Minden úgy kezdődött, hogy L. egy este nem érkezett haza. Anyját, D. Máriát rossz előérzet kerítette hatalmába, de férje, D. Sándor, L. mostohaapja addig nyugtatgatta, hogy ne aggódjon, biztosan valami nő van a dologban, vagy a barátok, hisz péntek délután van, ilyenkor ki lehet rúgni a hámból, s hogy meglátja, másnap reggel, de legkésőbb délben jelentkezni fog, kielégülten és/vagy másnaposan, hogy Mária végül elhessegette rossz gondolatait, s nyugovóra tértek. Az éjszaka azonban nehezen telt, Máriának nem jött álom a szemére, idegesen forgolódott az ágyban, Sándor pedig morgott, hogy nyughasson már, őt sem hagyja aludni. Reggel kialvatlanul, ingerülten keltek fel, elvégezték a szokásos teendőket, a reggeli nem esett jól, a kávé sem ízlett úgy, mint máskor. Dél körülre az izgatottság Sándoron is úrrá lett, már mind a ketten az ajtót lesték. De L. nem érkezett. Telefonon nem tudták elérni, a mobilja ki volt kapcsolva. Ettől még idegesebbek lettek. (Mária titokban már az este próbált telefonálni, úgy, hogy a férje ne lássa, mert biztosan csak gúnyolódott volna, hogy mit van úgy oda, L. már felnőtt ember, ott jár, ahol akar).
Valamelyik barátját kellene felhívni, gondolkodott hangosan Mária, de aztán rádöbbent, nemigen ismeri fia barátait, L. otthon zárkózottan, mondhatni kimérten viselkedett, mostohaapját nehezen fogadta el, talán azért, mert kritikus korban, 16 évesen „kapta”, s bár azóta már három év is eltelt, csak nem akart felengedni, sőt, anyjától is mindinkább elfordult.
Mária kétségbeesetten forgatta agyában a lehetőségeket, hogy hol lehet, mi történhetett vele. Férje még nyugtatgatta, igaz, egyre kisebb meggyőződéssel, de ő már a legrosszabbra gondolt.
Délután már nem volt, amire várni, szembe kellett nézni a lehetőséggel, hogy valami baj érte. Rövid tanácskozás után szétosztották a feladatokat: Mária a fia munkahelyére ment érdeklődni, Sándor az ismertebb kocsmákat járta végig. Eredménytelenül. A gyárban a kapus a korábbi napon 3 órakor látta eltávozni a munkaidő után, egyébről, szombat lévén, nem tudott. A kocsmákban senki sem emlékezett rá, hogy ott járt volna, pedig Sándor még a fényképét is mutogatta a bárkisasszonyoknak.
Kullogva, összeszorult szívvel értek haza. A szorongástól elgyötörtnek, kimerültnek érezték magukat. Nincs mit tenni, értesíteni kell a rendőrséget, döntötték el. És értesítették. Hangjuk idegenül csengett: a hitetlenség miatt, hogy ilyesmi velük is megtörténhet. A rendőrök behívatták őket az őrsre, részletes személyleírást kértek, aztán fiuk közérzetéről, lelkiállapotáról faggatták. Hogy, ugyebár, esetleg, nem követett-e el valami butaságot… D.-ék először értetlenül néztek, ez meg sem fordult a fejükben, aztán kikérték maguknak, mit gondolnak a rendőrök róluk meg L-ről?! A rendőrök igyekeztek megnyugtatni a házaspárt, majd hazaküldték őket, hogy amint valami nyomra bukkantak, értesítik őket.
És elkezdődött az idegtépő várakozás. Mária egyik cigarettáról a másikra gyújtott (éppen leszokóban volt, máskor napi 2-3 szállal beérte), Sándor egy ideig morgott, hogy a fene egye meg, mi lehet azzal a kölyökkel, aztán felesége vigasztalásába kezdett, de abban sem volt köszönet, Mária magába zárkózott bánatával, idegesítette férje esetlen nyugtatgatása. Rémképek gyötörték, vérbe fagyva, összeroncsolódott testtel látta a fiát, s ő hiába próbált segíteni rajta, utolsó leheletét a keze között adta ki. Autóbalesetre vagy gyilkosságra gondolt, az öngyilkosság gondolatát tudatosan elhessegette.
Egy teljes nap telt el a tehetetlen várakozásban. Az éjszaka volt a legrosszabb: félálomban lévő, de pihenni nem képes agyuk csak őrlődött a rémképek között, mindent felnagyítva, eltúlozva.
Vasárnap délután aztán csengett a telefon, s a rendőrség különösebb finomkodás nélkül közölte velük, hogy L.-t nemrég megtalálták a régi, felhagyott temetőben, minden valószínűség szerint felakasztotta magát, a helyszínelés még folyik, már értesítették a törvényszéki orvost, ők pedig fáradjanak be a test azonosítására. A test szó hallatára Mária megvonaglott, tetemet, hullát gondoltatok, ugye, a fenébe is; elsírta magát, s lecsapta a kagylót. Sándor tért elsőnek magához, csitítani kezdte feleségét, hogy szedje már össze magát, most nincs idő sírásra, menni kell, s különben is, hátha tévednek, a rendőrség újabban már nem olyan megbízható, de Mária legyintett, ugyan, hagyja a szöveget, összeszorította a száját, öltözni kezdett, mire a kabátnál tartott, már a szipogást is abbahagyta. Igaza van, most erősnek kell lenni, mondogatta magában, kilépett az ajtón, férje elkészülését meg sem várva.
Bár a halálban eltorzult az arca, a fiuk volt az, minden kétséget kizárólag felismerték. Szemükben döbbenet, hitetlenség. Egy alig húszéves élet pusztulását semmilyen logikával sem lehet megmagyarázni. A kérdés tehetetlenül dobolt a dobhártyájukon: miért? Miért pont velük történik ez? A rendőrség együttérzéséről biztosította, majd finoman kitessékelte őket: a testet át kellett adni a kórboncnoknak. Minden jel arra utal, hogy öngyilkos lett, mondta még a helyszínelést vezető rendőr, de azért meg kell várni a halottkém jelentését. Egy fán csüngött, kötéllel a nyakában. Úgy kellett levágni. Felkötötte magát? Felkötötték?
D.-ék összetörten várták a boncolás eredményét, közben, mert ezt sem lehetett odázni, összetelefonálták a szűkebb családot, rokonságot. A hír hallatán mindenki megdöbbent. Voltak öngyilkossági gondolatai? Voltak ellenségei? A szülei egyikről sem tudtak. Amint ez lenni szokott, a pletyka is megindult, az emberek öngyilkosságról beszéltek, s hogy biztosan a mostohaapja miatt, de azt is mondogatták többen, hogy a mai fiataloknál sosem lehet tudni. Igaz is, mostanában olyan szótlan volt, olyan hallgatag, támadt fel néhány ismerősében a késői felismerés. Ki tudja, mi nyomasztotta? Egyesek sajnálkozni kezdtek, amiért nem figyeltek jobban rá, nem tulajdonítottak jelentőséget az árulkodó előjeleknek. D.-éket a fájdalom mellett a szégyen is kezdte emészteni, hogy ugyan, mit gondolnak az emberek, milyen szülők lehettek ők? Mert ki gyereke lesz öngyilkos…? Persze, ezekben a gondolatokban egyelőre nem tudtak túlságosan elmélyülni, mert a temetés szervezése miatt kész bolondokháza lett a lakásuk, rokonok, szomszédok, mindenki segíteni próbált, mindenki sopánkodott, hogy mekkora tragédia, s hogy ki gondolta volna.
Másnap kézhez kapták a halottkém jelentését is: öngyilkosság, minden kétséget kizárólag, a testen más külső erőszak jelét nem fedezték fel (mint ahogy a rendőrök sem találtak más nyomokat a helyszínen). Nem volt mit tenni, D.-éknek szembe kellett nézni a ténnyel – ha gyilkosság lett volna, bizonyos értelemben megkönnyebbülhettek volna, így azonban hordozniuk kellett annak lelki terhét, hogy közvetett módon ők is felelősek a történtekért. Legalábbis a világ szemében.
A temetés hatalmas volt és szívszorító. Egy ilyen fiatalember halála nagy esemény, ott voltak a rokonok, barátok, munkatársak, szomszédok; az öregasszonyok még a harmadik utcából is eljöttek (bár csak hírből ismerhették L.-t), mert hát milyen jót lehet könnyezni ilyen nagy tragédián.
Mária végig sírt, a koporsó leeresztésekor hisztérikus zokogásba váltott át; Sándor csak komoran bámult maga elé.
A neheze csak azután következett. A gyász csak akkor kezdte igazából letaglózni őket, amikor a tor végeztével lassan az utolsó rokon is elköszönt, együttérzéséről biztosítva D.-éket, és ők magukra maradtak az elcsendesült lakásban. Ténferegtek, fel-alá járkáltak, Mária el-elsírta magát, Sándor a fogát csikorgatta. Olykor mondtak egy-egy kósza félmondatot egymásnak, de többnyire csak hallgattak, valamiért nem voltak képesek megnyílni egymás előtt.
