„… gyöngy… hajában gyöngy…”
avagy megvalósítható-e
a „csak tiszta forrásból” elve?
Mindenféle kizárólagosság, purizmus vagy pláne fanatizmus távol áll tőlem a hagyományos népi műveltség megtartása, működtetése és továbbéltetése „terén”, mégis összerándult minap a belsőm egy távéközvetítés láttán: iskoláskorú lányok táncoltak, székely ruhában, és fejükön olyan pártával, amely hajdan az óvodai és iskolai ünnepélyek úgynevezett magyar ruhájának volt a betetőzője. Nehezen képzelhető el ellentétesebb formanívó és ízlésvilág a népviseletben.
Ezt a „magyar ruhát”, azt hiszem, árvaházi nevelőnők buzgalma alakította ki. Az elképzelés alapja az a bizonyos női díszmagyar lett volna; a lehető legegyszerűbb és nyilván a legolcsóbb, sőt mondhatnám, legszegényesebb kivitelben: piros vászonnal bevont, félhold alakú kartonpapír és rajta virágszirom „jelzés” és indajelzés kivarrva – flitterrel. Akárcsak az ujjatlan, szűk, zsinóros piros mellényen. (Ehhez járult még a puffos ujjú ing és a fehér harangszoknya, az aljára varrott, fodorpótló két piros szalaggal. Az év végén vagy farsangkor előadott színdarabokban a tündérek és királykisasszonyok mind ilyen ruhában jártak.)
Ez a népviseleti identitászavar eszembe juttatta azokat a vívódásainkat, melyeknek, mint a népdalénekes mozgalom hívei, már a háború idején, de még utána is „ki voltunk téve”. Szerettük a „tiszta”, igazi népdalokat, vagyis magyar parasztdalokat; mind Bartók–Kodály hívők voltunk, de két dolog nagyon zavart. Az első, hogy amikor mi, városi gimnazisták falusi kirándulásokon, tábortüzeknél, ifjúsági összejöveteleken, a katonaságnál ezeket az általunk újonnan fellelt népi kincseket „vissza akartuk juttatni” a falusi fiataloknak, azokat bizonyos ironikus tartózkodással fogadták, azt például, hogy „fából van a villanyele, nem másbul, s feltöri a tenyeredet sej-haj.” Ők az ilyesmit nem csak hogy nagyon jól tudták, de már akkor is igyekeztek szabadulni tőle. Tőlünk, városiaktól azt várták volna, hogy az áhított városi életforma zenei világába, vagyis a „slágerekbe” avassuk be őket, s lenéztek amiatt, hogy nem ezt tettük. (Azóta is tapasztaltam, még a közelmúltban is, hogy eldugott mezőségi falvakban, lakodalomban vagy más mulatság alkalmából, a „sztenderd” helyi népdalok mellett egyszer csak rágyújtanak arra, hogy „nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot”, vagy hogy „szép júliusi este volt”; hadd lássák a városiak, őket sem a gólya költötte.)
Másik, bizonytalansági érzésemet kiváltó körülmény volt, hogy falusi eredetű kispolgári környezetemben igenis nagyon sokat énekeltek (a rádió, patefon még ritkaság volt), de nem a MI DALAINKAT! Apám (tizenkét gyermekes székely családból, s gépszerelő), ha néha, esténként „hozzájutott”, hegedült. Gyere be, rózsám, gyere be… Eltörött a hegedűm, nem akar szólani, az olyanokat, hogy pl. Mikor mentem Csongrád felé, hasadt az ég hajnal felé, énekelte is, sokszor, sokáig, különböző hangerővel, s variálgatva… de lenézően legyintett, ha „igazi népdalt” kértem tőle. Ugyanakkor azok az idősebb diákok, vagy fiatal lelkészek, tanárok, akikkel népdalt énekeltünk itt-ott, rossz véleménnyel voltak a „magyaros” és „népies” műdalokról, a degenerálódó, hanyatló nemesi társadalom termékeinek tartották a hallgatókat (románcokat) és a vendéglő csárdásokat; általában az úgynevezett cigányzene egészét. (Aminek csak annyi köze volt a cigánysághoz, hogy cigány „népzenészek” játszották, ugyanúgy, mint Ukrajnában például, az ottani románcokat zsidó muzsikusok.)
Ám mindennek a tetejébe, volt néhány öreg tanítóm, tanárom s más úriember ismerősöm, akik azt állították, hogy éppen a sokat ócsárolt magyar vagy magyaros műdal, melyeket olyan fölényeskedve gúnyoltak népiesch-nek, ez forrasztotta egybe a XIX. század magyar társadalmát, s ennek volt köszönhető több város, például Budapest elmagyarosodása is; és talán éppen emiatt gyűlölik egyesek oly nagyon…
Hamarosan elfogadtam azt a véleményt, hogy a magyar népi dallamvilágot csak akkor lehet élőben továbbmenteni, ha új szövegeket írunk rájuk, amelyekhez nem tapadnak a régi őstermelői életformák képzetei. (Akkor nem ismertem, de azt hiszem, nem is létezett még az a bizonyos country zene.) Azonban hiába házaltam az ötleteimmel, mindenütt leintettek (még azok is, akik egy zugművelődési otthonban előadták Tito-ellenes zenés pamfletemet).
