"fúgák múlnak el, fönt dögkeselyű visít"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 16. (534.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Borges nevű képzelt lény
Ferenczes István
Dzsungel áriák - ESTEBAN ZAZPI DE VASCOS Y AITZGORRI VERSEIBŐL
Szőcs István
JEGYZETEK
Bíró Zsófia
Krónika a posztmodern utáni zivataros korokból (befejező rész)
Dobai Bálint
Versei
Karácsonyi Zsolt
Tükör által, hagyományosan
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Napló
Petrik Emese
„Marasztaló Aranykor” – a női nemesség
Simoncsics Péter
Teátrista teátrum nélkül, avagy Csokonai „fekete komédiája”
Márton Ágota
Gyerekperspektíva, avagy „lentről a világ”
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK A ZENÉT? - Ráhallani a zenére
Szeptemberi évfordulók
 
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Napló
XX. ÉVFOLYAM 2009. 16. (534.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

Lóverseny a javából

Állok a fővárosi Viktória bulváron, velem szemben két, már nem fiatal nő, Nuci és Mici a nevük. Évtizedeken át ők ketten voltak a fővárosi Írók Házában a felszolgálók, különben testvérek. Mindenkihez kedvesek, türelmesek voltak, az írók számára olyanok, mintha családtagok lennének. A Nuci hirtelen azt kérdezi tőlem: emlékszik még Shapira úrra? Bólintok. Ez az úriember volt a főnöke a kantin szisztémájú vendéglőnek, ő látta el a legínségesebb időkben a büfét mindenfajta finomsággal, ő vezette a cukrászatot is. Markovitsról rögtön leolvasta, hogy zsidó. Ezt persze soha nem tette szóvá, de minden zsidó ünnepen kezetfogtak egymással, és azt kívánták: 120 évig. Shapira úrnak egyetlen szenvedélye volt, lóversenyezett, kijárt a hipodromra. S aztán egyszer megnyerte az osztrák fogadást, amit még bécsi fogadásnak is neveznek. Ez nagy ajándék egy lóversenyzőnek, ez egy valódi csoda. Shapira úr ült az irodájában, ami ott volt az Írók Házának udvarán, a legvégében, és felsóhajtott: lányok, megnyertem az osztrák fogadást! S ezzel a feje lekoppant az asztal lapjára. Az öröm végzett vele… Belehalt. A lányok a nyertes bilétát borítékolták és elvitték az özvegynek. Nagy titokban kellett tartani, mert ha a hitközség tudtára jut, megvágják az özvegyet a sírhely váltásakor. Mert ez az ő belső törvényük, a szegényeknek ingyen adják a sírhelyet, a gazdagról nagy összeget kopasztanak le. A felszolgáló lányok szerint Shapira úr özvegye szép lakást vett magának a belvárosban. Így a szóbeszéd. Egyhez nem fér kétség; Isten egy szegény családnak küldött moeneyt. Shapira úr volt az, aki a híres Nestor cukrászdából elcsórta az omlós túrós és almás lepény receptjét, s még egyéb recepteket is, s ettől kezdve virágzott fel az Írók Háza cukrászdája. Egyszer egy hideg szeptemberi napon Markovitshoz lépett és azt mondta: Boldog Újévet! Észbe kaptam, aha, hiszen most van a zsidó újév. Mi is minden jót kívántunk neki, már ahogyan az hithű zsidókhoz illő, s akkor egy hihetetlen, váratlan dolog ment végbe: Shapira úr a zsebéből papírlapot vett elő, s felém nyújtotta: asszonyom, ez a magáé. Elámultam, de ez nem rítt le az arcomról. Otthon elolvastam Shapira úr üzenetét, s az nem volt más, mint a Nestor cukrászda lepényeinek receptje. Ezt ő rám hagyta, örökül. Azóta én ász vagyok sütés dolgában. Sose felejtem el neki. Amikor elbúcsúztam Nucitól és Micitől, én is azt mondtam: micsoda egy úriember volt Shapira úr!

Hazudj kegyesen

A szomszédnőm hangja, aki ott ácsorog elkoszlott pongyolájában a blokk bejárati ajtaja előtt: „Markovitsné asszony, hallja, maga is szörnyen néz ki, rossz az arcszíne, sápatag, arról már nem is szólva, hogy milyen fehér a fülcimpája. A kínaiak ebből derítik ki, hogy mennyire beteg az ember…” Ez tényleg így igaz, erről én is olvastam valahol. Mondom, éppen a gyógyszertárba tartok, mert kissé felugrott a vérnyomásom, s ezzel faképnél hagyom a matrónát. Még ezer szerencse, hogy nem pánikolok be rögtön, sőt, sajnálom a szomszédnőt, mert mindenkiről kegyetlenkedve vélekedik. Az emberközi kapcsolatok fokmérője, ha értünk hozzá elhallgatni evidenciákat. Ezzel ajándékot adunk a botladozó emberiségnek. Miért jusson a tudtukra, hogyan néznek ki, amikor én kegyesen és kedvesen elhitetem velük azt, ahogyan szeretnének kinézni. S ez nekem bevett szokásom, ha az ismerősöm arcán nem fedezek fel semmi dicséretre méltót, akkor menten rátérek a toalettjére, hogy a piros blúza mennyire kiemeli az arca színét. Én azt tapasztalom, hogy az emberek alig várják, hogy szóba állhassanak velem, tudat alatt lesik a belőlem csordogáló ajándék-biztatást. Ettől ők rögtön jobban érzik magukat. Vannak emberek, akik tele vannak negatív kisugárzással. Ha ilyen személy lépett be hozzám, miután távozott, én rögtön kiszellőztettem. Isten ments, hogy rossz énjükből valami hozzám csapódjék.

Lift a királynak

Az első felvonót Európában Versailles-ban építették meg XIV. Lajos királynak. Azt csak kizárólag ő használta. A királynő mászkálhatott a lépcsőkön. Az is kiderült, hogy a kastélyban kevés fürdőszoba volt, kevés WC. Tehát az udvaroncok nem vihették túlzásba a tisztálkodást. De hol és hogyan végezhették el szükségleteiket? És akkor eszembe jutott Lampedusa regényéből, a Párducból egy kép: a hercegi palotában fényes estélyt adnak, s akkor egy nagy szoba dugig tele éjjeliedényekkel. A hölgyek, az urak azokat használhatták. Ha Franciaországban, a kastélyokban, palotákban kevés volt a fürdőszoba, az illemhely, vonatkozik ez Olaszországra is.

Isten keze

Csakis az van a dologban. Nagyon szeretem a virágokat, de kicsi nyugdíjamból legfennebb kerti virágokra telik. S akkor csoda történt, a szomszédnőm, a barátném Bukarest egyik elegáns óvodájában orvos-asszisztens, s a hálás szülők ugyan mivel kedveskednek neki? Virággal, drága import virággal. Van az ajándék-virágok között illatos orchidea, hosszúszárú rózsa, őszirózsák, krizantémok. S amikor Kármen hazatér az ölnyi virággal, becsenget hozzám és nekem is ad belőle. Ülök az asztal mellett és nézem, nézegetem a virágszépségeket. Jön a barátném, isszuk a híg kávét, s a végén kiböki: jó neked, hogy ilyen drága virágokra is telik. Micsoda szerencse! És én nem árulom el a titkomat, nem adom ki magamat: ezeket a virágokat Isten küldi nekem. Még mondjam, hogy nem szeret, nem viseli gondomat.

Fényszennyeződés

Hallgatózom a szóra, ízlelgetem a fogalmakat. Hát már ilyesmi is van? S én, a naiv, Amerika nagy városaira gondolok, azokra, amelyek éjszaka is fényáradatban úsznak. Unokatestvérem, egyetlen bartátném, Szilágyi Éva írta nekem New Yorkból: imádok este hazatérni, látni a magasból az egész nagy várost. Remegő, óriási fénypont. S akkor megtudom, hogy fényszennyeződés dolgában nem New York viszi el a pálmát, hanem a szibériai olajmezők, ahol a földgáz-források égnek. Még csak az lehet az igazi panoráma. S akkor eszembe jut egy éjszaka a Kaszpi-tenger partján, ahol Baku olajmezői égnek. Nézegettem szállodai szobám ablakából, és felsóhajtottam: ilyen lángolást sose láttam. Nem hiába jöttek ide a messzi Indiából a tűzimádók. Láttak ők már sokféle tüzet, de a bakui tüzet isteni eredetűnek vélték. Ezt írta le róla naplójában Victor Hugo is.

Hanti-Mansi

Ez egy autonóm terület a nagy Oroszország térképén, annak is egyik csücskében. A leggazdagabb országrész. Miért? Olyan gazdag kőolajmezők vannak, amelyek felbecsülhetetlenek. A kibányászott kőolaj 30 százaléka Hanti-Mansiban marad. De a dologban a pláné, szerintem, más: ők a magyar nép testvérei, a finnugor nyelvcsaládból mi ketten vagyunk egy tőről fakadtak. Az autonóm terület nagysága akkora, mint Franciaországé, és egy és félmillió ember lakja. De az iskolások tudnak a messzi Magyarországról, hol terül el, hol van Budapest, hol van a Balaton. Ők aztán komolyan veszik a testvériséget.

Hatalmam van
a testem felett

Közel húsz éve megvettem Barbara Ann Brennan Gyógyító kezek című könyvét. Elég sokba került, mert keménykötésű díszkiadás volt. Ann Brennan a nyugati világban is elismert bio-terapeuta, egyetemi végzettséggel. Ám mivel a könyv át- meg át van szőve olyan leírásokkal és fogalmakkal, amelyeknek megértéséhez el kell jutni az orvostudományhoz, így hát nehezen boldogultam a szöveggel. Hiányzott nekem doktor Baricz Árpád, ha ő mellettem állt volna, biztosan könnyebben boldogulok. Annyi azonban világossá vált számomra, hogy aki felfogja Ann Brennan tanításait, annak hatalma van maga felett. Kínos, fájdalmas szemműtéteken estem át, s mondom Komán doktornak, a szemsebésznek: Maga azt hiszi, hogy én mindent magára bíztam? Hát szó se róla, maga megharcolt értem s én megharcoltam magáért, magammal. Ann Brennan tanácsai szerint. Mert mindig tudtam, hogyan takarítsam meg a testemet a negatív salaktól, mikor és mennyi ideig nyomkodjak a talpamon, a tenyeremen bizonyos pontokat. Néha felugrik a vérnyomásom, ám az alacsony felé tendál. Baricz Árpád hangja a régmúltból: Sose vegyen be vérnyomáscsökkentőt, inkább ügyeljen a vízháztartására. Ha vérnyomáscsökkentőt vesz be, az túlságosan le fogja vinni a vérnyomását. Most a barátném, Kármen 16 per nyolcat mér. Elkezdem a megfelelő pontokat nyomogatni a tenyeremen, és negyedóra múlva a vérnyomásom már 13. Kármen bámul rám, esküszik rá, hogy ilyesmit még sose látott. A bioenergia-feleslegem telefonon is közvetíthető. A barátnőim felfedezték, ha rosszul vannak s beszélnek velem telefonon, helyreáll az energia-egyensúlyuk. Mostanában, amikor rengeteg ember (nagy részük primitív lélek) kikiáltotta magát bioterapeutának, s ezért pénzt és földi javakat fogad el, én ülök békésen a fenekemen. Először is azért, mert Ann Brennan könyvéből felfogtam, hogy aki gyógyít, az energiát ad le, energiát veszít, s ennek fel kell töltődnie újabb energiával, ez pedig idő kérdése. Én tehát soha nem leszek bioterapeuta, sose fogok jól élni mások nyomorán, betegségén. Én beérem azzal, hogy magamat gyógyítom. Nem akarok szenvedni mások szenvedésén, butaságán.

Csak az emléke
maradt

Lech Walesa eltűnt Lengyelországban a közélet porondjáról, akkor hallottam legutoljára róla, amikor levelet írt Günter Grass-hoz, hogy mondjon le Gdansk díszpolgárságáról. És az író nem mondott le, elvégre szülővárosáról volt szó. Ha lengyelekkel beszélsz Lech Walesáról, mélységes, diszkrét hallgatás a válasz. Végre az egyik lengyel sűrítve kibökte a közvélemény lényegét: kérem, Lech Walesa csúfosan megbukott mint államelnök, de ő szimbólum. Ahhoz nem illő hozzábabrálni. Nem illő és nem szabad. Igaza volt. És akkor eszembe jutott, hogy nálunk, Romániában egészen másként van. Miért, Görögországban holmi forró fejű, ortodox pópák nem köpdösték le II. János Pál pápát? Görögország ugyebár a világkultúra bölcsője, nem Balkán, de mindenestül balkáni.

Alapigazság

„No sport!”. Winston Churchill.

Vannak írók

és vannak emberek, akik manipulálják a szavakat, csak úgy illesztik egymás mellé őket, s ezek a lények meglepően bőbeszédűek, mintha defekálnák a szavakat. Nem ismerik az írás eleganciáját, mértékét.

Lolitáról újból

Régen volt, a múlt században, pontoan 1958 augusztus 18-án, amikor is a New York Timesban Orville Prescot észreveszi és leírja és ki is nyomtatják: Prescot szerint a Lolita, Nabokov regénye nem remekmű, unalmas fércmunka. Érződik rajta, hogy nem angol anyanyelvű egyén írta. Az egész olcsó, unalmas pornográfia. Eddig a mai napig titokban tartottam, hogy én milyen nehezen rágtam át magamat a regényen. Ez már az én bajom.
Fülhúzás

Mamát ápoltam, úgy két hétig tartott az agóniája. Láza volt s én hidegvizes ruhával törölgettem a karját, a lábát, a nyakát. Ez látszólag nagyon jólesett neki. Enni, inni képtelen volt már. S akkor a szájába csúsztattam egy kis szeletke, behűtött sárgadinnyét. Ezt viszont lenyelte. Ettől kezdve napokon át sárgadinnyén élt. Ez volt egyetlen tápláléka. Imádkoztam mellette, s nagy türelemmel ápoltam. S közben, mindvégig, zúgott a fülem. Később említettem ezt az orvosomnak. Vállrándítás: „Zúg a füle, azt mondja? Ha ez beáll, akkor élete végéig zúgni fog. Ez az agy egyféle kisülése…” Belenyugodtam, hogy nekem immáron örökké zúgni fog a fülem. Akkor még nem voltam hatvanéves. És hónapok múlva kattanás, és többé nem zúgott a fülem. Ezt nem mertem az orvosom tudtára hozni, hiszen ő kijelentette, hogy még egyetlen betegénél se állt le a fülzúgás. Zúgott tovább, tovább. Nálam kiállt.

A román Éva

Marie Rose Mocsornica (Mociorniţa) az ő neve. A néhai román iparmágnás egyetlen leánya. Jóatyja, a két világháború között, minden hangoskodás, magamutogatás nélkül román írókat szponzorizált. Havonta fix összeget juttatott nekik. A lánya a forradalom után hazatért, gondolom, visszaperelt magának valamit az apja vagyonából, de nem ez az érdekes, az izgalmas, hanem az, hogy mire költi a vagyonát. Kórház-otthont alapított, ahol terminális fázisban lévő rákbetegeket ápolnak, mosdatnak, kezelnek. Nos, ez a nő nem túl gyakran, de néha megjelenik a tévében. Nem azért rokonszenves nekem, mert névrokonok vagyunk, az irataimban nekem is ez a keresztnév szerepel, Marie Rose, hanem a mágnás leánya sokat szenvedett, okos, disztingvált, kissé gunyoros, de azt finoman teszi. Melankólikus, de úgy, hogy titokzatos, s az arcán mindvégig van valami lágyság, mintha szitakötő szárnya vetülne oda. Ha férfi lehetnék, beleszeretnék, de én csak nő vagyok és ráadásul öreg, nekem már késő ideált választanom, én legfennebb csak rajonghatok ezért a nőért. S arra gondolok, hogy a kommunizmus éveiben a román népben eltompult valami, nem értenek a hősök kultuszához. Nem mintha itt a diktatúra éveiben nem lettek volna hősök, de a jó románok, ha az utcán meglátták őket, átmentek a túloldalra. Gondolok itt Doina Cornea asszonyra, a Mojzes nevű fiatalemberre, aki felgyújtotta magát. A román nép nem sokat foglalkozott velük. Bezzeg a lengyelek, a csehek, a magyarok értettek hozzá felmutatni, tisztelni a hőseiket. Hát ez a különbség közöttünk, hát ezért bámészkodnak a tévében fellépő, bohóckodó tucat-színészekre, de nem csodálják a román Évát, Marie Rose Mocsornicát.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében