Esi Edugyan kanadai elsőkötetes szerző, regénye egy ghánai bevándorló családról szól, akik Kanadában próbálnak otthont teremteni maguknak és gyermekeiknek. A főhős, a család feje, Mr. Tyne képtelen rendbe szedni életét, s az áttelepülés okozta változást, a döntés felelősségét vállalni. A regény ezt az életre való képtelenséget mutatja be, amely lassan ellehetetleníti családi életét is.
A regénycím (The Second Life of Samuel Tyne) felidézi Luigi Pirandello regényét, a Mattia Pascal két életét: az újrakezdés, az „előző élet” elfeledhetetlensége és meghatározó volta mindkét regényben a maga mértéke szerint érvényesül. Samuel Tyne háromszor kezdte újra életét: apja halálakor nagybátyja veszi át nevelését, s így kerül az angliai egyetemekre, ahol kitüntetésekkel végzett. Következő élete Kanadában kezdődött, Calgaryben, ahol sikerült hosszú idő után műveltségének és képzettségének megfelelő munkát találnia. Ekkor a nagybáty magára hagyja, s ő családot alapít. Tyne azonban elunja hivatalnokéletét, s harmadszorra is új életet kezd, elköltözik Asterbe. (Aster fiktív város, az albertai Amber Valley mintájára alkotta meg a szerző.)
A regény a harmadik, s egyben utolsó újrakezdés történetét meséli el, és valóban meséli: az elbeszélői hang, legalábbis Gárdos Júlia fordításában, részletes, ráérős, magyarázó, amely azonban mégsem mond többet, mint amit az olvasónak szükséges tudnia. Olyan elbeszélő, aki, noha a szereplők gondolatait ismeri, nem közöl többet, mint amit a szereplő tudhat – ezáltal a történések oka gyakran homályban marad. Az elbeszélő legtöbbet Mr. Tyne lelkivilágáról, gondolatairól árul el: igazi hús-vér, esendő ember alakja bontakozik ki, akinek nemcsak a maga természetével és a felesége gyengeségeivel kell megküzdenie, hanem különleges helyzete, a bevándorlói szerep okozta nehézségekkel is. Rendszeres időközönként kell ghánai rokonainak hazaküldenie pénzt, lelkiismerete meg-megszólal, bármennyire is el akarja nyomni, hogy tudását talán mégis haza kellett volna vinnie nemrég felszabadult országába, ahonnan tömegesen távoznak a képzettek és a tanulni vágyók, hallgatnia kell nagyravágyó felesége zsörtölődéseit, aki azonban hallani se akar Aranypartról. Mindennek tetejében Maud Tyne és Samuel törzse Ghánában századok óta ellenségeskednek.
Ez a személyes családi háttér átsugárzik Samuel Tyne életén, s talán ez is (a család ellenkezésén és a befogadó közösség hol rejtett, hol leplezetlen ellenségességén túl) teszi nehézzé az újrakezdést Asterben.
A bevándorló lét, a kanadai fekete kolóniák virágzása és megszűnte alkotja a regény hátterét. A szerző alapos kutatásokat végzett a témával kapcsolatban, lévén maga is afrikai származású. Aster városkája időtlen nyugalmával, a lakók délutáni sétáival idillikus nyugalmat sugall Samuel Tyne-nak, akinek fogalma sincs arról, hogy a várost valamikor bevándorló afrikaiak alapították, s arról sincs fogalma, hogy az azóta teljesen fehér népességűvé vált város nemcsak kisvárosi nyugalmat adhat neki, hanem a bevándorlókkal szemben tanúsított ellenséges magatartást is megtapasztaltathatja vele.
Ahogyan egy e-mailen át lebonyolított kerekasztal-beszélgetésben is kifejti, Esi Edugyan nem olyan regényt akar írni, mely a megszűnt s elfeledett fekete kolóniákat eleveníti fel.
Kanada afrikai eredetű írói ugyanis gyakran kötelességüknek érzik műveik által a megszűnt fekete települések emlékét őrizni. Ehelyett rugalmasan viszonyul a témához, a hajdan volt fekete Aster emléke egy asteri lakos szájából hangzik el, akinek apja maga is az asteri feketék városalapító közösségéhez tartozott. Hogy miért is tűnt el ennyire nyomtalanul a fekete múlt? A kanadai kormány propagandát indított a fekete bevándorlók ellen. Nem nyíltan, csak közvetetten: terjeszteni kezdte, hogy Kanada éghajlata nem megfelelő a bevándorlóknak, hogy az afrikaiak által kinézett területek valójában nem is alkalmasak földművelésre, s a kanadai állampolgárok sem nagyon bánták távoztukat, hiszen sokan voltak azon az állásponton, amin Ray Frank: a látszólag barátságos, de őshonos, többségi identitásában gőgös ismerős, aki valójában nem kedveli a bevándorlókat, Tyne-ékat is azért tűri meg, mert képzett emberek, s emellett civilizált emberként nem folyamodhat a nyílt elűzéshez.
