Nyelvtelen születtem
Nyelvtelen születtem,
némának.
A köldökzsinórt, aki elkötötte:
nyelvenincsen bába.
Határon nőttem fel,
két nyelv kereszttüze
szaggatta, némította
nyelvem.
Így nevelődtem,
emberré lettem.
Felszólítást kaptam
idegennyelv-tanulásra,
nemzeti hovatartozásra.
Az iskolában sulykolták belém
a nyelvet, az ember-
és nemzeti mivoltot.
Belém verték, ami enyém, szégyen:
nyelvnélküliségem,
határ-létem.
Külső erőszak,
belsővé tett kényszer
alakított ilyenné engem:
megfosztások,
félreértések története vagyok.
Személyazonossági kártyámtól
megfosztattam.
Darumadár, halott
Jöttél – Ibériából,
Afrikából, Szudánból,
vagy Sába királynő honából,
Etiópiából?
Hornborgar taván perdültél-e táncra,
s leltél-e ott barátra?
Észak fehér éje serkentett útra,
fenséges ékbe simulva,
s akkor szárnyad lankadni kezdett;
nem tudom, társaid mit szóltak,
ki vette át a helyed?
A darvak vonulása mindig sérthetetlen!
Nem tudom, szíved mit súgott akkor,
alattad a végtelen óceán,
erőt kívántál, nem többet,
hogy a partot elérd,
lábadban még a darutánc tüze ég.
Világgá megyek
Isten veled, drága partom,
Hegyek, nyírfák, dal hona,
S veled, felhő, tiszta reggel,
Madárdalnak otthona.
Itt hagylak most benneteket,
Utam máshová vezet,
Egyedül indulok útnak,
Messze lakom tőletek.
Itt maradsz hát, kedves partom,
Folyóm hangja elakad,
Idegenül járok immár
Mások földjén önmagam.
Velem maradsz mindörökre,
Folyó sodra, énekem,
Nyírfaillat, fényes felhő,
Most már bennem éljetek.
Bezártalak a szívembe,
Folyóm, hegyem, pázsitom,
Velem lesztek utaimon,
Drága partom, otthonom.
Nyelvem a világom
Nyelvem a világom
határai és hídjai,
nyelvem az otthonom
ablakai és falai,
lépcsők, kedves partok –
nyelvem időm sodra,
munka- s ünnepnapom,
nyelvrombolóim
sötét egéig
lajtorját támasztó hatalom.
Nyelvem a dalom,
falióráknak megálljt parancsoló
nyelvtipróim lakomáján,
nyelvem monda és szó,
havas ágat leporoló,
varázsoló ige.
Leírom a szót,
s a földi hatalom megremeg,
kimondom az igét,
s az egyházfő keresztet vet.
Nyelvem igen és ámen,
esküm szavára
fejet hajt a bíró.
Bűvölésemre
a vér megdermed, mint hajdan a Vörös Tenger,
nyelvem harsona,
Jerikó falait ledöntő.
Ki nyelvem elvitatja,
világomat tagadja,
határaim s hídjaim,
otthonom
partjait s folyóit –
ki nyelvem megtagadja,
önmagamtól foszt meg,
ki nyelvem kikacagja,
életemen nevet,
ki nyelvem kigúnyolja,
sárral szennyezi be ünnepeim
s otthonunk földjén a tarka szőtteseket.
Ki nyelvemre halált kiált,
reám küldi a végzet angyalát.
Nyelvem szerény,
még
helye sincs
idegen hazám emlékművein,
bár ott van feljegyezve
a mennyek partjain,
tengertől tengerig.
Szemembe nézzetek,
ti napvakított emberek!
Nyelvem tiszta verőfény!
(cím nélkül)
Eső után
frissen csillog a berkenyelevél,
a barátság mindennél
többet ér nekem:
mint az orgona illata, áthat –
szorosan fogom
kezed, mely fényt hozott,
és útnak indított.
(cím nélkül)
Folyó! sodord el a jeget.
Jöjj, felhő, határmenti szellő,
erdei pinty, tavaszi láztól duzzadó –
még kopár a part,
s a távol suttog:
bárcsak hangom volna!
A vágy keze messzire ér;
zárt ajtó a jövő,
de küszöbéről fény kacsint:
a viszontlátás záloga.
(cím nélkül)
Kitárom a dal ajtaját,
gyógyító igéket
repítek meleg szárnyakon
tehozzád.
