"húzott hajót hordoz a délibáb"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 15. (533) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Szabadnap
Mózes Attila
Megfakult képek
Szőcs István
JEGYZETEK
Bíró Zsófia
Krónika a posztmodern utáni zivataros korokból (3.)
Váradi Nagy Pál
Át a vashídon
LOUISE GLÜCK
Özvegyasszonyok
Altató
TED KOOSER
Boldog születésnap
STANLEY KUNITZ
A veszekedés
Ami szívet eszik
Márkus-Barbarossa János
Klausenburgerek (Hosszú mondat)
POTOZKY LÁSZLÓ
Üres csónak ring a tavon
MOLNÁR BODROGI ENIKŐ
Bengt Pohjanen köszöntése
BENGT POHJANEN
Versei
ANDORKÓ JÚLIA
Fekete Atlantiszok
Tar Károly
A pokol tornácán
PÉNZES ISTVÁN
Amator orbis
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK - ZENÉT? - Mi­lyen messze va­gyunk a ze­né­től...
Hírek
 
POTOZKY LÁSZLÓ
Üres csónak ring a tavon
XX. ÉVFOLYAM 2009. 15. (533) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

Az évszázados fenyves szélén álló, vaskos gerendákból ácsolt halászcsárdában a kora reggeli időpont ellenére szinte teltház volt.
A söntéspult mögött durva, horgolt pulóverben, halásznadrágban, lábán viseltes gumipapuccsal rohangált a kocsmáros, gyérülő ősz haja, többnapos szürke borostája verejtékben úszott. Egyik percben még sietve mosogatta a korsókat, takarította a hamutartókat, a következő pillanatban pedig már a sörcsapnál sürgölődött, vagy óvatosan porciózta a pálinkát.
− Valami mással szolgálhatok? − kérdezte a pult előtt álló vézna, negyvenes évei elején járó férfitól, aki egészen elveszett széles karimájú kalapja és horgászzubbonya alatt.
− Ennyi lesz − felelte fakó hangon a férfi. Kapkodva babrált ujjaival, míg pénz után kutatott, egy bankót csúsztatott a pultra, kissé megnyomta tenyerével, jelezvén, nem igényli a visszajárót. Már indult is a helyére, amikor a kocsmáros utánaszólt.
− Uram!
A férfi megtorpant.
− Tartsa meg! − mondta.
− Köszönöm uram, igazán nagylelkű.
De mielőtt még egy lépést is tehetett volna, a söntéspult mögül ismét megszólították.
− Egy pillanat!
A férfi arca megrándult, beletörődő sóhajtással visszafordult.
− Elnézését kérem, hogy fenntartom − mondta a kocsmáros −, de szeretnék kérdezni öntől valamit.
− Tessék − jött a kelletlen válasz.
A kocsmáros a terem másik végébe intett a fejével.
− Azt véletlenül nem maga fogta a tavaly?
Kifeszített állkapcsú süllőfej-trófea a falon. Apró, hegyes fogai fenyegetően meredeztek a terem félhomályában, lakkozott pikkelyein acélos fénysávok nyújtóztak.
− De igen − válaszolt a férfi. − Azonban nem vittem magammal, itt hagytam, hogy maguk preparálják.
A kocsmáros kezet nyújtott és bemutatkozott.
− Káli Ákos − viszonozta a bemutatkozást a férfi. Baloldali nadrágzsebében ráakadt egy kilógó cérnaszálra, azt húzogatta-csavargatta ujjaival.
− Gondolom, az idény végéig nálunk marad − kezdeményezett a kocsmáros. − Azt beszélik, csak úgy hemzseg a fognivaló a tóban.
− Csak egy hétre tudtam elszabadulni.
− Munka?
− Várnak a pácienseim.
− Akkor minél jobban ki kell használnia ittlétét.
− Igyekszem.
A kocsmáros intett a férfinak, várjon, míg kiszolgál egy másik vendéget. Ákos megfordult, a halpreparátumra, a szélesre tárt állkapcsok közötti sötétségre siklott a tekintete.
Hiába tussolod el magadban, vétek, ferdítés, hazugság az is...