A „fekete Atlantiszok” (the black Atlantis, ahogyan a korábban említett beszélgetésben nevezték a hajdanvolt kolóniákat a kanadai szerzők) azonban nem elegendőek a helybeli fehérek rokonszenvét elnyerni, a mindenkori idegenség megtapasztalásával kell szembesülnie mindkét félnek. A könyv szempontja az aranyparti származású családé, elsősorban az ő idegenségérzetüket ismerjük meg. (Maud inkább ghánait mondott, mivel nem szeretett egykori hazája gyarmatnevére gondolni: nehezen viselte bevándorlói identitásából fakadó alárendeltség-érzetét, s ezt csak súlyosbította, ha arra gondolt, hazájában sem volt sokáig szabad.) Kisebbségi létük súlya többszörös, mert bevándorlóként betolakodónak nézik őket, Asterben még inkább, mint Calgaryben. Az asteriek, ha tudtak is a városuk eredetéről, nem szívesen fogadták az idegent, aki ráadásul még sötét bőrű is. Samuel és Maud csak jobb életet szerettek volna élni, mint amilyenre otthonuk predesztinálta őket. Igaz, Maud sanyarú gyermekkora, apja kegyetlenkedései keserűvé, családi és nemzeti gyökereit teljesen elutasítóvá tették, s ez még súlyosbított helyzetükön a későbbiekben. Maud örökös frusztrációja abból eredt, hogy mintaéletet és mintaférjet akart magának, amely felveheti a versenyt a fehérek családjaival, s ami alkalmassá teszi őt arra, hogy befogadja őt a fehér közösség, s ő ezáltal teljesen elfeledhesse a múltját. Samuel azonban nem volt mintaférj: őt szakmai kielégületlenség, az ifjúkori szép eredmények keltette remények beteljesületlenségei kínozzák, s szívesen megeszi a ghánai ételeket, amit pedig a felesége utál elkészíteni, mert múltjára emlékezteti őt. Nem világos, de sejthető, hogy házasságuk nem azért nem működik, mert nem tudják levetkezni múltjukkal a bőrük színét is: Maud házsártos, Samuel félénk, gyerekeik pedig alaposan próbára teszik szülői képességeiket, bár Eudora, Ray Frank felesége, ráveszi őket, hogy egy kiskorúaknak való elmegyógyintézetbe vigyék el Chloét és Yvette-et. Ez a tettük örökre lelkiismeretfurdalást okoz mindkettejüknek. Végül sok rejtett hadművelet után a család rákényszerül, hogy Samuel vágyálmának nyomában elinduljanak Aster fele Calgaryből. Itt szomszédságukban szintén egy ghánai házaspár lakik, s noha nem teljesen felhőtlen a viszony köztük, gyakran ülnek össze teázni. Samuel egy ilyen beszélgetés alkalmával mondja ki bevándorlói élete tanulságát: azt hitte, olyan országba jött, ahol képességeinek megfelelően, szabadon élhet, ahol nem csak szlogen a szabad gondolkodás, s elfogadják az idegent, akiben az embert látják, nem a fekete bőrűt. Akoshua, a szomszédasszony kritizálja őket életmódjuk miatt, hiszen szerinte az idegen országban is meg kell őrizni a hagyományokat, az identitást, a gyerekeknek itt is meg kell tanulniuk twiül, ne olvassanak Tolsztojt. A helyzet fonáksága az, hogy a szomszéd maga is bevándorló, mégis úgy beszél, mintha Ghánában lakna, nem akar alkalmazkodni környezetéhez. A két család élete a bevándorlók életének dilemmáival, nehézségeivel, sorskérdéseivel ismertet meg. Tyne-ék, a Kanadában letelepedett afrikai bevándorlók azonban nem emlékeztetnek kérdéseikkel, problémáikkal a kisebbségi sorban élő nemzetek kérdéseire? Mellékes, hogy az adott kis nemzet őshonos-e a földön, ahol kisebbségbe szorult, hiszen ugyanazok a kérdések merülnek fel, majdhogynem hasonló bánásmóddal kell szembesülnie a kisebbséginek és a bevándorlónak is. Miként lehet megőrizni identitásunkat az idegenben, mennyit muszáj, mennyit kell feladnunk ebből ahhoz, hogy élni lehessen, mivel lehet igazolni a hagyományok elhagyását? Samuel számára a válasz egyszerű: be kell teljesítenünk önmagunkat. Éppen ezért tölti el lelkesedés, amikor Asterben élő nagybátyjától megörökli a romladozó házat: úgy éli meg, mint ifjúkori álmainak megvalósulási lehetőségét. Azonnal költözni szeretne, felmondani hivatalnoki munkáját, vállalkozást nyitni, de fél felesége elutasító válaszától.
