"fúgák múlnak el, fönt dögkeselyű visít"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 16. (534.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Borges nevű képzelt lény
Ferenczes István
Dzsungel áriák - ESTEBAN ZAZPI DE VASCOS Y AITZGORRI VERSEIBŐL
Szőcs István
JEGYZETEK
Bíró Zsófia
Krónika a posztmodern utáni zivataros korokból (befejező rész)
Dobai Bálint
Versei
Karácsonyi Zsolt
Tükör által, hagyományosan
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Napló
Petrik Emese
„Marasztaló Aranykor” – a női nemesség
Simoncsics Péter
Teátrista teátrum nélkül, avagy Csokonai „fekete komédiája”
Márton Ágota
Gyerekperspektíva, avagy „lentről a világ”
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK A ZENÉT? - Ráhallani a zenére
Szeptemberi évfordulók
 
Ferenczes István
Dzsungel áriák - ESTEBAN ZAZPI DE VASCOS Y AITZGORRI VERSEIBŐL
XX. ÉVFOLYAM 2009. 16. (534.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

1.

Papagájricsaj,
majomcsőcselék röhög
a párducéjjes,
orrgyilkos erdők fölött

indázik, jajong,
fehér fátyolként lebeg
ármány, szerelem,
hattyú haldoklik, eseng,

utolsót rian
a trágárzöld mocsárban,
angolkürt borong
a paliszanderfában...

Vérfüggüny zuhog,
mögötte a hőstenor
legyőzve hal meg –
döng a bariton terror

s a szopránsikolyt,
mintha a Holdból múlna,
cselszövő sakál-
kórus röhögi kútba...

Líd hangsorokon
hárfa zeng, milljó lián
csüng alá, zokog
a vágy, Bach Sebastian

pattint kőbaltát,
Vivaldi s Palestrina
száműzötten él,
ó, te szent harmonia,

belcanto szárnyal,
vérbosszú, álarcosbál,
cavatinákat
énekel a kannibál,

fugák múlnak el,
fönt dögkeselyű visit
s az Isten egyedül ...
Idegenül alszik itt.


2.

koponya hegyek
legyilkolt csecsemők
vértől áradó
folyókon lebegők
ave- t énekel
az angyalok kórusa
úszik a vízen
Krisztusunk korpusza

Isten báránya
nyíllal lő ágyúra
ketté tört gerinc
a varázsfurulya
hegedűvonó
vastőrrel párbajoz
hullát gyaláznak
s a szószék sárba rogy

üszök lepi be
a kifosztott oltárt
hínárban tocsog
a Reqviem s Mozart
térkép lett a vér
a papi karingen
Isten nevében
gyilkolják az Istent

a sanctuárban
puskapor sátánbűz
fölemészt mindent
zöld zuhatag a tűz
az örökmécses
pokollángot gyullaszt
püskök és zsoldos
mise borba fullad

európai indián
ég veled
jól tudták Uram
hogy mit cselekszenek


3.