− Nem panaszkodhatom a fogyasztásra, annyi szent −  harsogta a visszatérő kocsmáros. − Így van ez idénykor. Reggel sör, este sör-bor-pálinka. Csak győzzem mérni. Gyermekkoromban, ha valaki azt mondja nekem, halászcsárda-tulajdonos válik belőlem, hát kinevetem. Hiszen mi volt akkor Rosszlik? Egy nyomorú kis falu, amelyen egy bokáig érő, nyáron érré apadó patak folyt át. Majd jött a változás, az elvtársaknak valami nagyon piszkálta a csőrét; a megoldás: gát. Először a kerítések, majd a házak, aztán a tetők tűntek el, végül csak a templomtorony maradt látható. Erős szélben még mostanság is megkondul a harang. Itt születtem, nem volt szívem elhagyni a környéket, valamiből meg kellett élnem, ezért összetákoltam ezt a csárdát. Azóta vagyok a rosszliki halászcsárda „boldog” tulajdonosa, kérem alássan.
Ákos rábólintott a hallottakra, és mielőtt a bőbeszédű öreg újból megragadhatta volna a beszélgetés fonalát, egy frissen megürült sarokasztal mellett foglalt helyet, távol a pulttól. Hirtelen ráeszmélt, tavaly is ott ült, az egész asztal foglalt volt, a horgászok szaporán poharazgattak, mindenki a szezon végét ünnepelte, és őt. Csak egyvalaki húzódott meg csendesen, szándékosan kirekesztve magát a dorbézoló tömegből. Árlóki Károlynak hívták az illetőt, széles vállú, tagbaszakadt ember. Azoknak a jósága, jámborsága sugárzott személyéből, akik tudatában vannak, markuknak egyetlen szorításával bárkiből kipréselhetnék az életet, de a világ minden kincséért sem ártanának a légynek se. Ákos az ő tekintetét szerette volna elkapni, de az, mint holmi élettelen portréfestményé, egy szilárd, emberi szem elől rejtett pontra szegeződött. Csak akkor néztek össze egy rövid, de végtelennek tűnő pillanatra, amikor Károly feltápászkodott a helyéről, és a kijárat felé tántorogva visszanézett.
„Hogy tehetted?” − olvasta ki Ákos a ködös tekintetből.
− Szervusz. − Ákos vállára vastag, bütykös ujjak fonódtak.
− Még nem vártalak, Károly − hebegte. Érezte, lélegzete elakad, torka mintha satuba szorult volna.
− Stoppoltam. Nem volt türelmem a vonatra várni. Szerencsére éppen egy Rosszlikra tartó horgász vett fel − mondta a férfi, miközben helyet foglalt Ákossal szemben. Az ósdi pad tiltakozóan felnyikkant a ránehezedő tömegtől.
− Rendeltél már? − szívélyeskedett Ákos. Igyekezett bármilyen fogódzót megragadni, csak ne kényszerüljön szembenézni egy esetleges hallgatás feszültségével. Meg sem várta a feleletet, máris intett a pult felé. A kocsmáros szolgálatkészen sietett az asztalhoz egy teli kriglivel.  Barátságosan mosolygott, könnyedén meghajolt, miután az asztalra tette a sört.
− Látom, nem felejtettek el − dünnyögte Károly. Nagyot kortyolt az italból, lenyalta ajkait, és szétnézett a teremben. Tekintete megakadt a falra szegezett preparátumon. Elismerően csettintett.
− Ez igen. Jól néz ki. De mikor kifogtad, és még vergődött, akkor volt ám az igazi.
− Ki kell mennem − mondta Ákos. − Egy pillanat.
A koszos, húgytól bűzlő illemhelyről lerítt, hogy nem takarítják. A vécékagyló körüli padlódeszkák réseiben gyanús lepedék virított, Ákos vizelés közben mégis azt kívánta, bárcsak örökre itt maradhatna, még ha ezt az orrfacsaró bűzt is kell belélegeznie egész életében.
Kezet mosott, visszatért az asztalához. Károly időközben kiitta a sörét, most egy pohár töményt dédelgetett.
− Nem tudtam, kérsz-e, ezért nem hozattam neked is – mondta.
− Semmi baj.
Ákos odalépett a pulthoz, és rendelt.
− Ki az úr, akivel üldögél, ha szabad kérdeznem? − érdeklődött a kocsmáros.
Egyre feszélyezőbbé vált ez a törtető barátkozás.
− Egy régi iskolástársam.
− Ismerős az arca.
− Tavaly nyáron együtt horgásztunk. Jártunk a maga csárdájában is.
− Sejtettem. Ezek szerint ő is jelen volt a nagy fogásnál? − kunkorította széles vigyorba száját a kocsmáros.
− Igen. Egy pohár vodkát is a sör mellé, legyen szíves.