A fehérek idegenségérzete más eredettel rendelkezik, hiszen ők a többségiek, jogosnak érzik (miért?) felháborodásukat a bevándorló idegenek, más nemzetek, más rasszhoz tartozóak láttán, s közben elfelejtik, hogy egy-két generációval ezelőtt ők maguk is bevándorlók voltak, vérükben több nemzet, esetleg rassz is keveredik. Ezt a gőgöt, pöffeszkedést szinte teljes Aster képviseli, Tyne-ék azonban csak a leereszkedően atyáskodó Ray és Eudora Frank, a város vezetőségében tevékenykedő férj és fogyatékosokat ápoló felesége révén találkoznak evvel nap mint nap. A bevándorlókhoz kapcsolódó idegenségkérdésben a fehérek azok, akik hatalmi pozícióból tekintenek a kérdésre, ők azok, akik sértve érzik magukat. Akik sértve vannak, azok a gyökértelenné váló bevándorlók, akiknek meg kell küzdeniük nemcsak önmagukkal, hanem a befogadó ország nyílt vagy burkolt ellenségességével is.
A Tyne család helyzetét súlyosbítja az ikerlányaikat terhelő gyanú, a lányok furcsa, zárkózott élete Maudra meg egyenesen a rossz anya képét vetíti.
Egy másik, borzongató, thrillerszerű szálát képezi a történetnek Chloé és Yvette sorsa. A két, 12 éves kislány titokzatos, furcsa életet él, amivel szüleiket is gyakran félelembe ejtik. Maud meghatározó élménye lányaival kapcsolatban nem más, mint hogy csecsemő korukban megszólaltak: Nevezz minket Annaliának! Az anya soha nem merte tisztázni ezt a döbbenetes emlékét gyerekeivel, hiszen azok mindkét szülőjükre megvetéssel néznek. Osztálytársukat, akit a szülők megegyezése hozott közéjük a nyárra, egy alkalommal majdnem sikerül megölniük, otthagyják a folyóban. Ráadásul apjuknak egyszer olyan gyógyszert adnak be, amelyre az allergiás, anyjuknak nem segítenek, amikor az leesik a létráról. Nehéz eldönteni, hogy túlérzékeny, egymáshoz túlságosan is kötődő ikrek-e ők, akik nincsenek tisztában tetteik következményeivel, vagy gonoszak, koraérettek, netán veszedelmes őrültek-e a kislányok. Egy bizonyos, nem hétköznapi gyerekek.
A kislányokhoz kapcsolt asteri gyújtogatások igencsak megviselik a családot, a szülőknek dönteniük kell, kinek hisznek: a közösségnek, mely bűnbakot keres, s tanúkat is felsorakoztat a lányok bűnössége mellett, vagy inkább elmennek a városból, hogy gyermekeiket megvédjék. Ám ekkorra Samuel már annyira görcsösen ragaszkodik álma megtestesüléséhez, az öröklött rozzant házhoz, s már annyian akarták elűzni otthonából, hogy semmiképpen nem akar elmenni, s ismét hivatalnokként élni Calgaryben. A gyújtogatások miatt felbolydult város törvényt tesz Tyne kis műszerész boltján: tönkrezúzzák, bepiszkítják. A kislányok végül egy gyerekintézetbe kerülnek, ahol gyakorlatilag elmebetegeket kezelnek.
A teljes züllést Tyne-ék életében a gyújtogatás áldozatainak házukba való beköltözése jelenti. Ezek nem mások, mint a kritikus szomszédasszony és férje, aki rá szeretné tenni a kezét Tyne házára. Ettől a pillanattól kezdve igencsak megritkulnak a párbeszédek a regényben, az elbeszélő szólama ismerteti Samuel hátralevő éveinek eseménytelenségét, Maud halálát.
Félresikeredett életek találkozása a regény, de e találkozások nem hoznak jobbulást, a rossz még rosszabb lesz. Sötét vízió a bevándorlók életéről, és nem csak: Samuel nem sötét bőrű bevándorló akar lenni, hanem álmait valóra váltó ember. Itt nem sötét bőrű emberek félresikeredett, kisszerű marakodásokba, félreértésekbe fulladt élete tárul az olvasó elé, hanem általában a hétköznapi emberé. És ennyiben mellékes, hogy Tyne és családja körülbelül az 1970-es években költözhetett Asterbe, amikor még eleven volt Martin Luther King és a szegregáció emléke, hiszen a regényben megjelenített életük esendősége mindannyiunké lehetne.
Esi Edugyan: Samuel Tyne második élete. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007. Fordította Gárdos Júlia
