Drága Lexi! Ennek a nyilvánossághoz is szóló „levélnek” – valójában születésnapi köszöntőnek – bizonyára sok be nem avatott fiatal Olvasója nem érti, miért becézem én az immár kilencven esztendős Méhes Györgyöt, az egész magyar nyelvterületen ismert és megbecsült írót – Lexinek. Mert akárhogy próbálják is formálgatni-forgatni a Györgyöt – semmiképp se alakul Lexivé. Hacsak – az emlékezet nem formálja azzá. Hiszen ismeretségünk még tova 1949 elejétől datálódik, amikor még mindenki Lexiként emlegetett Téged, a Világosság című kolozsvári napilap újságíróját. Minekutána ugyanis Bodor Pali „levakart” engem a filológiai fakultás faliújságjáról és beajánlott az Igazság szerkesztőségéhez – végül nem oda, hanem a Világossághoz szegődtem el gyakornoknak. Itt a Te és a Kormos Gyula szárnyai alá kerültem. Nos, nagyjából egyszerre tett ki bennünket innen (nem sokkal felvételem után) a lap főszerkesztője – Lázár tata. Téged és Kormos Gyulát főbenjáró bűnben marasztalt el a mindenható Párt: újságíróként dolgoztatok már a Horthy 4 esztendeje alatt is! Igaz, nem írtatok a Szovjetuniót gyalázó cikkeket, és antiszemitáknak se bizonyultatok, nem lelkesedtetek a háborúért – de mondom: Újságírók voltatok. Engem azzal tett útra a derék Lázár tata – akkor még országgyűlési képviselő az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) színeiben –, hogy a Pártnak most egészséges származású újságírókra van szüksége (én pedig – ugye – kispolgári eredetű voltam), és arra biztatott, igyekezzem jó tanárrá válni. Főszerkesztőnket még csúnyábban intézte el az ő pártja: a parlament bejáratánál lévő egyik őr egy alkalommal váratlanul összetépte a belépőjét, és amikor ő tiltakozni próbált, még fenékbe is rúgták, hogy szaporábban „leköltözzék” a lépcsőkön. Csakhogy – nekem közben megjelent az első karcolatom az UTUNK-ban „Mégis jó az a lakáshivatal” címmel. Ezt valójában én a Világosságnak írtam és Neked adtam oda először, olvasnád el, lehet-e valamit kezdenem vele. Te tanácsoltad, hogy menjek vele irodalmi hetilapunkhoz, kár ezt egy napilapocskában eldugni az irodalmi közvélemény szeme elől. Nos, az UTUNK közölte is nyomban – én pedig igen büszkévé váltam. Csakhogy közben államvizsgára kellett készülnöm, valahogy megszakadt a kapcsolatunk – s én mihamar Nagyszentmiklósra kerültem – tanárnak, ahogy első harcos főnököm tanácsolta volt. Alig félév múltán az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségéhez kerültem, hogy ott mint román szakos gondozzam majd a „Haladó hagyományok” sorozatban kiadott román klasszikusok műveit – magyar fordításban –, és végképp lemondtam álmomról, hogy Alma Materemben, a csíkszeredai gimnáziumban taníthassak. Kiadói szerkesztőként kezdtem el lassacskán megint novellákat írni – és minden új írásommal legelőbb Hozzád mentem, Lexi, aki időközben a Művelődéshez kerültél – nyomdai szerkesztőnek. És Te – bíztattál. És Hozzád mentem kétségbeesetten feleségem kétnapos vajúdása idején is 1954 júliusában. Te és Erzsébet Asszony biztattatok. Te pedig, Lexi, közben ismét írni kezdtél, meséket, meseregényt írtál, egyik ősöd: – Méhes György nevén, – ha már a Nagy Elek nevet letiltotta a Párt. Aztán – 1956 október elsején – megalakult a Napsugár szerkesztősége. Asztalos Istvánt, ezt az Isten áldotta tehetségű, kiváló – bár sajnos műveletlen – írót bízták meg a főszerkesztői tiszttel. Ő pedig elsőként hívott Téged a laphoz, nemcsak mint meseírót, hanem mert ő maga nem értett a nyomdai munkákhoz, és nem értettünk mi se Bajor Bandival, akiket szintén maga mellé vett. Nagyon jó hangulatban készítettük elő az első számot, dolgoztunk együtt – de csak három hónapig, mert az első szilveszteri közös „buli” előkészülete közben Bajor Bandi valami szamársággal megbántott Téged. Te egy „mindjárt felpofozlak!”-kal válaszoltál, mire Bandi ordítozni kezdett. Asztalos pedig helyben felmondott – Neked. A felmondás valódi oka Asztalos hiúságában rejlett. Nevetni való volt ez, hiszen Asztalos igazán remekül olvasott fel írásaiból – akár a gyermek-, akár a felnőtt közönségnek –, ám, az igazi, a „virtigli” mesemondó Te voltál ezeken a találkozókon. Azóta is restellem, hogy utóbb (ha nem is sokáig) „begyávultan” hallgattam. Asztalosnak azonban már csak két évet engedélyezett a Fennvaló, így módja se nagyon volt rá, hogy kiengeszteljen Téged. Te pedig – kérésünkre – ismét dolgozni kezdtél a Napsugárnak, valamennyiünk örömére. Arra már nem vállalkoztál, hogy visszatérj a laphoz szerkesztőként. (Főszerkesztő nem is lehettél volna, hisz nem voltál – ugyi – párttag.) Remekül szót értettél a Napsugár új főszerkesztőjével, Farkas Jánossal, és folyamatosan jelentek meg írásaid (köztük az elmúlt években kötet formájában is napvilágot látott kis remeklésekig), elbeszéléseid a magyar történelemből, a honfoglaló magyaroktól kezdve Mátyás Királyon át egészen 1948–49 hőseiig. Ezt olyan körülmények között írtad meg és kezdted közölni a Napsugárban, amikor a magyar történelem tabutéma volt a hazai magyar iskoláinkban. Közben – színműíróvá is váltál. Nos, azt kell mondanom, hogy ez volt a leggyötrelmesebb műfaj, amire íróember a kommunista évtizedekben vállalkozhatott, hiszen itt fokozott éberséggel „dolgozott” a cenzúra. És ne feledjünk el valamit: ha remek meséiddel, ifjúsági regényeiddel békén is hagyott a harcos irodalombírálat, a színműíróra egyemberként rohant rá a szocialista-realista kritika. S Téged nem védett meg a Párt. Valahogy hozzá kezdett tartozni a szocialista „bon ton”-hoz, hogy lehúzza rólad a keresztvizet majd mindenki, aki színibírálatra adta a fejét. Hiába írtál remek vígjátékokat, mint a 33 névtelen levél, a Noé bárkája vagy a Barbár komédia – amelyikhez legfantasztikusabb színházi élményem fűződik –, bírálóid lehetőleg csak a Duplakanyar-ra emlékeztek, erre az egyébként bátor, de nem különösen sikerült vígjátékra. A Barbár komédia című remek darabodat a váradi közönséggel együtt tapsoltam – és gratuláltam neked hozzá. Akkor hallottam, hogy tán egy hónap múlva a Kolozsvári Állami Magyar Színház is bemutatja, mégpedig ugyanannak a kiváló rendezőnek, Szabó Józsefnek a „vezényletével”, parádés szereposztásban. A két ellenséges hadvezér közös szeretőjét alakító (egyébként remek) Biluska Annamária után például a termetre sokkal alkalmasabb Bereczky Júliának tapsolhatunk majd Kolozsváron, hogy a többi szereplőt ne is említsem. Nos – nem tapsoltunk. A kolozsvári előadás úgy bukott meg, hogy amennyiben nem láttam volna a váradit, el se hittem volna, hogy ezt a darabot jól, sikerrel is elő lehet adni. Egyébként – Te ne tudnád?! (A Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, kiváló előadásai mellett, Molière Tartuffe-jét is sikerült megbuktatnia, mégpedig Harag György rendezésében – Kovács Györggyel a címszerepben. Te azonban – drága Lexi – írtad a magadét, Erzsébet Asszony végtelen hűségű biztatása mellett, közönséged, olvasóid örömére. Nem sorolom most fel sikereid állomásait, valamennyi kiváló vígjátékodat, regényedet; és azoknak se vetek semmit a szemére, akik Kossuth-díjad ellen harsányan tiltakozni próbáltak – noha nem olvastak és jó vígjátékaidat se ismerték. Megkapták a „választ” Téged szerető és tisztelő barátaidtól, köztük a legkiválóbbnak ismert fiatal prózaírónktól is. Hűségedet a földhöz, amelyből vétettél, Erdély földjéhez, ennek szellemiségéhez – példamutatónak mondom. Ha el is kellett mennetek innen Erzsébettel, előrehaladott korotok és betegségeitek miatt – nem feledkeztél meg a Kincses Városról, annak szellemiségéről. Már „odakint” írtad a kiváló Kolozsvári milliomosok című regényedet – és az utána következőket –, miközben hathatósan támogatod – fiaddal együtt – az Erdélyi Magyar Írók Ligáját, anélkül, hogy bármiféle köszönetet várnál – várnátok – érte, vagy beleszólnátok ennek munkájába. És segíttek-támogattok minden jó szándékú, megmaradásúnkat célzó kezdeményezést. Most, hogy töltöd a 90-ik évedet, erőt, jó egészséget, további jó munkakedvet kívánok Neked, és sok örömet gyermekeidben, unokáidban. Örömet – az emlékezésben is. A nehéz évekre való emlékezésben, a Támaszodra, hűséges Társadra való emlékezésben, aki előre sietett oda, ahová előbb-utóbb mindannyian követjük majd. amikor a Fennvalló szólít. Most azonban engedd meg, hogy innen, Kolozsvárról, koccintásra emeljem poharamat: Egészségedre, drága Lexi! Isten éltessen! Öreg Barátod, akit Te szabadítottál rá az irodalomra: FODOR SÁNDOR
