(Részlet)
Ne csodálkozz, Laci, a megszólítás változásán. El kell engednem a kezét Mikes Kelemennek Zentelkén is, noha Ő persze most is fel-feltűnik helyzetünk malomi átgondolásában – mégis a panasz, a vágyakozás helyét hovatovább elfoglalják az új, pozitívabb élmények. Búcsúzunk tehát, Édes Néném, átcsapunk az Édes Öcsémbe. No nem úgy, ahogy Szisz írta 1968-ban: „Mikor éjfelet foszforeszkált a lidérc, három urambáty könnyeivel sózta a megrevesedett tősgyökeret”. Szóval semmi könnyezés, tősgyökér meg urambáty, maradunk a születési dátumoknál, mondom az idősebb jogán. És lehetőleg maradok a tényeknél, még ha ez olykor száraz beszámolóba torkoll is, eleve vesztésre állva a Te írói fantáziád, esszéírói lendületed diktálta szövegek viszonylatában.
Tehát édes öcsém, Csiki Laci, szóljak a malomról, amelyet 1979-ben választottál magadnak, magatoknak, 1981 karácsonyáig birtokoltál, 1983-tól pedig mi felelünk érte. Mert felelősség is már a zentelki malom – úgy mondanám, közös felelősség. A helybeli közösség erre 1989. december 1-jén ébresztett rá. Történt, hogy az eredeti zsindelytetőre többször húzott kátránypapírt nem lehetett tovább foldozni, sőt a gerendázatot is meg kellett újítani, nagyobbrészt kicserélni. Gyergyói mérnök barátunk segített igazi szakember csomafalvi ácsok mozgósításában, de mielőtt a cserepek felkerülhettek volna, megindult a hóesés. A bajt, a beázást megelőzendő, kérés nélkül jöttek a szomszédok, felnőttből-gyerekből élőlánc alakult, órák alatt új tetőt kapott a régi malom. Ez a kaláka húsz év múltán is elevenen él a család emlékezetében. Azóta tudom, hogy van fedezete a zentelki házunk mellett elhaladók kérdésének: – Hát haza tetszettek jönni?
Az otthonosság-érzésről sok történetem van. (Itt csak a zentelki-kalotaszentkirályi illetőségűek közül próbálok néhányat elősorolni.) Mielőtt a malomban megélteket kezdeném mesélni, megint az életet jelentő vizet, a térségnek nevet adó Kalotát hívom tanúságul.
Vízkereső
Vízimalom természetesen nincs víz nélkül. Ez még Kalotaszegen is igaz, ahol pedig sok olyan létezik, ami máshol (már) nem. Így gyöngyös párta, vállfűs ing, szedett szoknya, csizma, amelyet legalábbis ünnepnapokon föl is vesznek, a templomi vonulás tehát változatlanul látványosság, ám ez nem a divatcégek felvonulása. (A „civilizáció” térhódításával részben persze már az is.)
A vízimalmok ideje azonban a Kalota partján is lejárt – s még nem jött újra vissza. Aki némi szerencsével, mert kevés pénzzel, az elmúlt években öreg vízimalmot szerzett magának, az őrölésre nemigen gondolhatott hát, legfeljebb őrlődésre, ahogy mondani szoktuk. De: vízparton, mindenképpen. Patak-, azaz malomárok-csobogás mellett.
Teltek az évek, telt-múlt a szocializmus – és a víz is itt hagyott minket. Nem egyszerre (a szocializmus sem így teszi). Egy nagyobb tavaszi áradás rontotta el a gátat, amely a Kalota vízhozamának egy részét felénk, a régi malom felé terelte. Akkor még jutott a falu akaratából és gazdasági erejéből a kár kijavítására. No nem a levitézlett molnárék érdekében, hanem hogy a település északi részét átszelő árok ne váljon szennylégyűjtővé. Ismét csobog a víz a kövek közt, és bár sem terelővályú, sem alatta malomkerék már nem használta, népi–urbánus gondolatok görgetésére kiválóan alkalmas volt. Az újabb rontást viszont a nem szakemberek készítette gát végérvényesen megszenvedte. Kiszáradtunk. Ez a legutóbbi kánikulai nyár pedig a másik domb alatt gyűlő forrást is elapasztotta, sőt a vízvezeték utcai csapja is száraz maradt.
A vízkereső, a legidősebb emberi foglalkozás mai örököse számára nincs más lehetőség, mint hogy elinduljon a határba, Kalota-keresőbe. Mert Kalota még van, mármint a patak s benne kevéske víz, csak meg kell keresni. Kimegy az ember ahhoz a kanyarhoz, ahol hajdanán fürödni, mi több, úszni szokott – fiaival együtt rakta, javította a medencenövesztő gátat –, s még csak pocsolyát sem talál a helyén. Odébb legalább békáknak, vadrucáknak való, sekély állóvíz képződött, s emlékeztet még valamiképpen a régi dicsőségre, három világszép színésznő (nyári látogatóink) bikinis vonulására. Egyébként a kukoricás azóta kiterjedt az innenső parton a száraz mederig, a süppedékes-sásos földdarabot az új (régi-új) gazdák, úgy látszik, visszahódították a gazdaságnak.
A változás oka itt alapvetően emberi, csak közvetve lehet a természet rovására írni. Valakik, sokoldalúan képzett állami szakemberek kitalálták, hogy ki kell iktatni a kanyarokat, azok okozzák az árvizet. Nekikezdtek hát a Kalota kiegyenesítésének, buldózerrel új árkot ástak neki, tessék mostantól keletről direkt nyugatnak folyni. Nem tudom, a Tiszával annak idején hogy egyeztek ki, a Kalota a maga havasról hozott féktelenségével mindenesetre csak ideig-óráig tűrte a beavatkozást, és kanyarfúró nélkül is kezdte újraépíteni, pontosabban újra kiharapni az őt mindig is jellemző görbületeket. Olyannyira, hogy aprócska strandokat, pár négyzetméteres homokpadokat is felkínált a hozzá hűséges felnőtteknek, főként pedig gyerekeknek. Az már megint nem az ő számlájára írandó, hogy épp erre a partszakaszra telepítették (hordták ki) a környékbeliek a házi szemetet.
Mostani vízparti inspekciómon a jobb parton maradtam, sem a víz, sem a levegő hőmérséklete nem csábított, hogy a korábban az adriaiakkal meg a Csendes-óceán mellett fekvő fürdőhelyekkel versenyeztetett Kalota vizén átláboljak. Sárguló-pirosodó bokrok, cinóber bogyók, az itt-ott már kékülő szeder igazolták döntésem jogosságát. No meg a fehérbe játszó szűzi-lilán előtörő kikericsek a patakparton. Mintha még rejtezkednének, keresni kellett őket, ám annál inkább csábítottak, hogy egy csokorra valót összeszedjek belőlük. Gyűlt kezemben az őszi kikerics, közben egy-egy fagyalágat is törtem, a meredékes oldalon még vadon nőtt napraforgó is került. Estébe hajlón a nap győzött a felhőkön, s úgy melegített, hogy már-már fürdeni lett kedvem.
De hol is vagyok? Bekeveredtem a kanyarokba; hihetetlen, ám ellenőrizhető, tőlem jobbra folyik most a Kalota, noha vízirányban haladok. Ismeretlen táj. Vajon mennyit jöhettem, hogy ilyen meszsze kerültem jól ismert fürdőhelyemtől? S a malomtól? Világos van még, pánikra semmi ok. De nem értem a helyzetet. Hát a Kalota partján is el lehet tévedni? Jobbra is, balra is teszek néhány lépést, hogy a bokrok fölött kilássak. Végre felfehérlik a templomtorony. Ahogy Kós Károly építész-álmaiból ismerem, még mielőtt e tájhoz szegődtem volna magam is. Nem az északi arcát mutatja, hanem a délit, s melléje szegődik a távolibb temető. Úgy látszik, valóban eltévedtem. És közben csak most veszem észre, vállamról lecsúszott valahol a nagyobbik fiamtól kölcsönvett melegítőfelső. Akkor hát vissza, a kikericsek útján.
Este lett. És meglett az elhullajtott ruhadarab. Összeállt a virágcsokor, s nem kellett keresésemre induljanak. A Kalota tovább csordogál, bent a faluközpontban Ady bronzarca vigyázza a kiszélesülő medret, amelybe éppen fél százada behajtották vad hegyi fegyveresek a nőket és gyermekeket, hogy végezzenek velük. A Kalota azonban nem engedte ezt meg, nem tűrte a gyilkosságot. Az utolsó pillanatban elküldte védőjét, jobb belátásra bírta a bosszúállókat.
Ki sem nézné az ember, a vízkereső, hogy ez a kicsi Kalota mi mindent látott és láttat, mi mindenre képes. Tavasszal, ősszel és nyáridőben is.
Ezek a sorok még az 1994-es Kalo-tát idézik. Azóta ő is újakat látott. Mostanában az unokákkal magasítjuk vagy inkább kerülgetjük mártózás (kevésbé száraz nyár esetén: úszás) céljából valamelyik Kalota-gátat. Sőt van egy még fiatalabb haszonélvező, Lili kutyánk, a simával keresztezett drótszőrű törpetacskó, ügyesség- és szépségversenyek, labdavezetés magyar futballistákat megszégyenítő potenciális győztese. (Állítólag Lili nem jól harap, s az ő fogait nem lehet rendbe tétetni, a hivatalos megmérettetés így elmarad.)
A horgászásra a harmadik nemzedék nem kapott rá, a mi házi csúcstartónk kitartásban és halfogásban így továbbra is Senkálszky Bandi, jeles öreg barátunk; amikor a malom vendége volt, még csak a nyolcvanat haladta meg – jó kilencvenévesen már csupán a színpadon lehet látni őt, a kirándulással és a tenisszel felhagyott.
Víz-ügyben még annyit kell közölnöm veled, Laci, hogy a múlt év végén felcsillant a remény a malomárok üzembe helyezésére. Nem a malmunkat akarja valaki is újraindítani, hanem a Zentelkén át (nem) folyó patak, illetve árok tisztulna meg, telne ismét Kalota-vízzel, a most álldogáló szennylé helyett. Józsi barátunkat a polgármesteri székben követő mérnökember ambicionálja-ígéri a vasúti híd alatti gát helyreállítását, Kalotaszentkirály mint európai minősítésű turista falu látványának javítását (takaros szemétládákat szereltek fel utcáról utcára); állítólag a malom mellett elkorhadt kerék pótlására is gondolnak, de ne félj, turisztikai célponttá nem változtatjuk a százkét éves, nekünk mégis, továbbra is fiatalon kellő épületet. És amit még nem tudsz: mostanában, az évek óta tartó telekkönyvezési hercehurca során derült ki, hogy papíron a miénk a malomárok fentről számított három kilométere. Azt gondolom, egyetértesz vele, hogy a falu gazdagodjék ezzel az árok-szakasszal, a beleeresztendő víz ellenében.
Nem újdonság viszont, immár a malom belső teréhez érve, hogy az ajtó fölé szerelt kolomp változatlanul jelzi a belépni akarót. És melléje került az egykori, őshonos (?) malomtulajdonos román falusi viseletben látható, háromtagú családja, alig rongálódott fekete-fehér fényképen.
A malomtér deszkafalát ugyanakkor közben alaposan „átszerveztük”, modernizáltuk, a következő (még 1995-ben leírt) elv szerint:
Plakátszegező éber álma
A plakátszegezőt legalább három, de lehet, hogy négy vagy öt emberfajta előzi meg. A plakáttervező, a plakátrajzoló, a plakátragasztó bizonyosan. A plakátkaparóé talán nem külön foglalkozás, feltételezem, hogy a (napok vagy hetek alatt) kivénhedt falragaszokat ugyancsak a plakátragasztó tiszte eltávolítani a hirdetőoszlopokról, esetleg a kerítésekről, házfalakról, villanyoszlopokról. A plakátőrző külön kategória, helyhez és időhöz kötött, így valószínűleg nem is mindenütt ismerik. Nekem történetesen szerencsém volt találkozni vele – elég volt tükörbe néznem, valamikor az ötvenes évek Erdélyében. Azt hiszem, ennek az alkalmi foglalkozásnak (amatőr mesterségnek) a hatóköre messze túlterjedt Románián, hiszen az elv és a gyakorlat, amely életre hívta, akkoriban egész Közép-Kelet-Európára ránehezedett. Ilyenformán elképzelhető, hogy voltak (kelet)német, cseh, lengyel és bolgár meg orosz s természetesen magyar plakátőrzők, felnőttek és gyerekek, iskolások, mint mi, akiket kirendeltek éjszakánként, választások előtt, hogy megakadályozzuk az osztályellenség sötétség leple alatt elkövetendő akcióit. (Nálunk ehhez a megbízatáshoz nem kellett pufajkásnak lenni, elég volt, mondjuk, kolozsvári középiskolás diákként tanulni, az éjszakai feladat s a nappali hasonlók szüneteiben.)
A plakáttervező, plakátrajzoló hivatását jóval könnyebb felvázolni ma, amikor nem egy párt biztos sikerű propagandájának vagyunk tanúi, a választások (négy évnyi) hézagaiban pedig márkák és cégek versenyeznek figyelmünkért. (Ehhez képest elhanyagolható a sportversenyek, művelődési események reklámja.) Erre csak azért térek ki, hogy a fogalom körülhatárolása után a helyzettisztázásra is sort kerítsek. Nem arra a régire, amely vezeklésre késztethetné a bűnbánó hajlamúakat, hanem az éberség s az álom magyarázatára. A plakáttervező, én legalábbis úgy gondolom, józan, földön járó ember, kéz a kézben menedzserrel, piackutatóval (politikussal) nagyon is éber koncentrálással célozza meg lelkünket, agyunkat, pénztárcánkat (jövőnket). A plakátrajzoló viszont, ha nem közönséges mesterember, a megrendeléshez hozzászámolja a maga művészvilágát, és valamiféle kompromisszumra jut önmagával s a fizető céggel. A plakátragasztót ilyen gondok nem bántják, legfeljebb az, hogy éjszakai civil-álmát korán meg kell szakítania vagy halasztania kell, mivel ez a művelet többnyire az éjszakához, a hajnalhoz kötött.
Mindezek előrebocsátása után illik nekem is, a plakátszegezőnek bemutatkoznom. Én ugyanis az ötödik kerék vagyok e plakátos gyülekezetben, olyannyira, hogy mostanáig nem is tartottak számon. A plakát lényegével ellenkező módon, eleve nem óhajtok senkit meggyőzni. Nem arról van szó, hogy ragasztó híján aprószeget használok a falragaszok, felhívások rögzítésére. Az én terepem nem a város, nem is igazán a falu (jóllehet utóbbihoz áll közel). Egy hétvégi házzá előlépett-degradálódott régi malom garatja körül fejtem ki tevékenységem, szabad időben, senkitől sem zavartatva. Éber tudattal gyűjtöm szűkebb és tágabb környezetemből a plakátokat, szegezgetem őket a deszkafalra, eltömni a réseket, eltakarni, színesíteni a kopárságot – őrölni, immár búza meg kukorica helyett, az időt. Hirdetőoszlopok évgyűrűi helyett egymás mellé rendeződik a nagyvilág, politika és színház, olimpiai játékok és képzőművészeti kiállítás, zene, Budapest és Bukarest, Észak-Európa és Izrael, Varadinum meg a sepsiszentgyörgyi Médium, Székelyföld meg a mai Németország, Barcelona s a reneszánsz.
Vagyis egy nagy mindent-megbocsátás? Történelmi álom? A plakátszegező álma? De hiszen az álom sem csupa nyugalom, repkényes tornác, mennyei birodalom, angyali üdvözlet. Apokalipszis is, mint a Mezősármás–Marosvásárhely–Kolozsvár–Bukarest–Párizs útvonalat bejárt ifjú grafikus úttörő kiállításának, a bukarestinek plakátrajzán ember és technika aprólékos tökéllyel kialakított világborzalom. A tetemrehívás sem csak a szentgyörgyi Gyárfás-házban megrendezett képzőművészeti témaelemzés. A plakátszegező, életének egyik legderűsebb (legnaivabb?) szakaszában, mindjárt az ajtó mellé helyezte az 1990 elején Budapestről, a Néprajzi Múzeumból érkezett fekete-fehér-sárga-barna monumentális grafikai lapot, amely napfordulóként hirdette a romániai forradalom képeit. Annyit módosított a plakát szerkezetén, hogy a jobb sarkán látható, kiterített gyerekholttestet letakarta egy másik plakáttal. Bármenyire dicsőséges, örömhozó napokra emlékeztessen, a vele járó szörnyűséget nem kívánta naponta látni; maradt tehát a fehér cím, a feketéből elővilágító, fényt (tűz sárgáját?) bebocsátó ablak világos foltja. Alatta, részben rajta az RMDSZ, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség színes madártollakkal ékes, biztató, önbizalom-gerjesztő felhívása: „Egységben a siker!” S a nagyváradi vár alaprajza – de ez már egy más rajz, egy más esemény, az 1992-es, még mindig nagy reményeket sugalló Varadinum hírül adása.
Velük szemközt, az ajtóval szemben, hogy a belépő mindenkor jól lássa, a pirosban-zöldben-aranyban pompázó koronás címer – a Magyarok III. Világkongresszusának hírvivője. Mostanáig egyedül uralta ezt a falrészt, ám a plakátszegező három év múltán úgy vélte, reálisabb lesz a kép, ha melléje kerül a nem kevésbé színes, részben más színekben tündöklő (színes rongyait hátán cipelő?) könyvember – a nemzetközi könyvvásár reklámja. A „Büszkék vagyunk rátok, sporthősök!” mosolygós magyar olimpiai bajnokaitól talán távolít ez a társítás, közelebb hozza azonban Shakespeare-t, Katonát, Jarryt. Mert hiába hírleli az 1848. március 15-i pesti színlap (fakszimiléje), növekvő betűméretben: „Huszonnegyedszer: A nézőtér teljes kivilágításával: Bánk bán” – az álom itt nem ér véget, a teljes kivilágításra teljes sötétség következik. Katona József darabjával az néz szembe, ahogy az álomban ez természetes: rémbohózat 5 részben, és nem a Nemzeti Színház, hanem a gyergyószentmiklósi Figura színjátszó csoport adja elő.
Az egymásra ragadó, mindig csak egy réteget láttató jelenkori történettel állandó vitában, ez a plakát-teríték a szegecselőt egy más dimenzióval is szembesíti, öt-hat évvel a „Napforduló” után. Hol vannak most, hol keresse, hol találhatja a plakáttervezőket, rajzolókat, netán a kiragasztókat? Ha azok történetesen legszűkebb családjához, baráti köréhez tartoztak, tartoznak, könnyű – esetleg éppen így nehéz – a válasz. A kolozsvári Hamlet-bemutatót kísérő rögtönzött fotókiállítás kézzel írt plakátjára egy „kiolvashatatlan” feliratú, elegáns, színes nyomat a válasz, a Tel-Avivban megtartott V. Nemzetközi Diákfilmfesztiválról. Az Erdély-szerte népszerű orvosi képzőművészeti tárlat plakátrajzolója másnak engedte át a terepet. A szombathelyiek reneszánsz koncertjének szervezői ma már legfeljebb német földön lehetnének vendégfogadók.
Büszkék vagyunk rátok? Így is mondható. S az „Egységben a siker!”? Napforduló…
A plakátszegező a legtöbbet egy dán (?) plakátálomban gyönyörködik: Brueghel és a naiv festők keresztezéséből született kompozíción a jégvilág közepén mindenütt a kultúra melege köszönt ránk, összefüggő szigetet alkotva. Csak a legutóbbi szerzemény, gyűjteménye legújabb darabja hozza zavarba: a Godot-ra várva. Miért németül? Warten auf Godot…
Lassan másfél évtizedes ez a malomtéri plakátkiállítást szemléző publicisztikám (vagy mondhatom: esszé? hátha üti és nem leveri a mércét); kiegészítésre szorul tehát, minthogy azonban nem Zentelkén rovom a sorokat, kopácsolom még mindig föl nem adott írógépem, hanem a Mikes Kelemen utcában, télidőben (ilyenkor pihen a malom), a pótlás nyilván hiányos lesz. Először is nevesítenem kell a személyes kapcsolódásokat. Kötelezően veled kezdem, ugyanis a plakátozás ötletét tőled vettük: a Nagypapa látni akar benneteket szentgyörgyi bemutatójára készült, még általad (?) a konyhát és mosdót elválasztó farostlemezre ragasztott rajzos lap volt az első fecske. Természetesen tiszteletben tartottuk a kolozsvári-zentelki honfoglaló akaratát, nem is helyeztük át a színes nyomtatványt a kinti plakátok közé, inkább körbefoglaltuk, azaz irodalom- és művészettörténeti térbe helyeztük (a konyha-ebédlő felől közelítve: Madáchcsal, Mikszáthtal, Kocsis Pista Árva Bethlen Katájával meg a(z egykori) jugoszláviai magyar írók amolyan tablóképével.
A Plakátszegezőben említettek közül többnek családi vonatkozása van: a valamikori kolozsvári Hamlet-kiállításnak egyik résztvevője Laci fiunk, amint olvasható is a plakáton, akkoriban a kolozsvári színház fotósa volt; és azon a bizonyos budapesti Napforduló-bemutatkozáson szintén részt vett. Öccse, István mint orvostanhallgató rajzolta az orvosok hagyományos téli tárlatának reklámját; mehetett volna designra is vagy vízipólósnak, de mint tudod, az orvoslás, majd a gyógyszerszakma mellett kötött ki – újabban pedig a filmstúdió és a Bem-mozi körül is ügyködik; nyilván találkoztatok néhányszor ebben a minőségében. Bálint, Bence és Bori, a három nagyobb gyermek által ugyancsak képviselteti magát István a malomtérben, hogy képzőművészeti vonzalma folytatódik-e bennük, az első gyerekrajzokról még nem megállapítható. Az viszont igen, hogy az én vonzalmam a Magyarok Világszövetségéhez már azon a III. Világkongresszuson megszakadt – a címert viszont vállalom. (Te az Erdélyi Szövetség alapításában vállaltál részt, de elváltak útjaitok – ám nem Erdélytől is.) Az RMDSZ-plakátok szintén emlékként vannak jelen, életemnek valamivel hosszabb szakaszához kapcsolódnak, a távolodás pedig korántsem bizonyult oly radikálisnak, mint az a bizonyos „világkongresszusi”.
Az évek során malomtéri emlékeztetővé vagy csupán díszítőelemmé minősített színes és fekete-fehér képek, szövegek mindenikét meg sem próbálom most felidézni, egy új fejezet nyitásáról azonban be kell számolnom Neked, Laci. Ez a Tettamanti Béla nevéhez kapcsolható – ő az eredeti, lényegi humorát és grafikusi látását hozta, hozza be a malomba. Béla barátunk rég járt először Zentelkén, még Cseh Guszti életében; Guszti betegsége idején (talán 1985 májusában? június elején?) jött ki az általa tisztelt kolozsvári grafikusművész malommal szemközti dombi házába, egy kora reggel pedig átnézett hozzánk is. Ott kezdődtek beszélgetéseink, a havasalji ájerben, és azóta is tartanak, eléggé intenzíven. (Budapesti teniszpályákon sajnos ritkán, amit nyilván csak én bánok.) Béla az utóbbi években többször is megfordult a zentelki malomban, fiával egy-egy napra meg is szállt itt. És nem csupán a lakatkulcsot hagyta a szomszédban, Bözsi néninél – a bejárati ajtó mögé rejtett rövid szövegeken örökítette meg malombéli víg napjaikat. Afféle levelezés kerekedett a kiragasztott papírlapokon, miután egy bekérezkedett ismeretlen vendég, református papnő csatlakozott az első Tettamanti-szöveghez, Bélánk pedig szükségesnek érezte a kiigazítást, a választ. Minthogy ezeket a malomi leveleket tudtommal nem olvastad, Laci, ide másolom őket. Igyekszem grafikailag, azaz tördelésileg is követni a malombeli vendéglevelezést:
Itt élt
És nem tsinált
SEMMITSE
Tettamanti
Ádám és Béla
Az Úr 2002.
esztendejében
Kántor Lajoséknak hála
Erre következett, a TB-féle papírhoz kapcsolódva, az ismeretlen papi hölgy üzenete:
Köszönöm a befogadtatást!
Szívből csatlakozom a Tettamanti-testvérek
„plakátjához”! Ez a malom az egyik
legjobb ötlet a világon.
Tisztelettel
Sánta Ibolya
ref. lk.
Erdélyi Gyül. Bp.
Béla természetesen reagált aposztrofálásukra, a következő zentelki kiszálláskor (beszállásoláskor).
LAJOSÉ
VAGY HA ERRE
JÁR TEMESVÁRI
ANDREÁNAK [ironikus utalás teniszpartiinkra]
ÚJRA „CSAK” A KÖSZÖNET – DE MOST MÁR
BÜSZKÉN MERT – LÁSD DOKUMENT
AZ ASZTALON – EZEN FALAKKÖZÖTT
VÁLTUNK KLASSZIKUSOKKÁ S MINT
IDÉZETT TESTVÉREK IDŐNK KEVESEBB
VOLT MINT GONDOLTUK IGY A SZÁNDÉK
HOGY LAJOSNAK ÜZEMKÉPESSÉ TESSZÜK
A MALMOT HOGY 20-30 ÉV MÚLVA IS
HASZNOSSÁ TUDJA TENNI MAGÁT – SAJNOS
NEM SIKERÜLT – ADDIG IS KEZDJEN EL IRNI
V. FOLYÓIRATOKAT SZERKESZTENI ELŐADÁSOKAT
TARTANI AZ IS SZÉP FELADAT HA VAN KEDVE
HOZZÁ
2003. június
TETTAMANTI BÉLA
TETTAMANTI ÁDÁM
Azóta több nemzedék gazdagította a malomi levéltárat. 2009 tavaszán irodalomtörténész barátunk, Széles Klára, anyai-nagyanyai minőségében tervezte-szervezte az írásos dokumentumokat, a malom dicséretét – ugyancsak irodalomtörténész lánya, a kolozsvári magyar tanszék vendégtanára és az ő gyermekei szentkirályi-zentelki hétvégi kirándulása alkalmából. Mert nyilván Klári kezdte a család friss élményeinek rímbe szedését („Itt a híres Kántor-malom / Megőrzi az irodalom!”), az írásbeliséggel pedig éppen ismerkedő unokák hajlandók voltak követni a példát. A középső fiúcska például így:
Ki a malomba nem megy
Abbol büdös majom lesz
De készült egy még fiatalabb költőtől, húgától is versezet. Ezt egészében idézem Neked, Laci, szintén eredeti tördelésben és helyesírással:
itvan a hires
kátormalom
bene van a lak
odalom szereti
a házaspár
ha a lóis kan
dikál doma
hidi Veronka
A Széles Klári-féle malomi megemlékezés-csokorban van két ilyen sor is:
Tettamanti rajzai
Életünknek karcai
Ezt nyilván nem mint költői teljesítményt idézem, hanem egy újabb Tettamanti-jelenlét lereagálásaként. Merthogy most már van egy sajátos TB-tárlat is a zentelki malomban.
2008 kora őszén, hosszabb zentelki hiányzásunkat követően, kimentünk ellenőrizni a malom állapotát, nyugalmas téli álma érdekében. Béla fogadott, teljes szellemi-művészeti fegyverzetében. Vagyis nem csupán szöveges levéllel, hanem rajzos üzeneteivel. De nem úgy, hogy az asztalon hagyott egy folyóiratot reprodukált rajzával, vagy hogy a belső malomfalra ragasztotta leveleit. Nem, ő most egy egész tárlattal várt – hamisítatlan WC-tárlattal. A malomtérben felállított, csiszolt deszkapalánkkal körülvett (funkcionálásában emésztőgödörrel segített) WC-nket alakította művészi látvánnyá, ahogy itt következik (természetesen nem csupán a rajzok, hanem a szövegek is Bélánktól valók):
Tettamanti emlék
GALÉRIA
megnyitás minden ajtónyitáskor
2008. hétfőn szünnap szept.
csoportos tárlatvezetés
tilos
A kiállítás támogatói lesznek: Kántor – Tettamanti családok; Nemzeti Galéria; Karinthy Frigyes †; Erstebank; Taróczi Balázs; Cseh Gusztáv †; Parti Nagy Lajos; Réber László †; Korniss Péter; Pécsi Vízművek; Kaján Tibor; Frank János †; Air France; Spiró György; Uffizi Képtár; Woody Allen; Bächer Iván; Örkény István †; Császár Tamás; Banga Ferenc; Sándor György; Wéhner Tibor –
Azt hiszem, Laci, Te is úgy gondolod, ezt a rangos névsort Bélától el kell fogadnunk (annál is inkább, mert már korábbról olyanok művei láthatók, színes reprókban, a malom többi részében, mint Bálint Endre, Bartha László – vagy éppen Tettamanti; eredetiben pedig: Balázs Péter, Boros Lajos, Búzás András, Gottlieb Rózsa, Kántor Antal, Páll Lajos). Tettamanti humora pedig WC-falakon belül magasra hág. Íme a tapétázva sorakozó rajzokat kísérő szöveg: „A kiállított művek végszükség esetén sem használhatók fel… Egy lehúzással csak egy belépőt lehet érvényesíteni… Ezeket a műveket nem tudtam magamban tartani…”
A Tettamantiéval felérő (régebbi, újabb) ötletek szentkirályi-zentelki megvalósításáról nem tudok beszámolni. A „kint”, azaz a faluban zajló művelődési-művészeti eseményekről ne is várj tőlem, Laci, hosszabb beszámolót – egyrészt valószínűleg tudsz róluk, másrészt olvashattad az összefoglalókat (többek közt a szervezőktől, mindenekelőtt Kisjancsi Józsi barátunktól) „A Kalota partján” című 2003-as kötetben, amelynek kiadójaként, az önkormányzat mellett, az Ady Endre Kulturális Egyesület szerepel. A nyár közepi Ady-napok megrendezése az ő dolguk, mi igyekszünk besegíteni, amikor erre megkérnek. Így vittük ki egyszer Bustya Bandit, az Ady-életút bizonyára legjobb (néhai) ismerőjét széles a két-három-négy hazában. (Róla itt csak annyit, szerencsétlen sorsa, a nem köztudott, amelyet most kezdek igazán megismerni, regénybe vagy drámába kívánkozna.) És így lett vendége a malomnak, Kalotaszentkirálynak a költő Gál Sándor Kassáról és Poszler György, Kolozsvár hűségesnek bizonyult, visszatalált akadémikus fia – vele ott találkoztatok, filmes utóélete is lett a dolognak. (Erről később.) A leggyakoribb Ady-napi meghívott, persze, másik Béla barátunk – Pomogáts már-már kalotaszentkirályi polgárnak számít; már díszpolgára is ő a községnek. Együtt ért volna minket ez a megtiszteltetés, ha én is tudok akkor menni, amikor Béla. Román és magyar nyelvű diploma szól róla, hogy azért nem maradtam végleg le e kitüntetésről – amelynek hivatalos ceremóniája románul kezdődött (nem mondom, az ottani nyelvi közegben ez eléggé megdöbbentett), jelen volt ugyanis egy román nemzetiségű tanácsos is az egyik ide tartozó faluból; szerencsére magyarul folytatták a laudációt, koccintást. Az igazság az, hogy Téged illetne meg a leginkább ez a díszpolgárság, hiszen Te voltál az első zentelki-szentkirályi telepes, mi mind csak utánad érkeztünk.
Szilágyi Pista is persze, a most már legautentikusabb zentelki, hiszen ő házat épített, a régi állomás, a megszűnt vasútvonal alatt húzódó telekre, ide járnak gyakran, ide szoktatták unokáikat Budapestről és a távoli Hannoverből. Amikor Te a beszélgetést folytattad vele (és feleségével, Julikával) – a Pista 70. születésnapján vetítették újra a Duna Televízióban –, még nem állt a maga tervezte csúcsíves kis ház, sem a külön épített pince, de már gyanítani lehetett, hogy Pistáék igencsak szeretni fogják ezt a csendes helyet – ahogy Te szeretted. Arról nincs tudomásom, hogy íródik-e már itt új Szilágyi-könyv.
Megerősíthetnél viszont, Laci, abban a hitemben, hogy az elveszített Zentelke pótlására választottad magadnak Márkházát, odaát. Ha majd eljutok hozzátok, író és festő falusfeleiddel, Körössi P. Jóskával és Bencsik Jánossal többet tárgyalva a márkháziságról, a feltételezésből bizonyosság válhat.