Az angyalokra
Rátörtek
A démonok

Sír az üszök
Sár vinnyog
Zokognak romok

A kitépett szív még
Dobog
Az üstdobon

Széttiport kertek
Zöld húsára
Hull korom

Megteremtetted
A párduct
És az őzet

Ó én Istenem
Miért
Hagytad el őket


FERENCZES ISTVÁN átköltései



**1812 telén tartományfőnökünktől megbízólevél érkezett, amelyben azt az utasítást kaptam, hogy Ireneusz atyával együtt tavasszal, lehetőleg már októberben, de legkésőbb november elején induljunk el Paraguay felé, a guarani indiánok közé. Nagytiszteletű tartományfőnökünk azt a feladatot rótta ránk, hogy járjuk be azokat a redukciókat, amelyeket a jezsuiták, a rend 1767-es felszámolása után kénytelenek voltak feladni. Nem tudtam mit szólni a hatalmasnak tűnő feladatra, fogalmam sem volt, hogy miért esett rám a választás. Valószínűnek tartom, hogy földrajzi felkészültségem meg az őslakos indiánok nyelveinek bizonyos fokú ismerete miatt választottak ki erre a misszióra. Ireneusz atyáról pedig sejthettük kiküldetésének hátterét. Ő ugyanis azok közé a ritka és titkos jezsuiták közé tartozott, akik a rend újvilágbeli tagjainak az összeterelésekor, hajókra zsúfolásakor, Spanyolországba való szállítása, rabságra vetésekor – vagy már menetközben – megszöktek, s más szerzetesrendek kolostoraiban rejtőzködtek el. Legtöbbikük felvette a befogadó rend reguláit, de lelkük mélyén továbbra is Jézus Társaságának céljait követték. Ilyen atya volt Ireneusz is, ez a nálamnál pár évvel fiatalabb, rendkívülien nagy tudású, energikus férfiú is, akinek a kisujjában volt a rend paraguayi története, s továbbra is fanatikusan hitte a jezsuiták által megteremtett, utópisztikus katolikus állam eszméjét. Egyből szót értettünk, hisz Loyolai Ignác, a rend alapítója szintén baszk származék volt, természetes, hogy engem is érdekeltek ennek a már-már szinte katonai szigorral felépített szerzetesrendnek a cselekedetei. Ireneusz atyától tudtam meg, hogy a paraguayi történet maga volt a csoda, a jézusi kommün megvalósult mintája. Az Uruguay, Paraguay és Parana folyók által övezett hatalmas terület a conquista idején egyáltalán nem érdekelte sem a spanyolokat, sem a portugálokat, mert híjával volt az általuk becsült kincseknek és értékeknek. Csak borzalmas őserdők, mocsarak, bővizű folyók, zuhatagok, szinte megközelíthetetlen tartomány. És semmi arany. 1612-ben ezért megkapták minden nehézség nélkül III. Fülöp királytól örök időkre szoló bérletként a hatalmas területet. Mindezért a királynak minden megtérített indián után évi egy ezüstöt kellett fizetni, aki megtiltotta a korona más alattvalóinak, katonáknak, hivatalnokoknak a területre való belépést. A jezsuiták szabadkezet kaptak. 120 évvel Kolumbusz után érkeztek meg a guarani és chiquito indiánok közé, akik akkor láttak először fehér embert. Viszonylag rövid idő alatt megnyerték maguknak az őslakókat. Nem tétlenkedtek, rövid idő alatt az indián falvak helyére, egységes terv alapján, olyan redukciókat, olyan megerősített településeket hoztak létre, ahol mindenkinek meg- volt a maga helye. A település közepén a templom állt. Körülötte pedig az iskola, kollégium, kórház. A jezsuiták szigorú, de igazságos törvényeket hoztak, eltörölték a halálbüntetést, felszámolták a rabszolgaságot. A településeket védősáncokkal, vizesárkokkal vették körül, berendezkedtek az önvédelemre. Bevezették a mindenki számára hasznos munkamegosztást,meghonosították a manufakturális házi ipart, minden kézműves- mesterségnek voltak művelői. Hatékony volt a haszonnövények termesztése s az állattenyésztés is. Ezt  a gazdasági fellendülést, a nagy haszonszerzés lehetőségét kezdte irigyelni a világi hatalom, de az egyháziak egy része is. A jezsuita állam fénykorában 33 ilyen jól megszervezett redukció volt, hadserege végül elérte a 15000 főt. Erre egyrészt önvédelmi célból volt szükség, mert a gazdaggá vált tartomány iránt megindult a spanyol-portugál vetélkedés. Ez lett Paraguay s a jezsuiták veszte.Végül a jezsuiták feje fölött az ellenfelek kiegyeztek, s közösen rátámadtak az indiánokra, akik több ízben visszaverték a támadókat, megfutamították a beözönlőket. Győzelmük azonban pirruszi volt. A jezsuita állam napjai megszámláltattak. 