„Ha az ember egyedül van, mindjárt nem olyan magányos” (Heinrich Böll: A vonat pontos volt). Ezen idézettel indul Valerio Aiolli Én és a bátyám című kisregénye, elgondolkodtató értelmezési lehetőségeket tárván fel. Azaz a paradoxnak tűnő gondolat többféle okot és megoldást tükröz: kényszerű vagy választott egyedüllétet és – ezzel párhuzamosan – képzelet révén feloldott vagy a külvilágtól elzárkózott, pihentető „magányt”. Az Én és a bátyámra az előbbi a legjellemzőbb, hiszen ötéves mesélőnk többnyire a képzeletében megelevenedett bátyjával folytatott párbeszéden keresztül érzékelteti a mindennapok eseményeit, úgy, „mintha egy impresszionista tablót nézegetnénk: színes tinták álmodásából, fény- és árnyfoltokból, hangulatokból, napsugár-pászmákból, elő-előbukkanó emléknyomokból” (Lukácsi Margit) építkező regényvilágot. A „mindennapok” pedig Firenzében játszódnak, 1966-tól, és témakörük kiterjed a kispolgári család életének rezdülésein túl (az óvoda, a nagypapa halála, az építkezési vállalkozás, a meggazdagodás, a szülők félrelépése, a viták) az Arno folyó kiáradására, a gazdasági, társadalmi változásokra. Mindez meg-megszakad és összekapcsolódik az előbukkanó emlékfoszlányok miatt, melyek magyarázó funkcióval bírnak, és teljesebbé teszik a „tabló” részleteit. E felvillanó pillanatképek, létfragmentumok, képsorozatok visszautaló ereje megvilágítja a történet jelenében játszódó cselekmények okát, előzményét. Egyik legfontosabb előzmény talán a szülők közötti viták rendszeressége – ez a fő oka az egykori báty „feltámadásának” a kisgyermek világában. Így feloldódhat a nem mindig odaadó szülői törődés okozta „egyedüllét”, és olyannyira megerősödik a báty jelenléte, hogy a hallás szférája kiterjed az érintés és vizualitás realitására. A kisöcs nemcsak hallja bátyját, hanem félelmében megfogja kezét, vidámságában pajkosan összekacsint vele, megöleli. A báty nemcsak legjobb barát, hanem már-már fő tanácsadó, ösztönző, bátorságra nevelő alteregó. Az olvasó szemében pedig az események legjobb értője és magyarázója, a kisgyermek számára nem hallható és nehezen felfogható dolgok közvetítője. Igazi támasz és biztonság. Ezért érthető, hogy a kistestvér fizikai fájdalmat él át a tőle való elszakadáskor, mely jelzi a családi harmónia visszaállását: a papa újra otthon alszik, az építkezési vállalkozás hozta gazdagság megszűnik. A kisregény zárómotívuma a báty sírján levő fénykép szemlélése, az összetartozás érzésének lefestése a kisgyermek sajátos hasonlata által („Egy testvér arcát nézni olyan, mint amikor a hasadat nézed fürdés közben... tudod, hogy a tiéd, ráismersz, tudod, hogy mindig veled volt, és hogy nem lehet más, csakis ilyen”).
A teljes mű a gyermeki szem és gondolatvilág által meghatározott, összefonódott képsorozat. A fogalmak, a családtagok, az ismerősök a kisfiú nézőpontjában válnak egyedivé, legjellemzőbb tulajdonságaikkal, ismertetőjegyeikkel. Tehát rendkívül fontos a gyermekben kialakított, rögzült kép, mely tájékozódást és megkülönböztethetőséget jelent számára. Valójában kettős világlátás észlelhető: a felnőttek által „betáplált”, unos-untalan hangoztatott szabályok, és a felnőttek világára rávetített gyermeki szempont – melyek kölcsönösen alakítják, kiegészítik egymást és a valóságot. Például jelentős különbséget kell tenni a vita és veszekedés, a káromkodás és a felkiáltás között (mert a papa csak felkiált olykor, de nem káromkodik, még akkor sem, ha valójában igen); csak az öregek kerülnek az égbe, a báty is angyal, ami nem jelenti azt, hogy meghalt; a visszamaradott nem jelent boldogtalant. Tulajdonképpen a különbségtételek a gyermek megnyugtatására szánt eszközök, olykor a felnőttek, olykor a báty által. Mintha nem szeretnék megbontani azt a kerek világot, melyben a gyermek boldog lehet. De az előre- és visszautalások játékában ugyancsak fontos szerepet kap a már említett gyermeki, összeegyeztetésre irányuló szempont (érdekes, hogy a papa beszélhet tele szájjal, a nagypapa ülhet görbén, pedig a mama s a nagymama megmondta, hogy nem szabad), továbbá a fiúcska aprólékos megfigyelő- és általánosítóképessége, éleslátása (a nagymamák kötőt mondanak, mert öregek, a mama viszont kötényt; a dágványt vidékiek használják, amúgy mocsárnak mondjuk).
