1.
Amikor egyszer Arthur Rimbaud
arra járt, hol zsenge életében
soha már, s ahová rendes ember
legfennebb a képzeletben téved,
megállt, leszállt lováról, aztán
kipányvázta a fáradt állatot.
„Ejha, szétnézett s így kiáltott,
minden bizonnyal a Vadnyugaton
vagy más efféle vad tájon vagyok!
Ez kedvemre való hely lesz talán!”
A legközelebbi lebuj asztalán
csillogott már az ital, és amíg
hősünk a marhasültet várta,
feltűnt neki, hogy mennyi furcsa arc
üldögél e helyen egymagába’.
„Ki az úr, ki pisztolyát porozza
(hatott reá a helynek szelleme),
különc gróf, ki arra készül éppen,
hogy önmagára lőjön majd vele…
Vagy odébb az a rókaképű férfi,
hangsúlyából ítélve Albion
szülötte; és ott egy spicces költő,
a pincérlányt fürkésző, bús kujon,
vagy ős Kaján vagy valami ilyesmi…
Ezek nevében ki fog itt fizetni?
S van itt még, e lehetetlen térben,
egy szakállas szláv szerzetes-fazon:
ki ez itten talpig feketében
s mért néz úgy, mint aki folyton szenved?
Szép kis társaság ez, mondhatom.
Ezek között ki rakna végre rendet?
2.
Együtt indulnak mindahányan
útnak ebben a balladában.
Milyen dal ez, miféle tempó:
Széchenyi gróf és Arthur Rimbaud
pattannak együtt most nyeregbe.
Ki nem találja, hol keresse,
kinek fizesse sörét, borát…
„Elveszett valami, cimborák,
azt mondják, holmi indiánok
meglelték, amit nem találok!”
Így mennek hát összeverődve,
néhány közös történet őre,
előredőlve távolodnak,
jelzésül boldogabb koroknak,
egy sosemvolt Amerikában
keresni, amit nem találtam,
s közülünk senki, hisz nincsen itt…
De csitt!
Egy perc türelmet kérünk még önöktől.
E figurák, figyeljék, úgy mozognak,
hogy nem is előre, nem is hátra,
már sehol sincsenek, marad a díszlet.
Függöny. Taps. Majd csend borul a tájra.
2009. augusztus 10.
