Az író, akinek e köszöntés szól, f. é. június 26-án töltötte 65. életévét, és nem ismerős az erdélyi magyar olvasó számára. Sőt, nem valószínű, hogy sokan hallottak róla Európának ezen a részén, bár megérdemelné, hogy tudjanak róla. Nyelvrokonunk és lelki rokonunk a kisebbségi sorsban. Egész életét anyanyelve felélesztésének, elismertetésének szentelte, és ezt teszi lankadatlan kitartással mindmáig.
Bengt Pohjanen Svédországban él, Haparanda városában, a Tornio folyó völgyében, és anyanyelve a meänkieli (valószínűleg erről sem sokan hallottak a mi tájainkon). Ahhoz, hogy megértsük jelentőségét saját kisebbségi nyelve és kultúrája életre keltésében, néhány történelmi alapismeretre is szükségünk van.
A Tornio Finnország és Svédország közötti határfolyó, határ, amely öszszeköti a két partján élő finneket, ahogy Bengt Pohjanen írja A folyó mindig itt volt című versében: „A folyó mindig itt volt/ összeköt, nem választ el./ A határt emberkéz húzta:/ a cár vörös vonala,/ a király fekete szalagja.” Finnország 1809-ig a Svéd Birodalom része volt több mint 6 évszázadon keresztül. Az 1808–1809-es orosz–svéd háború következtében (amelyet „Finnország háborúja” néven ismer a történelem) Finnország orosz kézre került. A Haminában 1809. szeptember 17-én megkötött békeszerződés, amint az lenni szokott a határok megállapításakor, nem vette figyelembe a területek nyelvi helyzetét, emiatt a Tornio völgyét, amely korábban egységesen finnek lakta terület volt, kettéosztották: keleti partját a Finn Nagyhercegség részeként Oroszországhoz csatolták, nyugati partja Svédország része maradt. A nyugati parton élő finnek nyelve teljesen más irányban fejlődött, mint a finnországi finn: megőrzött archaikus és nyelvjárási elemeket, ez képezi az alaprétegét, az újabb jelenségek megnevezésére pedig a svéd nyelvből kölcsönzött szavakat. Ahogy ez természetes a kisebbségi nyelvek esetében, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra az együttélő többségiek nyelvével. A Tornio-völgyi finnség nyelvét a közelmúltig finn nyelvjárásnak tekintették, lenézték mind a finnek, mind a svédek, „keveréknyelvet” láttak benne. 2000-ben nyerte el önálló nyelvi státusát, és beszélői a „meänkieli” (azaz ’a mi nyelvünk’) nevet adták neki.
Ezen a nyelven, amelynek irodalmi nyelve még csak most van kialakulóban, már az 1980-as évek óta írnak szépirodalmat. A legismertebb és legtermékenyebb író Bengt Pohjanen, aki három nyelven, meänkielin, finnül és svédül publikál prózát, verset, drámát, publicisztikát, operalibrettót, filmszöveget. Pohjanen műveinek alaptémája szülőföldje, a Tornio-völgy, annak története, hagyományai, kollektív emlékezete. Próza- és versfordításai is szép számban vannak. Munkáit többek között orosz, angol, dán, francia, német nyelvre fordítják, és jómagam elsőként magyar nyelvre fordítottam néhány meänkieli versét. A jövőben prózai munkái tolmácsolását is el szeretném kezdeni. Ő írta az első meänkieli regényt 1985-ben és az első színdarabot 1987-ben. Elkezdte lefordítani a Bibliát (eddig a négy evangélium jelent meg), a Kalevalát (ebből is megjelent az első négy ének, az 5-8. ének ősszel kerül ki a nyomdából).
Bengt Pohjanen 1944. június 26-án született a Tornio völgyében, a pajalai járáshoz tartozó Kassa faluban, finnül beszélő szülők gyermekeként. Amint gyermekkoráról szóló regényében (A Csempészkirály fia) visszaemlékezik, az iskola előtti éveket anyanyelvűségében élte meg, majd az első iskolai napon meg kellett tanulnia, hogy olyan név, amelyen otthon szólították, meänkielin (Pänktti), nincs is, hanem az ő „becsületes” neve, amellyel beilleszkedhet a társadalomba, Bengt. Az első hat iskolai évet szülőfalujában végezte, majd a Haparanda-i reáliskolában folytatta tanulmányait. 1965-ben kezdte egyetemi tanulmányait, és 1970-ben szerzett teológiai kandidátusi címet. 1970-1984 között lutheránus papként szolgált, majd teljesen az írásnak és anyanyelve népszerűsítésének, stigmatizáltsága megszüntetésének szentelte minden idejét, erejét, szellemi képességét.
Bengt Pohjanen sorsa tipikus Tornio-völgyi finn sors, amely az identitáskeresés zegzugos útján vezetett végig. Először azt hitte, hogy hazájában boldogulni, társadalmilag felemelkedni csakis svéd nyelven lehetséges, önmagát is svédnek tartotta. Mindemellett finn szakot is végzett az egyetemen, és abból doktorált. A finnországi Oulu-i egyetem díszdoktori címet adományozott neki.
Gyökereihez, elveszített anyanyelvéhez fiatal felnőttként tért vissza, és azóta megszállott apostola a meänkieli felvirágoztatásának, bár évről évre, napról napra tapasztalnia kell, hogy egyre fogy a beszélők száma. Főként a fiatalok esetében tragikus a nyelvvesztés állapota. De Pohjanen nem csügged, bízik abban, hogy súlyosan veszélyeztetett anyanyelve egy napon ismét a családok nyelvévé válik, és nemzedékről nemzedékre fog öröklődni. Ennek érdekében tevékenyen részt vesz a meänkieli kisebbségi élet fellendítésében: az értelmiségi munka szinte bármilyen területéről legyen szó, az ő nevével találkozunk. Könyveket ír, rádióműsorokban vesz részt, színdarabokkal gazdagítja a meänkieli szellemi kincset, egyesületet, színházat, nyelvi tanácsot, akadémiát szervez, és akkor még nem is soroltuk fel bámulatosan sokoldalú munkája valamenynyi részterületét.
A következőkben néhány versfordításommal szeretném köszönteni az írót, először szólaltatva meg őt magyar nyelven.