A szereplők jellemzése beleillik a gondolatvonulatok szavakból, hangulatokból és képekből építkező szférájába, a családtagok és ismerősök elsősorban megnyilvánulásaik által alakulnak maradandó alakokká, jellemük emlékek és a gyermek számára érdekesnek talált történetek mozaikja (Pide bácsinak fekete a haja, és a szemöldöke fölötti forradáshoz egy egészen hosszú történet fűződik, gunyoros mosolya a baromfiárushoz teszi hasonlóvá, „mindig azt mondja: tökfej”; Renzo Calcaterra, a papa munkatársa, mindig „először a szemével beszél, aztán a hangjával”; Augusta néni mindig kimerült vagy neuralgiás). Megjegyzendő, hogy a gyerek közelében mindannyian álarcok nélkül jelennek meg, elejtett szavaik, hangos gondolataik megőrződnek a figyelmes fiúcskában. Sokszor éppen ő, illetve a vele való foglalkozás, séta válik a be nem jelentett találkozások ürügyévé. Ahogy mesélőnk körbenéz a térben, úgy rajzolódik ki előttünk is a kép, lentről fölfelé, hangulatiságával, állandóságával és dinamikusságával, kiemelkedő alakjaival együtt. Állandóságában azért, mert a kisgyermek mindig törekszik az általa már kialakított tapasztalatokra alapozni, a már meglévő sémákat a külvilágra illeszteni, a megérthetőséget eszerint átfaragni, és közben nyitottnak lenni az újra, érzékelni a legapróbb hasonlóságokat, ugyanakkor a nyugtalanságokat, feszültségeket, eltakarni kívánt emóciókat. A báttyal folytatott egyik beszélgetés különösen jellegzetes a gyermek friss képzettársítására, kapcsolatteremtésére, alkotóképességére vonatkozóan: a halál és a mennyország témája érthető, „felfogható” lesz, a fogalomhalmaz jól meghatározott polcára kerülnek a valóság ezen darabjai is. De az élénk képzettársítás az olykor kellemetlen igazság megvilágítására is szolgálhat: a papa „simogatja a mama fejét, bár nem annyira simogatásra való a keze, mert túl egyenesen tartja”; a papa úgy néz a mamára, mint Blekra, a kutyára, ha sáros manccsal a dzsekijére ugrik.
Tehát a regény belső kontextusában a történet háromszintű: a felnőttek világa, a felnőttek által a gyermeki szemléletbe átitatódott felfogásmód és a mindezeket átfogó és kivetítő kisöcs és bátyja közötti dialógus. A párbeszéd a vonzerő, melynek mezejében keringenek az életképek. Az elhangzó kérdések és válaszadások rövidsége valahogyan pergőbbé teszi a gyermek felfedezőútját a hétköznapok nehézségeiben. Ezáltal a képek sodró egymásutánisága az utalások és kifejtések, vagy éppen sugallatok hálójában beépül a tér- és időszerkezet egységébe. Az emlékek is lebonthatóak kisebb, csupán hangulati vagy hangzásbeli (elhangzott kijelentések) egységekké, emlékfoszlányokká – mintha a mozaikdarabkák is kisebb mozaikokból rakódnának össze. Mégis összeolvad az alkotás a már említett gördülékenység révén, az esetleges töredezettség vagy kihagyás kiegészítésre lel valamelyik mozaikdarabkában. Az érzékeny észlelő az élet legapróbb rezzenéseit is felfogja, szavai túlmutatnak a látszatvalóságon. Olyasmit érzékeltet, amelyet a szereplők leginkább szeretnének elrejteni, ismétlődő viselkedésmódjukhoz állandósult hangulatmintát kapcsol („ha papa focizik, azt jelenti, hogy örül”). A legjelentéktelenebbnek tűnő mozdulatok is jelentéstöbblettel bővülnek, a mély feszültségek felszínre törnek. Megrázó, hogy néha mennyire súlyos témákat vet fel a kisgyermek, és ezeket mégis milyen egyszerűen, pontosan tisztázza bátyja segítségével. Finom kis világában egészen megható jelenetek ragadják meg figyelmünket – például amikor a mama megcsókolja a haldokló nagypapa szemét, tulajdonképpen könnyeit töröli le –, és az érzelemmel feltöltött képek szinte megelevenednek, kitörnek a cselekményszerkezet linearitásából. Mondhatni a kisregény metaforikus történetalakítása csupa apróbb linearitásokból tevődik össze. Ötvöződik a metonimikus megformálás a képiség metaforikusságával, többszólamú felfogásmódot „szólaltatván meg”. Így az olykor filozofikus szintek átkerülnek a hétköznapiság konkrét szférájába, a vissza- és előreutalásokban gazdag, általuk kiegészülő képrendszer teljes egésszé alakul, az emléknyomok pillanatnyisága pedig pontosan elégséges a rávilágítás és megértés játékára nézve.
Valerio Aiolli: Én és a bátyám. JAK–L’Harmattan, Budapest, 2006. Fordította Szokács Kinga