1767-ben IV. Ferdinánd is csatlakozoztt a jezsuitaellenes táborhoz s feloszlatta a rendet. Amerikában is. Az indiánok újra szétszóródtak, a hatalmas vagyon – pl. másfélmilliós szarvasmarha- és lóállomány – a spanyolok, illetve a portugálok kezére került. A redukciókat, arany után kutatva, földig rombolták. Egy gyönyörű álmot elnyelt a dzsungel enyészete.
Mindezeket útközben tudtam meg Ireneusz atyától, akivel Santa Cruzig öszvér- és szamárháton tettük meg az utat, itt csatlakozott hozzánk Hyacintus  atya és Antonius testvér, ez a tagbaszakadt, őserővel áldott félvér, akinek viszontagságos utazásunk alatt a legtöbbet köszönhettük, hisz mindenhez értett, ő tákolt tutajt, miután a Paraguay folyó zuhogóin dereglyénk összetört. Ő volt az, aki a legnehezebb helyzetekben is feltalálta magát. 1813 elején a legforróbb, a leglucskosabb melegben szálltunk vízre Corumbánál. Kezdetben aránylag könnyen ereszkedtünk alá a Paraguayon, egészen Puerto Casadóig, ahol lélekvesztőnk darabokra tört, szinte mindenünk odaveszett, de szerencsére mind a négyen partot értünk,  bár csak az isteni gondviselésnek köszönhettük, hogy a már beteg Hyacintus atya is megmenekült. Több mint egy hónapot időztünk Puerto Casado alatt, ahol Antonius testvérnek köszönhetően sikerült összetákolni egy tutajt, azzal folytattuk utunkat San Pedróig, ahol megtaláltuk a lerombolt redukció nyomait. A mellette kialakult, nyomortelepre emlékeztető telepen találkoztunk három kistestvérrel, akik a legmélyebb nyomorúságban tengődtek. Miután Hyacintus atya visszaadta lelkét teremtőjének, tovább tutajoztunk a Parana folyó felé, hisz tudtuk, hogy ennek a partjain voltak a leghíresebb, legnevezetesebb redukciók.
17 hajdani redukció nyomait leltük fel, legtöbbük romjait elnyelte az őserdő. Minekutána  Ireneusz atyát nem tudtuk megmenteni a San Lorenzo környéki  mocsaras erdőkben   történt combtörés utáni vérmérgezéstől, amit bizonyára valami ízeltlábú csípése is tetézett, hisz a vége felé szinte az egész teste elüszkösödött, Antonius atyával eldöntöttük, hogy visszafordulunk. Csak a szerencsének s Antonius atyának köszönhető, hogy a Pilcomajo folyón, egy indián lélekvesztőn, árral szemben haladva visszaértünk La Pazba. Antonius emberi nagyságának a bizonyítéka, hogy engemet is visszacipelt, hisz már én is beteg voltam, olyan nyavalyatörős rohamaim voltak, hogy napokig nem emlékeztem semmire. 1814 kora tavaszán értünk vissza, gyakorlatilag dolgavégezetlen. Útinaplóm is megsemmisült, tartományfőnökünknek nagy nehezen megírtam egy rövid beszámolót, amelyben társaink elvesztése mellett felsoroltam a 17 általunk megtalált redukció nevét. Semmi sem maradt belőlük. A szétszóródott indián közösségek egyedül a jezsuitákól megtanult zenét őrizték meg.San Pedro felé tutajozva, egy alkonyati kikötés után megdöbbenten hallgatuk az erdőben felcsendülő, olasz nyelvű tenoráriát. Amikor körénk gyűltek az indiánok, megtudtuk, hogy az énekes a dalt  az apjától tanulta, az meg a nagyapjától. San Lorenzo mellett pedig egy esti tábortűznél  elsírtam magam, amikor a körénk gyűlt indiánok saját nyelvükön elkezdték énekelni a Te Deumot. Ennyi maradt az utópisztikus jezsuita államból. Álomból. Mert a dal, a dal az mindig megmarad. Ennek az élménynek a hatása alatt írtam  meg visszatértem után ezeket a töredékeket a dzsungel áriáiról. A naplóm ha megmarad, talán több vers is születhetett volna a majdnem három éves utazás élményeiből. De a mind jobban elhatalmasodó emlékezetkiesések  lassan felzabálták az egész múltamat. A fentieket is Antonius atyának mondtam tollba, mert a nyavalyatörés miatt állandóan reszketett a kezem. Vége lett a papírkörmölésnek.


A fordító megjegyzése:
Hányódásai során, többszörös szökevény volta miatt, szerzőnk számos álnevet használt. Hol Esteban Pródigo, hol Esteban Zazpi de la Aitzgorri néven szignálta írásait. Máskor csak annyit firkantott alá, hogy Zazpi, Aitzgorri, Don Esteban. Kezdetben azt hittük, hogy más szerzőkról van szó, de a kézzel írt szövegek grafológiai vizsgálata egyértelművé tette, hogy szerzőjük egy és ugyanaz. A pródigo szó tékozlót jelent, nincs különösebb relevanciája, de az Aitzgorri melléknév megerősíti szerzőnk baszk származását, hiszen a Baszk-hegység egyik vonulatának a neve. Valószínű, hogy ennek a környékéről származott. Élete alkonyán szerzett és nyomtatásban is megjelent művei zömét már végérvényesen Esteban Zazpi de Vascos y Aitzgorri néven jegyezte.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében