– Nyugodtan mondható rólad, hogy rendkívül szerteágazó a tevékenységed: bár elsősorban íróként, költőként tartanak számon, vizuális művészetekkel, grafikával is foglalkozol, a Magyar Írószövetség titkáraként a legaktívabb irodalomszervezők közé tartozol a Kárpát-medencében, szőlész-borászkodsz, könyv- és folyóiratborítókat tervezel, nyakig vagy a kultúrpolitikában – mindemellett pedig négy gyermek édesapjának mondhatod magad. Talán fura a kérdés, de: mikor jut időd (verset) írni?
– Nem írok túl sokat, azt is általában éjszaka, amikor csend van körülöttem. A megírt versek közül is csak keveset adok ki a kezeim közül, azokat is sokszor „átrágom” még előtte. A számomra oly kedves esszéket könnyebben és gyorsabban írom meg, megszoktam, hogy ha a gyerekek a fejem tetején is ugrálnak, akkor is tudok írni vagy olvasni.
– Az avantgárd jegyében indultál, pályafutásod elválaszthatatlan a kortárs (neo)avantgárd törekvésektől, a Magyar Műhely körétől. Korunk irodalmára – ha jól érzékelem – a különböző kulturális hagyományrétegek meglehetősen kreatív és változatos felhasználása jellemző; ennek viszonylatában mit jelenthet ma „avantgárd” szerzőnek lenni?
– A huszadik századot a differenciálódás és a többszólamúság korának látom, abban az értelemben is, hogy a hagyományok rendszere rendkívül összetett lett. A század eleji avantgárd tagadó aspektusa az addig egységesnek tűnő irodalmi, művészeti, esztétikai tradíció ellen is irányult, a paradoxona viszont az, hogy saját maga is követhető hagyománnyá vált. Szerintem a huszadik század előtt sem létezett mindenben egységes hagyomány, az irodalomban legfeljebb nem volt olyan erős, olyan látványos a kánonok interakciója, mint korunkban, de ha a filozófiára vagy a politikára tekintünk, már összetettebb a kép, s korábbra datálhatók a látványos elágazások, mint a művészetek területén. És persze egymás mellett létezett egy paraszti, egyházi, nemesi, főnemesi, polgári világ, viszonylag kevés átjárással, így érthető, hogy például a 19. század első felében egy parasztház vizuális tere teljesen más volt, mint egy városi polgár házáé, legyen szó akár bútorokról, akár a viseletükről. Én mindent, amit csinálok, megpróbálok elhelyezni a hagyományoknak ebben a bonyolult rendszerében, tehát abban az értelemben konzervatív vagyok, hogy fontos számomra a hagyomány. Ráadásul egymásnak látszólag ellentmondó, egymást kioltó dolgokból áll össze a saját identitásomat meghatározó hagyományanyag, így lehetséges az, hogy nálam jól megfér egymás mellett a falon egy kortárs nonfiguratív festmény, egy régi népművészeti eszköz és egy óncsipkével díszített barokkos feszület. Bár az a gazdag vizuális nyelv, amit az avantgárd teremtett, rányomja a bélyegét az alkotótevékenységemre, az avantgárd az esetemben csak részben jelent poétikailag kimutatható szövegépítési technikát. Inkább olyan magatartásforma, ahogy azt Papp Tiborék is megfogalmazták, ahol a konzervativizmusom és a nemzeti elkötelezettségem mellett is állandóan felülkerekedik bennem a lázadó személyiségrészem. Ez a folyamatos lázadás, a változtatni akarás a tenniakarásom alapja, ez a motor hajt, legyen szó akár művészetről, irodalomszervezésről, akár kultúrpolitikáról.
– Többször is azt nyilatkoztad, hogy ma az az igazán avantgárd és progresszív, aki a tradicionális értékeket vállalja fel: vagyis igazából az nonkonformista és lázadó, aki konzervatív. Aki ismer valamennyire, tudja, hogy rád is ez a „kettősség” jellemző. Hogyan lehet egyszerre mélyen hagyománytisztelőnek és a művészeti progreszszió hívének lenni?
– A hagyománytisztelet az előbb említett összetett rendszerben valószínűleg nehezen értelmezhető. Azt is meg kell néznünk, ki mit „mazsolázgat” ki magának ebből a struktúrából. Számomra meghatározó jelentőségű például a nemzetben gondolkodás, tehát én nem tartom korszerűtlennek ezt a fogalmat, így magyarságomhoz, nemzeti történelmünk dicsőséges szakaszaihoz és kudarcaihoz is ragaszkodom, mindezt a sajátomnak érzem. A keresztény hagyomány is meghatározó számomra, sokkal inkább, mint az egykori nomád világ nehezen felfejthető valósága. Egy egyszerű példával élve: ugyan nagyon szépnek találom a tarsolylemezek motívumait, az ezeréves keresztény művészet magyar népművészeti argumentációi sokkal közelebb állnak hozzám, folyamatos, élő örökségként élem meg, míg az előző csak a régészek és a történészek feltáró munkáját követően vált bizonyos körökben divatossá. Ma nagyon sokan járnak tarsolylemezes övtáskával az oldalukon, ami engem nem zavar, de nem szabad elfelejteni, hogy ezek az eszközök, az ezüst vagy arany díszítőelemek még a saját korukban is csak a kiváltságosok számára voltak elérhetők, ezt bizonyítja, hogy eddig mindösszesen 43 darabot találtak belőlük. Ez azt mutatja, hogy már a történelmünk egészen korai szakaszaiban is voltak olyan identitásváltások, amelyek alapvetően változtatták meg kultúránk (vizuális) fejlődési irányait is. Engem tehát az élő, a folytonos tradíció érint meg a leginkább, de nem tagadom meg a már csak történeti jelentőséggel bíró hagyományelemeket sem. Ugyanakkor a Magyar Műhely-esek által előttem időben kinyitott világ, valamint az a kassáki felszólítás, hogy Éljünk a mi időnkben!, egy életre meghatározta gondolkodásomat, így a múltba fordulás helyett remélhetőleg az előre tekintés, a korszerű kifejezőeszközök használata jellemzi a tevékenységemet. A hagyomány ismerete és szeretete biztonságot nyújtó erő, amire támaszkodva próbálok új dolgokat csinálni, és megérteni azt, ami most történik velünk.
– Legújabb versesköteted egy különleges könyvkötési technika segítségével készült. Mit kell tudni a Japán hajtásról – mint kötetről és mint technikáról?
– A japán hajtás egy régi könyvészeti technika, aminek az a lényege, hogy visszahajtják az íveket. Szép és költséges kötetekhez szokták felhasználni, előnye, hogy a kisebb terjedelmű könyvek így duplavastagságúak lesznek. Én ezt megfejeltem azzal az ötlettel, hogy ezekre a visszahajtott ívekre képeket, a saját fotóimat nyomtattam. A képeket csak a versek mögé kukucskálva lehet megnézni, ha valaki felvágja az íveket, akkor a legtöbb képet ketté is metszi, így a titok meglesése, felfejtése helyett tönkreteszi a látványt s az egész könyvet. Ezzel az egész játékkal lehetőséget teremtettem arra is, hogy csak azokat terheljem a versek lehetséges vizuális kiegészítéseivel, akiket ez valóban izgat, érdekel, tehát normális, nem illusztrált verseskönyvként is végigolvasható a kötet. Mindehhez kulcsversként is használható a kötet címadó költeménye. Különben a könyv elkészítését, amelyben a tervezéstől a tördelésig mindent magam csináltam, egy komplett könyvművészeti tárgy létrehozásaként fogtam fel, talán ezt jutalmazták az idei Szép Magyar Könyv Díjjal, és amire különösen büszke vagyok, a Nyomda- és Papíripari Szövetség Pro Typographia díjával.
– A Japán hajtásnál maradva: mint mondtad az imént, könyved – szöveges tartalmát tekintve – „hagyományos” verseskötetnek számít, a textus és a képelemek sajátos módon való egymás mellé rendelésével, egymásba játszatásával mégis egy „bonyolultabb” kulturális tárgy jön létre. Hogyan lehet olvasni/nézni a Japán hajtást?
– A tavaszi tipográfiai kiállításom katalógusába írtam a következőket: „»A könyv terek sorozata – vélte Ulises Carrión. – A tereket különböző időpontokban érzékeljük – a könyv időpontok sorozata is.« Japán hajtás című kötetem megtervezésekor épp ez járt az eszemben: rejtett és megnyíló, feltárható terek egymásutániságát megalkotni. Egy testbe kötni a különböző idősíkok azonos vagy azonosnak tűnő tereit, életem lazán egymáshoz kapcsolódó fragmentumait. Carrión szerint »az író, a közhiedelemmel ellentétben, nem könyveket ír. Az író szövegeket ír. A könyvekre csak azért van szükség, mert a szöveg hosszú, vagy mert több rövidebb szöveget (például verset) kell egymás mellé helyezni.« Ebben az értelemben én nem vagyok, nem is lehetek író. Pontosabban az alkotói tevékenységem nem az irodalom keretein belül bontakozik ki.” Ezt a könyvet tehát komplex műtárgyként képzeltem el, s bár a legfontosabbak benne a versek, tárgyként, könyvészeti és vizuális művészeti alkotásként is lényeges a számomra. A könyvben szereplő képek nem klasszikus illusztrációk, nem zavarják a versek hagyományos olvasatát, nem is értelmezik őket, hanem csak kiegészítik a szövegeket. Volt olyan olvasóm, aki észre sem vette a versek mögé rejtett fotókat, s mégsem volt hiányérzete. Az egyik művészettörténész barátom viszont azon sopánkodott, hogy alárendelt szerepbe kényszerítettem a képeket. Ezt én nem érzem így, hiszen itt éppen a titok, a vizuális olvasat nyújtotta játék a lényeg, a hagyományos verseimet ez szervezi avantgárd könyvművé. Bár több bírálóm szerint bele kellett volna írni a fülszövegbe, hogy a könyvet nem szabad felvágni, én ezt ma sem jegyezném meg, mert abban bízom, minél többen belátják, hogy néha izgalmasabb a kulcslyukon belesni, mint feltörni a 12. szoba ajtaját.
– Évekig voltál a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, jelenleg a Magyar Írószövetség titkára vagy. Az írószövetség az elmúlt másfél évtizedben megért néhány hullámvölgyet, gyakran érkeztek nem túl reménykeltő hírek a nagy múltú szervezet háza tájáról. Az utóbbi időben változni látszik a helyzet: programok, rendezvények sorozatát, aktív szervezeti életet láthatunk. Hogy látod belülről, mik a továbblépés esélyei?
– A szövetséget ért politikai támadások után sikerült megerősíteni a szervezetet: most stabil a helyzetünk. Ugyan folyamatosan anyagi nehézségekkel küzdünk, heti 4-5 programunk van a székházban, s ezen kívül rendezvények sorát szervezzük szerte az országban és a határon túli magyarság körében is. A könyvtárunk újra kinyitott, jelentős könyvállománnyal is gyarapodott. A médiafelületünk persze nem sokat nőtt, egyesek még mindig úgy csinálnak, mintha nem is léteznénk, de a kitartó munka eredményét nem lehet örökké eltagadni. A fiatalok frissességére viszont nagy szükség lenne, kisebb-nagyobb sikerekről itt is beszámolhatunk, elég csak arra a rendkívül komoly kötetre utalnom, amit Ekler Andrea és Erős Kinga szerkesztett. A Pályatükrök című könyv húsz írószövetségi fiatal portréját tartalmazza, fotókkal, valamint angol és német nyelvű összefoglalókkal kiegészítve. Ezzel a fiatalokat is próbáljuk a szövetséghez kötni.
– Versenyhátrány (A kultúrpolitika fogságában) című 2007-es kötetedben elég borús képet mutatsz fel (adatokkal dokumentálva) az elmúlt évek magyar irodalom- és kultúrpolitikájáról, politikum és kultúra viszonyrendszeréről. Van-e remény a helyzet változására, elmozdulására? Mondjuk, megszülethet-e majdan a Versenyelőny című kötet, vagy ez merő utópia?
– Lassan tíz éve dolgozom szakértőként, jogszabálytervezeteket, szakmai anyagokat véleményezünk és dolgozunk ki. Az előrelépéshez egyrészt mind a civil, mind a politikai fronton erősítenünk kell a kultúra érdekképviseletét, másrészt a politikának – ennek az erősödésnek a hatására is – fel kell ismernie a kultúra stratégiai szerepét. Egy új magyar kormánynak ennek megfelelően kell megszerveznie a kultúra igazgatását. Ehhez szerintem alapvető belpolitikai fordulatra és szemléletváltásra is szükség van. Illyés Gyula hasonlatával élve: „egy-egy országnak a jó haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik.”
– Politikai nézeteidet, értékrendedet sosem rejtetted véka alá: munkatársa vagy a többszerzős Jobbklikk blognak, illetve a Kommentár politikatudományi folyóiratnak. Jól látom, hogy nincs túl pozitív véleményed a „független értelmiségi” mítoszáról?
– Én sosem akartam a független értelmiségi szerepében tetszelegni, mert elkötelezettnek tartom magamat. Ráadásul politizálok is, s szerintem ez a két szerep megférhet egymás mellett, mert azt vallom, nekünk kell megszerveznünk a saját képviseletünket. Ha a budapesti parlamentre nézek, azt látom, hogy a mezőgazdasági bizottságban agrárszakemberek, a pénzügyiben közgazdászok ülnek és így tovább, míg a kulturális bizottságban nem a kulturális élet szereplői tevékenykednek. S csodálkozunk azon, hogy ilyen rossz az érdekérvényesítő képességünk? Mint oly sok mindenben, Magyarországon az elkötelezett értelmiségi szerepének a megítélésében is kettős mérce érvényesül, egyesek a politikai szerepvállalásuk miatt a véleményformálók szemében megszűnnek írók, művészek, értelmiségiek lenni, míg mások esetében a direkt politikai szerepvállalás sem akadály, gondoljunk csak arra, hogy mondjuk Konrád György most is az SZDSZ európai parlamenti választási listáján szerepelt. Nem mellékesen, ahogyan Lánczi András, úgy én sem tekintem magamat értelmiséginek, különösen nem haladó értelmiséginek, mivel ez a baloldali fogalom olyan magatartás- és gondolkodásmódot takar, amivel én nem tudok azonosulni.
– Végül evezzünk békésebb vizekre: említettem az elején, hogy a szőlő- és borkultúra avatott szakértője vagy. Van-e kedvenc borfajtád?
– A szőlész-borász mérnökszak elvégezését Ablonczy Balázs történész barátom, a Kommentár főszerkesztője úgy értékelte, hogy olyan bölcsész lettem, aki végre ért is valamihez. Ennek ellenére csak lelkes amatőrnek tartom magamat. Egy igazi szakember biztosan nem mondana ilyet, de enni a legjobban az Othellot szeretem, sőt a mustjára gondolva is öszszefut a nyál a számban. A borát azonban, mint a legtöbb direkttermőét, nem sokra tartom, a családi cégünk is csak jó fajtákkal foglalkozik: Olaszrizlinget, Traminit, Zöld Veltelinit termesztünk, de Chardonnayból, Kékfrankosból és Cabernet Sauvignonból is remek bort csinálunk. Az új kedvencem a Cserszegi Fűszeres, amit egyszer szívesen telepítenék. Ennek a Bakonyi Károly nemesítette magyar fajtának a pár év alatt elért hihetetlen sikere is jól mutatja annak a magyar szőlőnemesítő hagyománynak az értékeit, amely Mathiász János óta töretlen, s amelyre az agrártörténet mellett a magyar művelődéstörténet is jobban odafigyelhetne.
L. Simon László
Költő, író, szerkesztő, vizuális művész. 1972-ben született Székesfehérváron. Az ELTE magyar-történelem szakán diplomázott. Kulturális menedzser és szőlész-borász mérnök szakos végzettséggel is rendelkezik. 1998-2004 között a Fiatal Írók Szövetsége elnöke, 2004-től a Magyar Írószövetség titkára. A Magyar Műhely, a Kortárs, a Kommentár, a Szépirodalmi Figyelő című folyóiratok munkatársa, több kötet és antológia szerkesztője. A Ráció Kiadó szerkesztője, valamint a Magyar Műhely Galéria kurátora. 2007-ben József Attila-díjat kapott. Eddig tíz könyve jelent meg (köztük két kísérleti irodalmi, négy verses, egy fotós és két esszé- és tanulmánykötete, valamint társszerzője egy, a Velencei-tó környékének szőlő- és borkultúráját bemutató könyvnek).