Visszatért az asztalhoz, egy hajtásra kiitta a töményt. Szüksége volt a szíverősítőre.
− El is felejtettem mondani. Megtaláltam magamnál egy úszódat − szólt Károly egyik zsebében kotorászva. Fekete-piros, könnyű kis tárgyat tett az asztalra. − A tavaly maradhatott nálam. Még egy vodkát kérnék − kiáltott a kocsmárosnak. − Vagy tudja mit? Hozza ide az egész üveget, meg egy vizespoharat.
Az üveg tömény rohamosan tűnt el a torkában. Nagyokat hallgattak, csak néha böktek egymáshoz egy-egy jelentéktelen szóval. Ákos kevesebbet ivott, igyekezett minél józanabb maradni.
− Előhívattad a filmet? − szegezte neki a kérdést Károly egy óvatlan pillanatban.
− Miféle filmet?
− Tudod, amelyiken a halat tartod magad mellett.
− Teljesen kiment a fejemből. Ahogy hazaértem, másnap már műtétem volt. A film még mindig a gépben van, egy ujjal sem nyúltam hozzá.
− Igazán kár. Jól mutatna az éjjeliszekrényeden, egy szép fémkeretben: te, meg a nagy hal, a háttérben zöld víz, rajta csónakok.
− Károly, én igazán szerettem volna megbeszélni…
− Ugyan, nem kell mentegetőznöd. − Csuklott egyet, majd kissé elváltozott hangon folytatta. − Nincs miért. A te horgodra akadt, ami a te zsinegedre volt kötözve. A zsineg meg a te orsódra volt feltekerve, az meg a te botodhoz rögzítve. Nem? − Károly a részegek mindent megértő mosolyával a képén várta a feleletet.
− De igen. Örülök, hogy nem neheztelsz.
− Ugyan, miért neheztelnék? − ragadta meg Ákos vállát Károly alkoholmámoros elragadtatásban. − Én csak átvettem tőled a botot, mikor láttam, nem bírsz vele, és egy kicsit kifárasztottam. Mikor pedig közel vezettem a csónakhoz, alámerítettem és kiemeltem. Emlékszel, hogy vergődött? Egy pillanatig úgy tűnt, felborít minket csónakostul. Szerencsére kéznél volt az evező, azzal jobb belátásra térítettem. Akkorra már egy egész népgyűlés gyűlt össze a parton, mindenki bennünket figyelt. És kiérve igazán nem mondhattad, hogy nem te fogtad, hiszen akkor húztad bele a kampót. − Ákos egy, az asztal széléről kiálló szálkát piszkált a körmével, nem volt mersze barátjának italtól mocsaras szemébe nézni. − Tudod, az öregem nagy horgász volt, tele volt a nappalink fala halfejekkel. Egészen kisfiú korom óta arra vágytam, hogy egyszer én is elejtsek egy igazán nagy példányt. De sebaj, van víz meg hal elég a világon!
− Ha gondolod, holnap hajnalban kimehetünk − ajánlkozott Ákos. − Béreltem csónakot, csalétkem is van mindenféle. Te csak felszerelést hozz.
Károly lelkesen beleegyezett.
− Tudod mit? − fogta suttogóra a hangját. − Ne szólj senkinek, hogy megyünk. Tudok egy isteni helyet, csak úgy hemzsegnek ott a dögök! Nem kéne mindenki ott áztassa a damilt. Találkozzunk fél négykor, hogy hajnalhasadásra kint legyünk. Ismered azt a kis öblöt, innen nem messze? Csak pár éve jött létre, mikor beszakadt a part. Hogy is hívják?
− Ha jól emlékszem, Varangyos.
− Persze! Ott várj, én majd irányítom a csónakot a nádason keresztül. Csáklya legyen nálad. És hozz magaddal jó nagy nehezékeket, hogy mélyre is tudjunk etetni.

Rosszlik vidékén korán hajnalodott. Már negyed négy körül sejtelmes derengés púposodott kelet felől a fenyvesre. Ákos egy nádfal mögött várakozott, hallgatta a felébredő békák halk csobbanásait a ladik körül. Valahol a közelben vadkacsa vagy más vízimadár fészkelhetett, halkan csipogtak a fiókák. A csónaktól nem messze valami állati tetem bundáját simogatta a fekete víz. Ákos már közelebb akarta tolni a dereglyét, hogy megnézze, mi lehet az, amikor gallyak reccsenésére, majd cuppogó hangokra lett figyelmes.   