Jóval később cikkekben is igyekeztem kifejteni, hogy a népi dallamvilág továbbélését nem biztosítja sem a művészi feldolgozások hangversenytermi puritánsága és arisztokratizmusa, sem a táncházmozgalom naturalista, érdes veristastílusú énekléseszménye.
Jagamas János muzikológus és népdalgyűjtő azt üzente, én sem tudom, mit akarok. Felkerestem, és elmondtam neki a fentieket részletesen, de azt is hozzátettem, hogy a klasszikus hangversenytermi hangszerelés mellett és a citerás-nyenyerés-furulyás megszólaltatás mellett miért ne hangzanának fel akár harmonikán, szaxofonon és trombitán is?
A zenetudós azt felelte: „nem kell sietni olyan zsilipek felszaggatásával, amelyek úgyis recsegnek-ropognak”.
A válasz nem lepett meg, mert előzőleg és később is folytattam zeneszerzőkkel hasonló beszélgetéseket. Egyikkel meg is egyeztem, hogy a Dombon törik a diót és a Debrecenbe kéne mennit földolgozza négy-négy szaxofon, nagybőgő, harsona és üstdob alkotta zenekarra és vegyes karra, ám nemsokára meghalt.
Vajon, egy melodikus „anyagot” más közegben, más technikákkal megszólaltatni nem ugyanolyan stílustalanság, mint a székelyruhás lányok fejére azt a bizonyos talmi pártát feltenni?... Bizony nem, mert a pártával sem az a baj, hogy párta, hanem hogy sablonosan kivágott papundekli darabra flittereket varrnak, csakúgy átabotába… A fej formájához igazított, kecsesebb ívelésű, gyöngyökkel hímzett, színben az öltözékhez hangolt párta – avagy koszorú – mindjárt más volna! De hát – „Tenéked magyarázzam”?... A zenetörténet sok példát sorolhat fel arra, hogy jelentéktelen kis nóták, kuplék szédületes karriert csináltak, ha zseni vagy – a „történelmi helyzet” vette kézbe őket…
A nagyobb baj az, hogy – a zsilipeket már nem feszegeti semmi. Nincsenek a maguk mulatságára éneklő tömegek… Különben is, fejüket előre-hátra rázva, térdből rugózva, kutyaúszást mímelve üres medencében – elég nehéz lenne énekelni… Rá kell jönnöm, hogy a „fiatalok”, vagyis az ötven-ötvenöt évnél fiatalabbak nemcsak népdalokat nem énekelnek, hanem olyasmit sem, mint Holdvilágos éjszakán vagy Bolyongok a város peremén… A tévéből is hamarabb megtudja az ember, hogy miként danolnak az Antuhuoaradamahantan szigeteken, mint nálunk, baráti összejöveteleken… Miért, meddig, hova?
Délibáb-ügyelet
Vettem jó drágán egy könyvet, Attila meggyilkolásáról; bedőltem a reklámnak, hogy izgalmas történelmi, sőt világtörténelmi krimi. Szó se róla: a szerző épp úgy illegeti magát az olvasó előtt, mint a tudománynépszerűsítő tévéműsorokban az ifjú docens vagy az agykonzultáns professzor, és türelemre intve tesz türelmetlenné, hogy mindjárt… amögött a szikla után… a nagy majomkenyérfa mögött… a barlang következő kanyarulatánál… a teljesen elfelejtett rongyos fóliáns megkerült kitépett oldalán… igen, ott-ott… vajúdnak a hegyek és szülnek egy picinyke egérkét…
Attiláról e történetnyomozásból nemcsak hogy többet nem tudunk meg, mint az eddigi könyvekből, hanem még annyit se. A szokásos közhelyeket sorolja elő a szerző, legfennebb hol kézállásban, hol kutyafuttában, hol Nietzsche-idézetekkel körítve. A legfeltűnőbb azonban az, mintha az egész európai történelem nem is nagyon érdekelné.
Annyit mégis megtesz, hogy közli, Attila telephelye, bázisa a Kárpát-medence volt. És mit lehetne mondani erről, mit fontos közölni az amerikai olvasóval a Kárpát-medencéről? Nos? … Hát mindössze azt, hogy Drakula hazája!... Hátborzongató. Az embernek egy régesrégi német képeslap haditudósítása jut eszébe, a magyar arcvonalszakaszról: „Riadó! A katonák Nobozdmeg csatakiáltással rohannak az ágyúkhoz”.
És megint csak eszembe jut: a német irodalomban Attila fivére, Buda általában Bléda néven szerepel. És milyen érdekes: ez a Bléda név épp úgy viszonyul a blőd, ostobát jelentő szóhoz, mint a Buda a butához!
Ha ma valaki nem ír izgalmas történelmi leleplezéseket, csakis lustaságból nem teszi…
