Hogy levágjuk az utat, gyakran a vasúti hídon keltünk át, ami különben a napnak is megadta az ízét. A rendes hídig vagy félóra dögunalom lett volna a meglágyult aszfalt és a tűző nap közé szorítva, fenének meg volt kedve tekerni. Anyjafiáknak való út az.
Sebváltó nélkül sem lett volna problémás az az ösvény, amely a járdáról felvitt a töltésre és onnan a hídra, de mi már ott leszálltunk, ahol a járda aszfaltja kiszaladt alólunk. Volt ott két földbe gyógyult holtvágány, talán a régi, jóval alacsonyabban ívelt hídra futottak egykor. Emlékszem egy végelgyengült gőzmozdonyra, bokáig a sárban (még apám hozott volt, elöl, a kisülésen), már rég lába kélt, ahogy azóta a síneket is elnyelte a föld. Mert akkor még át kellett emelni a biciklit, hogy ne kapjon nyolcast. Öcséék sokáig nem hitték, hogy ott sínek vannak, hiába mutogattuk nekik, hogy a régi gyárfal, majd a kertek végén a kerítés milyen máshogyan ívelt, és nem látszó sínekhez vezet. Különben arra távolabb nagyon régen tehervillamos is járt. Mutattuk a váltókart, mintha egy tó fenekére merített falu kibukkanó templomtornya lett volna. Megpihentünk kicsit, és szakértelemmel tüdőztük a híd talpfáit, mert az illatuk mindenütt ott volt a híd környékén: csukott szemmel is tudtuk volna, felhős volt-e a délelőtt, szeles vagy csendes, és milyen rég volt nagy idő, vagyis hogy milyen lesz a víz a kicsi holtágnál.
Aztán megindultunk, fel a töltésre. A váltókartól pár méterre bakterház lehetett egykor, apám mondta, mert engem már nem ért meg. Itt-ott hevert még egy-egy tégla a magas fűben, izgalmas volt belebotlani, ha ránk jött a fütyölhetnék a déli dinnyétől. Ahogy felértünk a töltésre, már szinte a hídhoz (többnyire elöl mentem, máig nem tudom, miért), én legalábbis mindig végignéztem a perzselő aszfaltcsíkon, amit így lespóroltunk. Az út a Jóvola két partján futott, ahonnan szétnéztem, majdnem alólam bukott ki, komótosan megkerült egy kísérleti melegházat, amúgy közönséges utcák.
Amikor az első lemez a lábam alatt megcsattant, úgy valahogy beleszűrődött a levegőbe, hogy nincs visszaút. Ha elkapnak, pályaőr, rendőr vagy katona, hát az szívás lett volna, de sosem szólított meg senki, azért se, hogy vigyázzunk magunkra. Aki a sort zárta, minden második-harmadik lépésnél hátranézett, nem jön-e vonat. Viszonylag messze el lehetett látni mindkét irányban, mégis volt egy ilyen babona, hogy hátra-hátra kellett fordulni. Elölről én is hátranézegettem, hogy a hátsó végzi-e a feladatát. Mondom, messziről látszott, jön-e valami, és sokszor tíz percet álltunk a töltés tövében Öcséék miatt, mert nagyon kényelmetlen volt, ha a vonat a hídon kapott. Meg mellesleg életveszélyes is.
A legidegesítőbb a híd első húsz métere volt, ami az út felett ível, ott alig fértünk a bicikli szarvával, pedáljaival. Néha bevállaltuk, hogy a magukat gyöngyösre izzadt talpfákon lépkedünk, és így a drótszamár elfért a lemezen, csak ezt a papucs bánta. Ami azért mégsem kézfej vagy sípcsont.
A Jóvola fölött már elég kényelmesen haladhatott a libasor, mondjuk két méterenként egy magas térdemeléssel. Szerettem ezt a hidat. Szegecselt vashíd, még azokból az időkből, amikor a dolgokat rendesen megcsinálták.
Jött a rikkantás hátulról, hogy vonat. Megnéztem, hátulról ha jött, a hídról sokáig csak a mozdony látszott. Általában kente rendesen, úgyhogy azonnal behúzódtunk a beugrókba, a biciklit a korlát és magunk közé vettük, és kifelé fordulva két kézzel kapaszkodni kezdtünk. Minden görcs nélkül, mintha csak a fürdőhelyet figyelnénk, és fogtuk a szemünkkel. Ez most nem olyan volt, mert ez a vonat a híd kellős közepén kapott, de akkor is a hídon maradtam, ha én, vagy elölről ketten-hárman is lazán átértünk volna, és onnan le oldalra, mielőtt a szerelvény beér. Vagy két éve meg utána kellett nyúlnom a biciklinek, mert a gyorsvonatok ilyen közelről nagyon szívnak; onnantól mindig magam és a korlát közé fogtam.
Nem messze belassított, nem lehet tehervonat, szinte biztosan személy, és a hídra már majdnem biciklitempóban gurult fel. Érezni lehetett a korláton, hogy a kerekek egyre közelebb masszírozzák a síneket. Ha menet hátulról jött vonat, az a városon kívülről jött, és az kényelmetlen volt. Távolról ki lehetett szúrni a barna, kócos vigyorokat az ablakokban. Szóltam, hogy a vizet nézni, és ahogy a vagonok elhúztak a hátunknál, az ablakokból, ajtókból, lépcsőn csüngve, ahonnan, bőséggel megköpködtek. Ha a vonaton túl voltunk, lazán mentünk tovább, mert a következőig mindig félórák voltak.
Túloldalt jobbra lefelé megbízható betonlépcső, és nem értem, minek volt a betonlépcső, ha egyszer tilos volt rajta járni. Öcséék még nem bírták, mi már vállon vittük lefelé a bringákat. A töltés tövétől enyhe lejtő vitt a fürdőhelyre, hogy tekerni sem kellett.
Lemosdottunk, szoktuk a hideg vizet. Aztán csobbantunk.