− Hé, Károly! − szólította Ákos a közeledőt. Kezével megrázott néhány nádszálat, hogy észrevetesse magát. − Erre!
Alig kivehető árnyalak torpant meg a parton.
− Tőled balra van egy sekély rész, ott közelíts meg, akkor nem merülsz meg − mondta Ákos.
Károly óvatosan belegázolt a vízbe, feje fölé emelve poggyászát a csónak felé közeledett. Félretolta az előtte hajladozó nádfalat, bedobta holmiját a csónakba, majd maga is bekászálódott.
− Hoztál mindent, amit mondtam? − kérdezte Károly.
−  Halszeletem és keszegem is van, tegnap fogtam. Csúszóólom, forgókapcsok, vadonatúj zsinór, nehezékek, minden kéznél. Indulhatunk.
Károly megragadta a csáklyát, de pár lökés után elengedte, és összegörnyedt a csónak hátuljában. Hosszasan öklendezve hányt a vízbe.
− Látod, én máris etetek − mondta, miután megtörülte a száját.
− Jobban vagy? Ne csáklyázzak inkább én? − kérdezte Ákos.
− Nem.
A nyílt vízre kiérve Károly végigfektette a csáklyát a csónak fenekében, és evezőt ragadott. Sebesen haladtak. Ákos az erősödő fényben társára pillantott. Nem a megszokott horgászruhájába volt öltözve, kopott farmernadrágot és színevesztett zubbonyt viselt. Horgászkalapja sem volt rajta, ócska gumicsizmáján szakadások tátongtak.
− Hol van a melles csizmád, amit tavaly hordtál? − érdeklődött Ákos.
− Beadtam foltoztatni.
A tó egy eldugott csücskébe értek, amelyet a meredek parton komorló fenyőfák szegélyeztek. Madarak húztak el a fejük fölött, hirtelen erős szél támadt. A tűlevelek sóhajába a vízből kiálló templomtorony harangjának szava csordult.
− Megérkeztünk − eresztette el az evezőket Károly.
− Süllőre megyünk? − kérdezte Ákos. Nem kapott választ a kérdésére.
Károly némán tett-vett a csónak farában. Hatalmas, durva hálót meg egy kisbaltát húzott elő hátizsákjából.
− Az meg minek? − kérdezte Ákos.
− Egy nagy halnak.
Károly felegyenesedett ültéből. Termetével teljesen eltakarta a vízen vörös sávot festő napot. Bokánál fogva megragadta társa lábait, és erőteljesen megrándította. Ákos a vízbe zuhant. Kétségbeesetten kapálózott, Károly azonban nem engedte el, fejjel a vízben tartotta. Segélykérő-esdeklő kiáltása vízbe fúlt. Károly szilárdan állt a csónakban, bal kezébe vette a baltát. Pontosan csapott le Ákos hátára, a gerincvelő, vér a felrepedt csontszilánkok közül a vízbe fröccsent. Károly leguggolt, mélyebbre merítette Ákost, akinek már csak a felsőteste vonaglott. De az sem soká.
Károly kihúzta a tetemet a vízből, mielőtt beemelte volna a csónakba, egy rongycafatot gyömöszölt a sebbe. Kiterítette a hálót a csónak fenekében, levetette s beledobta összes ruháját meg a baltát. Feltekerte a zsinegeket, térdén felaprította a horgászbotokat, majd azokat is a hálóba helyezte. A még meg nem merevedett hullát derékban összehajlította, aztán megszorította rajta a hálót. Kilós nehezékeket aggatott a csomagra, majd az egészet a tóba fordította. Ákost egy pillanat alatt elnyelte a víz alatti falu.

− A barátja hol van? − kérdezte a kocsmáros.
− Nem találkoztam vele egész nap. Bizonyára hazautazott − felelte Károly.
− Igazán kár. Pedig olyan kellemes ember volt.
A kocsmáros kiszolgált egy vendéget, majd visszatért előbbi beszédtársához, aki mértékletesen hörpölgette sörét, minden kortyot megforgatva a szájában.
− Amúgy azt hallottam − mondta a kocsmáros −, az éjjel elszabadult egy csónak a mólótól, és kisodródott a tóra. Jó heves lehetett a hullámzás, egészen addig a meredek partú öblöcskéig jutott.
Károly hirtelen felállt, néhány aprópénzt tett a pultra, majd köszönés nélkül távozott. A kocsmáros megrökönyödve nézett utána.
− Ennek meg mi baja?




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében