„Bármi lehetnék.
Hagyjatok homályban.”
(Jelek)
Jorge Luis Borges elbeszéléseit annak idején, a letűntnek mondott kommunista rendszerben tudományos-fantasztikus írásoknak kellett álcázni ahhoz, hogy megjelenhessenek magyar nyelven; bár, ha jól belegondolunk, ez éppenséggel nem is annyira álcázás, mint inkább szándékosan félreértő eufemizmus. Így jár az, aki rangos alkotó létére Pinochettel kacérkodik rövid ideig, nem pedig Fidel Castróval hosszú ideig, mint egynémely szerencsésebb latin-amerikai kollégája. És még úgy is jár, hogy sosem kapja meg a Nobel-díjat, ami nyilván botrány, de csak abban az esetben, ha az említett kitüntetést irodalmi szempontból mindenek fölött állóan reprezentatívnak tekintjük – amennyiben viszont a ki nem tüntetettek illusztris listájára vetjük vigyázó szemünket, mindjárt engedékenyebben viszonyulunk az ügyhöz. Elég Borgesnek talán, hogy „belé jár” a fél világirodalom a Fikciók (1944) és Az Alef (1949) című kötetei óta, valamint az, hogy ha van egyáltalán jelentése a „posztmodern” szónak az irodalomban, ez jórészt neki köszönhető. Nem vagyok ugyan különösebb híve a fejlődéselvű (irodalom)szemléletnek – ő sem volt az –, de nem nehéz belátni, hogy amilyen módon Borgesnek köze volt Poe-hoz vagy Chestertonhoz, oly módon van köze Borgeshez mondjuk Ecónak vagy Pelevinnek.
Borgeshez persze majdnem mindenkinek köze van. Nekünk, magyaroknak kiváltképpen: életművében meglepően sok magyar vonatkozású utalás fedezhető fel. Irodalomtörténészek, filoszok kedvelt vitatémája mai napig, hogy mi állhat Borges Az első magyar költőhöz című versének hátterében, ki vagy mi ihlette az argentin mester költeményét („E néked csak jövendő pillanatban, / mely annak is titok, kinek az izzó / planéták vagy a bikák jonhai / felfedik a jövő korok tilos / szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb, / mint valamilyen lexikont felütni, / hogy megleljem neved, testvéri árny”, ésígytovább, Somlyó György remek magyarításában). Nem mintha nem lenne mindegy. A Nagy Feladványszerző végtelen és körkörös világegyetemében, a bábeli könyvtár útvesztőszerű polcai között bárhonnan indul az ember, ugyanoda jut, s ez az ugyanott mégsem azonos korábbi önmagával, és nem szorul a tapasztalat bizonyságára sem.
Tudjuk, az argentin Borgest sok honfitársa marasztalta el angolszász kulturális beágyazottsága miatt („angolul ír spanyol szavakkal”); és azt is, hogy vak létére az argentin Nemzeti Könyvtár igazgatója volt, a leglátóbb ember az országban. (Hogy is van ez a B kezdőbetűs géniuszokkal? Egyikük siket volt, másikuk világtalan...) Egész életében az volt, ami lehetett volna a maga teremtette labirintusban.
Ezért aztán az sem kifejezetten releváns adat, hogy szinte napra pontosan száztíz éve, 1899. augusztus 24-én született: élhetne ma is akár, kinézném belőle. Egyidőben sétálna be valamennyi születésnapi rendezvényére Buenos Airesben, Londonban, Kolozsváron – mintha a Képzelt lények könyvéből lépett volna elő, egy különös, sétapálcás, halott úriember, a Jorge Luis Borges nevű argentin, angol, magyar író.
