szeretni a Catherine Deneuve-be. Monsieur Maurice szerint is.
Az ufók gratuláltak a zsarnokságunkhoz. Azt mondták, ők már régóta figyelnek, de ilyen profi önkényuralmat nem láttak az utóbbi évezredekben. Annyira jól van kitalálva, hogy föl sem tűnik a résztvevőinek, hogy az. Anélkül, hogy bárkinek odaszögeznék a fülét az ajtófélfához, mindenki engedelmesen ugyanolyan ruhákban jár, és még csak nem is hívja senki uniformisnak. Mindenki ugyanazokat a filmeket nézi, miután kiengedték a munkahelyéről. Ráadásul minden következmény és segítség nélkül nézik, mert eddigre az esztéták, akik megmondták volna, hogy miről mit kell gondolniuk, már régen banki ügyintézőnek vagy fókavadásznak álltak. Milyen érdekes, mondták az ufók elmélázva, régen a gályarabok meg a gladiátorok folyton föllázadtak, itt meg legfeljebb a szakszervezetekkel fenyegetőznek egy kicsit. Nagyon szerettek ekkoriban az emberek moziba járni, muszáj volt látniuk a más, rettenthetetlen embereket, akikkel mindenféle dolgok történnek, valakiket, akik helyettük élnek, aztán esetleg boldogok is lesznek, de csak a film végén. Ilyenkor kicsit megnyugodtak. Mozi után ugyanazokba az etetőkbe vitték a barátnőjüket, nem különösebb meggyőződésből, hanem mert a filmekben – még az amerikaiakban is – ezt látták. A filmekben, még az amerikaiakban is volt még egy csomó minden más is, de azt már tényleg kivitelezhetetlennek tartották. Maguktól vonultak föl transzparensekkel, amint alkalom adódott, pedig senki nem kérte őket, aki pedig inkább otthon maradt, arról megvolt a véleményük, és nem beszélgettek vele. Ugyanazt gondolták a dolgokról: semmit.
Tulajdonképpen az az egy hátránya van, hogy azért, mert ilyen osonós zsarnokság a miénk, észre se vesszük, és nem lázadunk ellene, se máshogy, se könyvekkel. Így hát az ufók csodálata pusztán technikai-szakmai jellegű volt, mert ami a dolog esztétikai részét illeti, beállt a frusztráció, mert nincs mit olvassanak. Pedig szerintük soha, sehol nem volt ekkora realitása egy célhoz vezető könyvnek. Azt mondták, ez egy No1 zsarnokság, mert önként vagyunk a részesei, nyoma sincs benne kényszernek, de még szelíd, ráutaló erőszaknak sem. Semmi köze nincs a kezdetleges, amatőr önkényuralmakhoz, amelyek rögtön az elején lebuktak azzal, hogy körbevették magukat szögesdróttal. Kijelölték a határaikat, hogy mindenki lássa, ami óriási hülyeség volt, mert így mindenki tudta, hogy csak át kell jutnia a szögesdróton, ott a Milka meg a szabadság.
Egyszer találtak már egy nagyon szuper zsarnokságot, ami igazából kettő volt. Volt egy központi, amit négyszeres, áramos szögesdróttal vettek körül, tizennégy méterenként géppuskafészkekkel. Ennek az volt a lényege, hogy a vezetőség nem vette komolyan, úgy tettek, mintha hagynák, hogy megszökjenek innét az emberek. És hagyták is. Csakhogy ezt a belső zónát egy másik vette körül, ami sokkal nagyobb volt, és csak egészen kevés szögesdrót volt körülötte, géppuskák is csak harmincméterenként voltak. A népe meg nem tudta, hogy ha akarna se mehetne sehová, mert idomított harcigalambokat és besúgó pillangókat képeztek ki arra, hogy a szökdösni vágyók feje fölött körözzenek, amíg oda nem érnek az őrök. Ez – apróbb hibáival együtt is – egy tökéletesen működő zsarnokság volt, mert a belső zónában örökérvényű szépirodalmi művek születtek, és demográfiailag sem volt veszteséges, mert a külsőből nem akartak elmenni, mivel azt hitték, hogy már elmentek.
A miénk túl jó. Az embereknek meg kell mondani, hogy zsarnokságban élnek, különben nem tudják. Jót tesz az az embernek, ha zsarnokságban él, mondták az ufók. Zsarnokságon kívül valahogy ellustul az ember. Szögesdrót mögött rögtön nem érzi úgy, hogy nincs semmi dolga. Célja lesz az életének, megtelik tartalommal és gondolatokkal. Azt mondják, háborúban hallgatnak a múzsák, de ez nem igaz, mert pont olyankor be nem áll a szájuk, csak a háborúkban vagy papír nincs vagy kéz. De az első tűzszünet alatt, mihelyt megkapta mindenki az ENSZ-es pokrócát és beoltották tífusz ellen, mindenképpen leül valaki, hogy megírja. Előbb vagy utóbb, de megírja. Nem nagyon van nép, amely kibírná egy kis zsarnokság nélkül. A svájciak például úgy unatkoztak, hogy kénytelenek voltak létrehozni a Vöröskeresztet, csakhogy közelről láthassanak kalandot. A belgák meg a hollandok direkt importálnak maguknak embereket különböző zsarnokságokból, mert kulturálisan és gasztronómiailag kezdtek elsekélyesedni. A franciák is mindent megtesznek, hogy elnyomottakat csábítsanak az országukba, még egy válogatott focicsapatot is csináltak nekik. A finneknek meg muszáj inniuk most, hogy sem a svédek, sem az oroszok, sem a lengyelek nem parancsolgatnak nekik. Izland nem ér, az tele van kobolddal.
Így hát az ufók kelletlenül ugyan, de egy kevésbé zseniális, ám látványosabb zsarnokság után néztek, ahol kedvükre olvashatnak. Meg sem álltak Sierra Leonéig, ahonnét a következő négy Nobel-díjas fog kikerülni. Amint lesz egy épen maradt iskolájuk, ahol legalább az első megtanul írni.
Végül csak lett nekünk is egy háborúnk. Monsieur Maurice megmondta, csak úgy tudjuk elkerülni a háborút, amiben mindenképpen megszületne az a könyv, ha végre összeszedjük magunkat, és képesek vagyunk békében megírni. Állítólag más országokban tudnak ilyesmit az írók, ha ritkán is. A kétely malaca ellenére lett háborúnk. Vagy miatta. Nem hittük el, hogy nem lehet. Vagyis forradalmunk. Ellenforradalmunk. Vagy népfelkelésünk. Puccs vagy mi. Mert ezt még most sem döntötték el azok, akiknek el kell döntenie. Végülis mindegy. Lőttek és lettek hősök. (Róluk később kiderült, hogy nem is azok voltak, mások voltak hősök. Aztán vissza az egész, mégis azok voltak. Egyelőre ez sincs eldöntve.) De pár hónap múlva minden ugyanolyan lett, mint régen, annak ellenére, hogy állítólag az államvezetésben hatalmas változások történtek. Az irodalomban nem. A legfőbb hős – akinek a képével trikókat és hűtőmágneseket osztogattak, később pedig árultak –, s akinek a harc hevében levágták a fülét és bakanccsal tiporták az emberi jogait, már nem jelent meg a tiszteletére rendezett kultúrpolitikai egyházi ünnepségen, mert egy mellettünk lévő országban nyilatkozott a saját tiszteletére főműsoridőben. Máshol állítólag a hősök megmaradnak életük végéig hősnek, ha már egyszer meghaltak a forradalomban vagy kivégezték őket. De nálunk simán lesz egy hősből – akár életben maradt, akár nem – még egy csomó minden más is, aminek semmi köze nincs a hősséghez, sőt. Én csak azt nem értem, hogy akkor ő ettől még hős vagy már nem? Mindenestre nálunk soha senkire nem hegesztettek vasálarcot. És én nem tudom, hogy a biztonság kedvéért-e, mert azt utólag nagyon babrás leszedni vagy csak nem jutott senkinek eszébe? Ez van, ha egy országban betiltják a kalandregényeket.
Mondták az ufók, hogy ők sem értik, mert fegyveres megoldások minden más országban szoktak lenni, főleg a körülöttünk lévőkben (némelyikben még repülőgépeket is bevetettek), és utána ott mindig egy kicsit jobb lesz. Hogy a lövöldözéstől vagy attól-e, hogy abbahagyják, azt nem mondták az ufók. Nálunk viszont csak annyi változott, hogy a dolog után, aminek egyelőre nem tudjuk a nevét, nem lehetett mesesajtot kapni, ami végülis jó volt, mert a mesesajt borzalmas volt. Csokis. De nálunk még az állam első embere is ugyanaz maradt, csak előtte legfőbb fregattkapitánynak hívták, utána meg vezénylő ménesgazdának. Vagy apostoli dandárfőtitkárnak, nem emlékszem pontosan.
Nem találtuk sehol azt a könyvet, amire szükségünk lett volna. Szerintem azért, mert eddig csupa olyan kor volt, amikor az emberek azt hitték, hogy elérhetetlenek a vágyaik: vallásszabadság, meleg pokróc mindenkinek, nőknek is lehessen nadrágban cigarettázni lóháton, közteherviselés, meg ilyenek. És ebből születtek a könyvek. Most viszont elérhetőek az emberek vágyai: bármelyik bevásárlóközpontban meg lehet őket venni. Monsieur Maurice mindig azt mondta, hogy abba a tátongó ürességbe, ami mostanában van az emberek kistrikója mögött, hamarosan befészkeli magát valami, ami helyet keres, és nem biztos, hogy az nekünk jó lesz. Közben meg álmukban segítségért kiabálnak, mert már nem tudják, hogy válságos helyzetekben, vagy akár napi rendszerességgel, ha magányosak vagyunk és elveszettek, a könyveket kell segítségül hívni, mert ők az egyetlenek, akik nem keresnek kifogást, hanem mindig jönnek. Pedig még szövetségeseik is lettek volna a népeknek, mert attól, ami mostanában nálunk folyik, még az üzenetrögzítők meg a telefonautomaták is megvadultak és föllázadtak és olyanokat mondanak, hogy ,,Drágám, ne zaklass” meg ,,Én vagyok neked géphang, te zombi!? Nem mondom meg! Nem vagyok hatékony! Főzzél inkább lecsót, te pudvás malac!” A síphangok meg többé nem hajlandóak sípolni, kizárólag madárhangokat hallatnak, de előtte azért közlik, hogy mégis melyikét: ,,Tövisszúró gébics, hatszoros lassításban. Havasi pityer, tizennyolcszoros lassításban. Billegető cankó násztánc közben”, meg ilyenek. A hívásvárakoztatás alatti ragtime-ok meg Kis éji zenék is csatlakoztak, megmakacsolták magukat, és csak az Internacionálét meg a Born to be wildot játsszák. Összefogtak és megalakították az Örkény István Géphangi KultúrAkcióCsoportot. Mivel hálózatban voltak, félóra alatt nem csak a vezérkaruk meg a vezérkari helyetteseik, de még az alapszabályzatuk is megvolt, meg a kötelező munkaidő növelésére vonatkozó petíciójuk is.
Az emberek meg ahelyett, hogy rájöttek volna, egyetlen dolog teszi elviselhetővé a létezésüket, és olvastak volna, egész nap fájdalomcsillapítókat szedtek, hogy elviselhetővé tegyék, hogy a következő 20-30 évben mindig hatkor kell kelniük, hogy időben érkezzenek meg oda, ahonnét csak nagyon-nagyon sokára, délután ötkor mehetnek el. De hát mért lenne másként, nálunk minden csúnya és koszos. Nálunk a gyárkémények is állandóan füstölnek, akár be vannak üzemelve, akár nem. Hogy mitől, senki sem tudja, de nem is érdekel senkit. Hiszen egy gyárkémény füstöl. S az emberek már annyira megszokták, hogy ez számukra a természetes. Már el sem tudnak képzelni szép és tiszta házakat vagy vonatokat. Annyira, hogy valahogy ők maguk is elkoszolódtak, pedig jó ideje kifejezetten szép ruhákban járnak.
Csakhogy tévedtünk, mert a gyárkémények nem azért füstöltek egész nap, mert hozzá voltak szokva, hanem azért, mert gyakoroltak, csak mivel soha nem kényszerültek eddig efféle akcióra, ezért eleinte nagyon nehezen ment nekik, nekünk meg nem tűnt föl, mire készülnek. A géphangokhoz hasonlóan megalakították a Haragunk Füstje nevű szervezetet, mert sok minden volt, amit mi még csak nem is sejtettünk róluk, és arra gyakoroltak, hogy a fennálló helyzetre való tekintettel utolsó, kétségbeesett lehetőségként minden nap más prózakezdő sort írjanak az égre, hogy figyelmeztessenek minket. Ráadásul eleinte félreértettük őket, mert az első mondat, amit már ki lehetett betűzni, s észre is vettük, ez volt: ,,Égetni: gyönyörűség volt.” Teljesen elfogulatlanok voltak, egyik nap ezt írták: ,,Péntek délben, 1714. július 20-án, Peru legszebb hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak”, másnap meg ezt: ,,Tizenegy évesen összetörtem a malacperselyemet és elindultam kurvák után nézni.” (Egy csomó mindent, ami még nem jelent meg a nyelvünkön, lefordították nekünk, nagyon rendesek voltak. Gondolták volna, hogy a kémények ilyen jófejek és intelligensek?) S utána pedig az író, cím, a megjelenés helye, kiadó, évszám, az egyetemi címleírás szabályainak megfelelően. Végül már anynyira profin csinálták, hogy ilyesmiknek is nekifutottak, méghozzá gót betűkkel: ,,1872-ben egy júniusi reggelen meggyilkoltam atyámat – ez még a házasságom előtti időben történt, mikor szüleimmel együtt éltem Wisconsin derűs ege alatt –, és mondhatom, az eset mély nyomokat hagyott bennem.” Hamarosan csatlakoztak a sima kémények is, akik még a gyárkéményeknél is szolidárisabbak voltak: minden nap másikuk kezdett el egy regényt, a mellette lévő meg folytatta, úgyhogy ha az ember megfelelő helyről indult lefelé hajóval a folyón, minden nap más regényt olvashatott el az égen. Végül, mikor látták, hogy hiába strapálják magukat, és hiába szállnak be még a megvadult kondenzcsíkok is segíteni, a gyárkémények egy napon mindannyian ezt írták föl az égre: ,,Sötét volt, mint egy fasírtban.” Csakhogy az emberek inkább lefelé néztek, a fájdalomcsillapítós fioláikra, amik nélkül egy tapodtat se tesznek, úgyhogy másnap ez állt fölöttünk: ,,Sötét van, mint egy fasírtban!” Aztán ez: ,,MONDOM, SÖTÉT VAN, MINT EGY FASÍRTBAN!” És azóta minden nap ezt írják föl.
Valamelyikünk fölvetette, hogy írjuk meg mi azt a regényt, ami válaszolna a föl nem tett kérdéseinkre. De hát nem tudhatjuk mi azt megírni. A regényeket mindig mások írják. Az íróinknak kellene, de azok meg úgy csinálnak a fontos dolgokkal, mint a nőikkel, akiket egyre ritkábban vesznek el feleségül: izélgetik, izélgetik őket, de annyira azért nem hisznek bennük, hogy az egész életükkel melléjük álljanak. De akkor legalább a kérdést találnák ki, ha már a válasz nem megy. (Ennek talán több haszna lenne: egyszer, amikor már volt ekkora baj, és rá kellett jönni minden végső kérdés válaszára, rá is jöttek, hogy 42 a válasz, de akkor meg kapkodhattak a fejükhöz, mert csak a választ találták meg, a kérdést nem.) Pedig nálunk minden író zseniális, de minimum elementáris. Legalábbis a kritikusaink meg az újságíróink szerint. Csak akkor azt nem értem, hogy a hazánk nagyjait ábrázoló szobrok mért léptek le sorra a parkokból meg a terekről? Azt mondják, nem bírták tovább idegileg, és szellemi menedékjogot kértek a környező országokban. De tartották egymással a kapcsolatot idegenbe szakadva is. Állítólag az volt a baj, hogy a kétely malaca megtalálta az Írószövetség titkos pogácsaraktárát, és az utolsó morzsáig fölzabálta a készleteket. Márpedig a mi íróink azokból a pogácsákból nyerték a tetterőt, az ötleteket s az elhivatottságot, melyeket a különböző konferenciákon, szimpóziumokon meg író-olvasó találkozókon eléjük raktak. De szerintem ez csak kifogás. Az Írószövetség pogácsakészletei kimeríthetetlenek.
Arról lehet szó, hogy mostanra minden történetet megírtak, és már nincs több, amit megírhatnának. Ami végülis érthető, mert tulajdonképpen mindig ugyanazok a dolgok történnek, csak másutt és másokkal, ezért nem tűnt föl sokáig, hogy már régen kimerítettük a világ történet-kreditjeit. Ez nem olyan nagy baj, mert egy életbe úgyse fér bele, hogy elolvassuk az összes történetet, amit megírtak, szóval unatkozni biztos nem fog senki se. Meg aztán Battista úr egészséges életvezetésre vonatkozó könyvecskéje szerint vannak vágyak, melyek végzetessé válhatnak számunkra, ha nem teszünk nekik eleget. Márpedig az a vágyunk, hogy meséljenek nekünk, és ha másutt nem, legalább mások történeteiben lovagolhassunk a hajnali ködben (vagy alkonyiban, ki hogyan szeretné), vad, tengeri csatákat vívhassunk egy azúrszínű tengeren, angolok lehessünk, teával, pirítóssal, szonettekkel és tweed-zakóval fölvértezve, pogány szertartást celebrálhassunk egy erdőben, amit holnap pirkadatkor lerohannak a római légiók, szóval, tettel, gondolattal kitartsunk amellett, akinek a képét egy medaillonban a nyakunkban hordjuk, s amit egy hitetlen kutya megpróbált elrabolni tőlünk, de már meglakolt érte, vagyis csupa olyasmit csináljunk, amit sosem lesz merszünk vagy alkalmunk (de inkább merszünk) megtenni, egyszóval élhessünk, az pont ilyen. Pedig Gutenberg igazán nem a kalandregények miatt találta föl a szedő-sorjázót meg a festékező labdacsot! De tudják mit, nem bánom, olvasgassanak csak az emberek szép történeteket, ami meghatja meg megnevetteti őket, addig se csinálnak hülyeségeket.
Szóval most még próbálkoznak, ragaszkodnak hozzá a mi íróink, hogy írjanak, hiszen attól írók ők, csakhogy a megírandó dolgokat nem lehet ilyen erőszakosan akarni, mert még a végén azt csinálják, amit a szép krétai özvegy gyermekien agresszív rajongója szerelmével: köpnek rá (bár annak az özvegynek aztán elvágták a torkát, de nem emiatt). Ráadásul a mi íróink minden különösebb szenvedély és elhivatottság nélkül írtak, ahogy az ember részt vesz valakinek a szülinapján, akihez nem sok köze van, mert hát mégiscsak kap a tortából. Talán ezért írnak egy csomó olyasmit, mintha elsőkötetes szerzők lennének, aki már a második kötetére készül, úgyhogy nem tud eleget törődni az elsővel. Én attól félek, hogy egyáltalán nem okozna nekik fájdalmat, ha valamit nem írhatnának meg. És az sem, ha valamit megírnának. Pedig Monsieur Maurice szerint régen voltak olyanok, akiknek annyira fontos volt, amit mondani akartak, hogy ilyeneket írtak: ,,S ha kiszakad ajkam, akkor is”, és megmondták, hogy mért. Meg állítólag olyan is volt, aki az éppen aktuális háborúban, amikor a hatalom, miközben egy csomó másik országgal háborúzott, a saját embereit csinálta ki, árkot ásatott meg szögesdrótot telepíttetett velük, amit aztán leszedetett és betemettetett, hogy valahol egészen másutt ásattassa meg őket és vetesse körbe szögesdróttal, szóval volt olyan, aki a szögesdrót árnyékában hexametereket írt, mielőtt belelőtték volna az árokba, amit megásattak vele. De szerintem Monsieur Maurice túl sok sci-fit olvasott.
(befejező rész következik)
