Nálunk az íróknak rengeteg munkája lenne, de ahelyett, hogy megírnák az országot megbénító sunyi rosszkedvet, és ezzel el is űznék, tisztáznák történelmi félmúltunk fonákságait, meg általában kimondanák az igazságot, ahelyett csak úgy tesznek, mintha megírnák és elűznék az országot megbénító sunyi rosszkedvet, tisztáznák történelmi félmúltunk fonákságait, és kimondanák általában az igazságot. Ezért aztán válságban sem szoktak lenni, és nem lesznek lelkibetegek, amikor úgy érzik, hogy tehetségtelenek, és lehet, hogy soha többé nem fognak tudni leírni egy tisztességes sort. Csak írnak. Maguktól. Sikerült teljesen kiiktatniuk a múzsát. Nem kellett többet félni, hogy bárki is gyúlékony szellemi anyagot produkál, mert olyanra se futotta, amivel egy csillagszórót meg lehetett volna gyújtani. Pedig ez jóval azelőtt volt, hogy a hely szelleme azt mondta volna: ,,Na én megyek.”, és becsapta maga után az ajtót. Tényleg elment. A múzsa meg tikkelni kezdett, mert hiába próbálta homlokon csókolni az íróinkat, addigra mindenki baseball sapkát hordott, és nem fért oda. De tényleg, még a főzeneigazgatók meg a juhászok is. Amikor a múzsa rájött, hogy ebben az országban ő az egyetlen, aki még képes őszintén tikkelni, akkor azt mondta: ,,Ezeknek?”, és olyanokat káromkodott, amikről előtte nem is tudta, hogy létezik. És a hely szellemével együtt lementek a tengerpartra (egy másik országnak a tengerpartjára, mert nekünk nincs. De ezt már mondtam.). És azóta is tikkel.
Ettől kezdve nagyon furcsa dolgok történtek. Egy csomó mindenféle dolog idejött, ami eddig nem, mert nem volt jóban a hely szellemével. Én azt hiszem, hogy ezekről mondogathatta Monsieur Maurice olyankor, amikor megfájdult a feje, hogy ,,…ők vannak többen.” Pedig azok, amik idejöttek, nem voltak valami nagy kutyák, csak amolyan vidéki maffiózók. Csakhogy nagyon sokan voltak. És a kétely malaca miatt nem hittük el sem azt, hogy ennyien vannak, sem azt, hogy baj lehet belőlük. Az a legnagyobb trükkjük, hogy ugyanannyi idő alatt egyre kevesebb mindent tudunk megcsinálni. Bezzeg a világegyetem meg állítólag tágul. Viszont egyre több dolog van a fürdőszobánkban, a zsebünkben, a kesztyűtartónkban meg egyáltalán mindenhol körülöttünk. Szerintem ezek töltötték ki az időnket, még akkor is, ha megfeledkeztünk róluk, mert már rég beestek az ágy alá.
Eszébe se jut a mi íróinknak olyasmit írni, amiből botrány lesz, vagy legkevesebb egy kis szitkozódás, legalább a pályatársak vagy az akadémikusok körében. Nem izgatják magukat, mert tudják, bármit is írnak, számíthatnak a kollégák szívélyes vállveregetésére. Nem idegeskednek, mert tudják, hogy csak idő és az ezzel egyenes arányosan megtermelt menynyiség kérdése, hogy bekerüljenek a kánonba, és végre mindenki (de legalábbis nagyon sokan) komolyan vegye őket. Az, hogy bekerüljenek a kánonba, nagyjából azt jelentette, hogy bármelyik könyvesboltban levehették a cipőjüket és mászkálhattak zokniban, ha úgy kényelmesebb volt nekik, senki nem szólt rájuk, legfeljebb autogramot kértek tőlük, ami egyáltalán nem volt ellenükre. Meg azt, hogy tulajdonképpen nem is olyan sok idő múlva riportfilmet készített róluk a tévé (még ha csak a regionális is), amiben nyugodtan lehettek kócosak és kissé megviseltek, senki nem gondolt arra, hogy másnaposak, és bátran tekinthettek révetegen a kamerába, senkinek nem az jutott az eszébe, hogy álmos, hanem, hogy elmélyült, és egyáltalán mindenki úgy tekintett rájuk, mintha kivételes tudás birtokában lennének. És még azt is jelentette, hogy taníthattak az egyetemen, de legalábbis vendégelőadók lehettek, hogy a tudás fáklyájaként lobogjanak azok előtt, akikből csak idő és az ezzel arányosan megtermelt mennyiség kérdése, hogy ugyanolyanná váljanak, mint ők. És az az érdekes, hogy ez nálunk mindenre érvényes volt. Ha egy pap elég kövér volt és elég magas lett a cukra, automatikusan megválasztották püspöknek.
Ahelyett, hogy nem írnának és olvasnának a mi íróink, hogy megtalálják, mi az a könyv, ami hiányzik, mert még nem írták meg, egyre csak írnak és írnak, és csupa olyan könyvet, ami már meg van írva. Vagy ha még nincsenek is megírva, a hiányuk nem feltűnő, ellentétben a jelenlétükkel. Ezt a módszert – hogy mások könyveiből merítettek öntudatosan – elnevezték intertextualitásnak, s ettől kezdve ragaszkodtak hozzá. A rendszer önmagát tartotta fönn, hiszen minden egyes újabb könyvből, ami megszületett, tetszőleges számú további író meríthetett. Az írók, irodalmárok életcélja a citátumindexen elért minél magasabb helyezés volt: hogy minél többen idézzék őket (ebbe beleszámított az is, ha elítélőleg nyilatkoztak róluk, hogy mekkora hülyeségeket írnak, de az is ért). Szerencsére ők sem gondolták komolyan a munkásságukat, mert a hirdetésünkre egyikük sem jelentkezett.
Persze tényleg nincs könnyű dolga a mi íróinknak. Ha nem is hajlandóak kimondani, azt azért sokan érzik közülük, hogy egy ideje már nem lehet úgy írni, mint eddig. Elmúlt az idő, amikor az olvasás nyugalmat jelentett, délutáni ejtőzést a vasárnapi rántott hús után, s az írás is ehhez mérten egy közepesen tehetséges erdőkerülő munkájának izgalmasságával bírt. Meditatív révedezés sem volt már az olvasás, az intelligens kivételezettek előjoga, se titkos szertartás, amellyel csillapíthatatlan tudásszomjunknak áldozunk éjjel, a takaró alatt, egy zseblámpa fényénél, se önző, egyszemélyes utazás, amellyel lelépünk a társadalomból, mert az nem tud velünk mit kezdeni, még kevésbé forradalmi tett nem volt, amellyel ellene szegülünk a társadalomnak, amely pontosan tudja, mit kell kezdeni az affélékkel, akik ilyesmiket olvasnak. Azt tudták az íróink is, hogy valami újításra van szükség, és teljesen hihetetlen, de szinte egyszerre mindannyiuknak ugyanaz jutott eszébe, ami eddig még nem volt az irodalmunkban: a csúnya beszéd! De nem ám akármilyen csúnya beszéd, hanem nagyon-nagyon csúnya. Amiben addig igazuk is volt, hogy ez eddig tényleg nem volt téma, de hát ezen kívül még annyi minden nem volt, ami körülbelül ugyanannyira befolyásolja a szépirodalmat, mint a csúnya szavak. Itt vannak például az erszényes emlősök. Eddig egyetlen korszakban sem volt divat, hogy a következő szavak jelenjenek meg a szövegben (vagy textusban, esetleg narratívában, ahogy mostanában mondani illik): gyűrűsfarkú oposszum, mocsári kenguru, északi szőrösorrú vombat vagy mézrabló erszényes. Pedig ugyanannyit tesznek hozzá, mint az a rengeteg csúnya szó, amit ma használnak az íróink. Sőt, sokkal kevesebbet vennének el, mert igazából sem dramaturgiai, sem stilisztikai okai nem voltak annak, hogy ennyiszer használják őket, csak írták őket, mint a rossz kisfiúk a lift falára, aztán szaladtak tovább, mert más mondanivalójuk nem volt. Azt mondták, ez számukra pszichoanalitikus kezelés, melynek során föltárják a mély lelkük legmélyét, és tényleg föltárták, és ott tényleg ezek a csúnya szavak voltak, hiába mondtuk nekik, hogy ne fáradjanak. A csúnyabeszéden fölbátorodva elkezdtek olyan jeleneteket írni, amilyeneket ugyan Tolsztoj is, de ő úgy írta, hogy ,,Ami Vronszkij életének csaknem egy éven át minden korábbit fölváltó egyetlen és kizárólagos vágya volt, Annának pedig a boldogság lehetetlen, iszonyú, de annál varázslatosabb álma – az a vágy teljesült”, míg a mi íróink egészen a nyálkahártyákig részletezték az eseményeket. Csakhogy ezek a pásztorórák, amiket elmeséltek, csöppet sem voltak olyan mámorosak, mint amilyen aprólékosak. Úgyhogy kénytelenek voltunk a jelenséget az íróink természettudományos érdeklődésének betudni, ami pillanatnyilag ugyanolyan divatos irányzat volt, mint egykor a Sturm und Drang vagy a konstruktivizmus, és reménykedtünk, hogy majd elmúlik ez is, mint a biedermeier. Egy időben meg az nem számított tisztességes literátornak, aki nem használt olyan szavakat, hogy átkupidolni vagy evéskíváncs vagy a szocializmus politikai gazdaságtana vagy Schleiermacher-féle hermeneutikai kör. A csúnya szavak ráadásul pont az ellenkezőjét érték el: nem újították meg az irodalmat, hanem csökkentették a felhasználók számát – ekkorra tehető, hogy az evés közben való olvasás szép tradíciója kihalt, mint az erszényes farkas. Ekkoriban nemírta meg Monsieur Maurice a Káromkodás-lélektan és esztétikum című értekezését, aminek az volt a lényege, hogy a káromkodásnak nem muszáj csúnyabeszédnek lennie. Ezt írta (vagyis nem): ,,Van egy káromkodás, amely lehet, hogy a világ legszebb káromkodása. Úgy hangzik, hogy: »az Isten szerelmére!« (Van olyan változata is, hogy: »az Isten szent szerelmére!«, de ez a lényegen semmit sem változtat.) Ha a káromkodásokat a kollektív tudatalatti megnyilvánulásának tekintjük, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az Isten – legalább egyszer életében – szerelmes volt! Kérjük, hogy aki ismer hasonlóan szép káromkodást, illetve tud az ügy részleteiről, az szóljon.”
Aztán amikor elhasználták az öszszes csúnya szót az íróink, és már senki nem botránkozott meg rajtuk, még az anyukájuk sem, akkor már nem csak csúnya szavakat írtak találomra, hanem egyáltalán bármilyen szavakat, mindenféle kötöttség nélkül. Mondtuk nekik, hogy ilyen már volt, és hogy ez az automatikus írás, de azt mondták, hogy nem, ezt ők most találják ki. Ekkor jutott Monsieur Maurice arra a következtetésre, hogy radikálisan át kell szervezni a honi oktatásügyet: olvasni mindenkit meg kell tanítani, de írni csak azokat, akikért felelősséget vállal egy bizottság, melynek tagjai vérszerződést kötöttek egymással. Nemírt is a jelenségről egy esszét, ez volt a címe: A professzionális kortárs szépirodalom mint szabadidős tevékenység.
Elbujdokoltak az íróink a felelősség elől, mert nem csak arról van szó, hogy másképp kell írni, mint eddig, hanem arról, hogy ahhoz, hogy valaki másképp tudjon írni, másképp kell gondolkodni. Márpedig a mi íróink nem buták: tudják, hogy aki másképp gondolkodik, azt az oroszlánok elé szokták vetni vagy máglyára, szerencsésebb esetben börtönbe, hogy aztán a korai tüdőbaj vagy a téboly végezzen vele, de minimum vasálarcot hegesztenek rá. Akinek pedig annyira másmilyen gondolatai vannak, hogy még az istenek is féltékenyek lesznek rá, abból éjszakai portást csinálnak a hőerőműben, aki ennek nagyon örül, mert tudja, hogy csinálhattak volna belőle általános iskolai irodalomtanárt is. Szóval majd hülyék lesznek szenvedni most, amikor már nem muszáj. Azért legalább annyit megtehetnének, hogy hosszú szakállat növesztenek az ügy érdekében, mint Tolsztoj. Úgyhogy nálunk mindenki egyformán gondolkodik, senki nincs, aki egy kicsit is másmilyenebb lenne. Hogy is lenne, hiszen még az íróink se akarnak igazából gyereket, náluk is csak úgy véletlenül becsúszik egy-egy a nőiktől, akiket különben sem akarnak elvenni. Ezek a gyerekek meg pontosan érzik, hogy ők tulajdonképpen egy genitális baleset következményei, és csak annyiban különböznek az intézetis gyerekektől, hogy nekik van külön szobájuk. Majd pont másképpebben gondolkodni meg olvasni lesz kedvük.
Hogy ne az íróinknak kelljen megtalálni azt az új hangot és azt a témát ahhoz a könyvhöz, amit még nem írtak meg, inkább újabb és újabb szövetségeket, alapítványokat, íróakadémiákat és kongresszusokat csináltak maguknak, ahol hiába folyamodtak újabb és újabb pogácsákhoz, melyek az anyaföld termékeny őserejét, tiszteletreméltó és tragikus nemzeti hagyományainkat, valamint az éltes bölcsészek ifjonti bohókáját voltak hivatva szimbolizálni. (S amellett ez volt a legolcsóbb eledel, ami azért még hivatalos asztalokra kerülhetett.) Ha elég híres volt az író, akkor senkinek nem jutott eszébe, hogy mekkora marhaság, amit ír, engedelmesen és meggyőződésből tapsoltak neki. Pedig az íróink már rég nem is regényeket meg novellákat írtak, hanem az életrajzukat, mert tudták, hogy nem az számít, amit írnak, hanem a legenda, amit az életművük köré élnek.
Nem. Az az írás, amire most szükség van, nem jólfésült és jól táplált szöveg, amit kellemes olvasni, hanem szúrós és darabos, mint az üvegszilánk. Nem lehetne vele pályázatot nyerni. Az olvasásánál csak a megírása kényelmetlenebb, de ez az egyetlen lehetőség, hogy ne haljunk meg, mielőtt meghalnánk. Lehet, hogy suta lesz, hiszen először szólal meg a hangja, amit eddig még sehol nem hallottak, de minden ügyetlensége ellenére sem lesz hamis az a hang, mert nem lehet, mert akkor hiába minden. Lehet, hogy nem lesz túl intelligens és magasröptű, és az irodalomtörténészek meg a többi szakértő majd undorral és irigykedve ellöki magától, de olyasmit fog mondani, amit előtte még senki. Ha az ember elolvassa, s nem hajítja a sarokba, mert eddig nem ilyesmiket olvasott, és a tévében is mást mondtak neki, kimelegszik majd, és hevesebben ver a szíve, mintha szerelmes lenne, hiszen az is lesz, az utcán is olvasni fogja meg evés közben is, mert nem tud tőle elszakadni, gazdagnak érzi majd magát, és úgy érzi, nincsen semmi baj, mert valaki mégiscsak kimondta azt, amire ő is gondolt már néha, de legalábbis feltétlenül motoszkált benne valami kísértetiesen hasonló megfogalmazatlanság. Semmi baj, amit ne tudnánk megoldani. Nem akar majd mindenkinek tetszeni, konok és üde könyv lesz, amit a saját hiánya miatt érzett keserűség ír meg. Kicsit esetleg pimasz is, mert az ilyesmi valamiért imponál az embereknek. Feltétlenül regénynek kell lennie, mert színdarabokban sose voltunk túl erősek, meg ha már színdarab lesz belőle, akkor inkább musicalnek kéne lennie, hogy egyáltalán előadják. Azt meg inkább ne. Vers se lehet, mert azt már egyáltalán nem értenék, mert ódon, és az utóbbi évtizedek lírájától ez a legtöbb, ami tellett: [a Hold] „kinek köszön miért köszön / jaj istenem bolond vagyok / nincs értelme semminek”. Lehetne még esetleg eposz, de arra már tényleg nincs idő, meg nem is venné senki komolyan, már csak a hexameterek miatt sem. Arról nem is beszélve, hogy mégis milyen lenne a hőse, és miféle istenek segítenék? Novella se lehet, mert az meg egy alázatos műfaj, amely végtelen szerénységében nem kíván visszaélni a saját terjedelmével; esetleg ha filmet csinálnának belőle… de hát ebből biztosan nem fognak, mert egyetlen szexjelenet se lesz benne. Ennek magabiztosnak és önérzetesnek kell lennie, mint egy száműzött uralkodónak, aki hiába volt jó király, a népe meghülyült és elkergette, hogy olyasvalakit ültessen a helyébe, aki majd lemészárolja őket. Biztosan kócos lesz és kifulladtan liheg majd, hogy mindennek ellenére mégiscsak sikerült. Mert az a könyv nem egy új kontinenst fog fölfedezni, hanem egy régit, amit már remekül ismertünk, csak aztán valamiért leszoktunk róla, majd elfelejtettük, pedig végig itt volt az orrunk előtt. Szóval ha másra nem, arra jó volt ,,A valóság ördögi karaktere 2.0”, hogy megint megtanuljuk, hogy ha sokan nem nézünk oda egy pillanatra, mert éppen sms-ünk jött (pedig csak a szolgáltatónk küldte, hogy akciós tarifáik vannak), pláne hosszabb időre, akkor bármilyen ökörség megtörténhet, akár többször is egymás után. Mert hát azt is ki gondolta volna, hogy az utálatos alkotmányos monarchia után egy még rosszabb rendszer jön ránk, és azután jön csak az igazán gyűlöletes. Hát istenem, a heliocentrikus világképet meg a vízvezetéket is kétszer kellett fölfedezni, míg rájöttünk, hogy tényleg jó. Olyan lesz az a regény, mint a pogányok meg a keresztények vértanúsága, akiket máglyára vetettek egykor fontosnak tűnő részletkérdések miatt, és ennek a hittételnek is fölkanyargózik majd a füstje az égre, de nem tűnik el, hanem fölírja rá, hogy: olvassatok minden nap! De vajon megesik-e a szíve még egyszer Prométheusznak az embereken, nem az esendőkön, akik fáznak, hanem a balgákon és lustákon, akik hagyták kialudni a tüzet?
Aztán a lovak elkezdtek rálépni a fekvő emberekre. Egyszer – kísérletképpen – háromszor egymás után volt kedd, de senkinek nem tűnt föl. A bátyám kislánya rajzolt valamit zsírkrétával, aztán megkérdezte, hogy kell elmenteni. Egyre többször álmodom, hogy egy hatalmas előadóteremben vagyok az egyetemen, előttem egy egész évfolyamnyi gólya, akik csillogó szemmel várják, hogy megmagyarázzam nekik, mi az a feminista irodalomkritika, és én képtelen vagyok rá. Az emberek összekeverik a dolgokat – pedig összekeverednek azok saját maguktól is –, bármi történik a híradóban, nyugodtan vacsoráznak mellette, mert meg vannak róla győződve, hogy földrengések és terrortámadások csak tőlünk nagyon messze történhetnek, és olyan helység igazából, hogy Strasbourg, nem létezik. Abban azonban biztosak, hogy a dinoszauruszok, amiket a hátsó kertben lehet tenyészteni, simán megszelídíthetőek, ha csokit adunk nekik, és hogy a műanyagzacskó lebomlik, ha elég hangosan rákiabálunk. Az ország tönkrement, mert lassan leállt a termelés, hiszen senki nem dolgozott, mindenki folyton kommentelt valamelyik blogba vagy a sajátját írta, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy a többieket érdekli, amit írnak. Gyanakodva méregetik egymást az emberek, mintha csak a többiek tehetnének arról, hogy a halottaikkal kell álmodniuk, mert nincs más, aki törődjön velük. A városban akkora a hőség, hogy az emberek olyasmiket művelnek, amiket tavasszal még nem mertek volna. Mindig ilyen meleg van nyaranta a városban, de mostanra elfelejtették, hogy mi a teendő ilyenkor: elbújni a hőség elől egy hűvös szobába és kalózos könyveket olvasni. Hiányoznak még a dramaturgiailag céltalan tájleírások is, melyek főleg ősszel annyira nélkülözhetetlenek bizonyos lelkialkatok számára. Pedig a korán sötétedő nappalok sűrű és kíméletlen illata, amely beleköltözik az ember hajába, az öntudatosan igyekvő páracsöppek, akik mintha tudnák, hová sietnek, a leheletünk, amely mindig is ott időzött az orrunk alatt, de csak most vált számunkra is láthatóvá – főleg hajnalonként és esténként, amikor elhagyhatjuk a börtönünk – mintha figyelmeztetnének minket valamire, amiről sajnos sejtelmünk sincs, mi lehet, hiszen nem olvassuk már se Borvendég Deszkás Sándort, se Wittenfeld-Szeniczeyt. De leginkább tájleírásokat nem olvasunk, melyeket különben is hajlamosak lennénk átlapozni türelmetlenségünkben, csak hogy hamarább megtudjuk, ki a gyilkos. Nem csoda, ha mindenki olyan ideges. Néhány hete a még meglévő könyvek maguktól kezdtek eltünedezni, hirtelen és egyszerre, még mielőtt bárki megtanulhatta volna őket fejből, ahogy múltkor kellett, amikor legutóbb ugyanez volt. Mind sűrűbben keverednek öszsze a zongorák billentyűi, de ebből is csak az lett, hogy inkább senki nem zongorázik többet. Az autókra olyan fényszórókat raknak, hogy minél gonoszabb legyen a pofájuk. A gyerekek ökölbeszorított kézzel születnek, és elfordítják a tekintetüket. Az utolsó elefántos radírok hátára vonalkódot nyomtak, mindegyikére. Sehol nem lehet tisztességes zoknikat kapni, úgyhogy mindenki folyton beteg, mert fázik a lábacskája. De egy csomónak föl se tűnik. Így fognak hát elpusztulni, anélkül, hogy észrevennék. Az ufók egyre sűrűbben rabolják el az embereket, akik ezen egyáltalán nem lepődnek meg. Elviszik őket magukkal a hatalmas repülő csészealjaikra, ahol könyörögnek nekik, hogy ,,Olvassatok már, basszus!” A közhalandók erre azt mondják nekik: ,,Haggyámá”, az íróink meg azt, hogy ,,Mi nem olvasunk. Mi írunk.” Egyre többször kap föl kisgyerekeket a szél, miközben a nagymamájukkal sétálnak. Talán büntetésből, mert az ovisok már egyáltalán nem szednek gesztenyéket, amikor itt az ideje, és csak súlyos összegekért adják nekünk az ikeás ceruzákat. Kiderült, hogy a Bástya söröző lejárat az alvilágba, de senki nem lepődött meg rajta, ugyanúgy járnak oda. Esténként, amikor megyek haza, mindig benézek az ajtón, ki van éppen ott.
Hát itt tartunk most.