És következett az éjszaka, s amitől legjobban féltek: álmukban megjelent a fiuk, és a következő és az azt követő éjszakán is megjelent, újra és megint; mindketten vele álmodtak, többnyire meglepően hasonló dolgokat: L. teste élettelenül himbálózik a fán, csönd van, csak az esőben átnedvesedett kötél halk nyikorgása hallatszik; vagy halálsikolyát hallják, s talán egy erőtlen „segítség”-et, máskor pedig csak felakadt szemeit látják, melyek ugyan kiürültek a halálban, ők mégis vádat és szomorúságot véltek felfedezni benne, és persze felriadtak, hideg verejtékben fetrengve, és visszaaludni nem tudtak, de nem is akartak, nem is mertek. A kialvatlanságtól, idegkimerüléstől nappal is egyre nyomottabbakká, fásultabbakká váltak, életük végképp kizökkent normális kerékvágásából. Belső zavarodottságukat csak fokozta, hogy bár a lelkifurdalás egyre inkább eluralkodott rajtuk, magukban tiltakoztak ellene, értetlenkedtek, ártatlan áldozatnak tekintették magukat. Ekkorra a rémálmok is „letisztultak”: leggyakrabban a temetőből látták jönni fiukat, mezítláb, dideregve; megállt az ágyuknál, és sírós hangon azt panaszolta nekik, nem tud nyugodtan pihenni, mert a sírban, a hideg koporsóban nagyon fázik a lába. S hogy neki az a cipő kellene, amit akkor este lehúztak a lábáról.
Amikor először szóba hozódott ez az álom, amikor kiderült, hogy ismét csak ugyanazokat a képeket látják, mondatokat hallják, valamelyiküknek kiszaladt a száján: kísértet. S bár a babonákban, túlvilágról visszajáró szellemekben nem hittek, most mégis elgondolkodtak, miért jelenik meg minden éjjel álmukban a fiuk, miért nem nyugszik sírjában, s hagyja nyugodni őket is. Kezdték elemezni mondatait, ködösnek tűnő kijelentését a cipőről, s mi az, hogy lehúzták a lábáról? Kik húzták le, miért húzták le? Aztán eszükbe jutott: a nyomozó is mondta, de akkor nem tulajdonítottak jelentőséget neki, hogy amikor rátaláltak, nem volt cipő a lábán, mezítlábas nyomai jól kivehetők voltak a novemberi sárban. Cipőjét a rendőrök utólag sem találták meg (vagy talán nem is keresték), nekik akkor, a hirtelenül rájuk szakadt bánatban nem jutott eszükbe ilyesmivel törődni, most viszont annál inkább. Miért volt mezítláb? Mi lehet azzal a cipővel? Miért emlegeti annyit álmukban a fiuk? Agyuk vadul őrölgette a lehetőségeket: valaki ellopta a fiuktól a cipőjét? Esetleg valami dulakodás közben veszett el? Vajon nem erőszakos cselekedetre utal a cipő hiánya? Vajon nem csapta össze a rendőrség a nyomozást, téves következtetést vonva le? Más is mondta már, hogy manapság a rendőrség már nem olyan megbízható! Néhány nap tanakodás után felkeresték a bűnügyi osztályt, s nyomatékosan felkérték a parancsnokot, indítson új nyomozást, mert meggyőződésük, hogy a cipő hiánya valamilyen bűntényre utal. Szorongásukat, ideges kéztördelésüket látva a parancsnok megígérte, hogy újra kezdik a nyomozást, majd udvariasan kitessékelte őket, azzal búcsúzva, hogy majd értesítik a fejleményekről.
D.-ék két hétig vártak az értesítésre, közben továbbra is rémálmok gyötörték őket, majd az idegfeszültséget tovább nem bírva ismét bekopogtak a bűnügyi osztályra. A parancsnok ezúttal már sokkal türelmetlenebbnek mutatkozott, kerek-perec kijelentette, hogy ők az ügyet lezártnak tekintik, ha a kedves szülőknek a haláleset miatt lelki problémái vannak, azt ő nagyon sajnálja, de azokkal pszichiáterhez forduljanak, ne a rendőrséghez. D-ék leforrázva jöttek ki, a rendőrség felelőtlenségéről érthetetlen félszavakat mormolva.
És otthon folytatódtak a lidércálmok, az ideges tépelődések, melyek lassan őrületbe kergették D.-éket. Pár nap elteltével belátták, segítségre van szükségük. S különben is, tenni kell valamit, mert ez így nem mehet tovább. Ebbe a tétlen várakozásba bele lehet őrülni. Egyikük sem pszichológusra, netán pszichiáterre gondolt, hanem valami javasasszonyra. Nem afféle vásári hókuszpókuszolóra, aki kártyából, netán tenyérből vagy kávézaccból jósol, hanem egy igazi médiumra. Korábban nem hittek az ilyesmiben, és azt is lenézték, aki hitt, most azonban végső elkeseredésükben, s mert azt látták, a hivatalos szervek cserben hagyták őket, csak ráfanyalodtak. Hallottak róla, hogy a városban is van szellemidéző, de mivel nem akarták, hogy kiderüljön, hogy ők is felkeresték, mert az pletykára adna alkalmat, így inkább X-be, egy távoli nagyvárosba utaztak el, ahol egy híres javasasszony tevékenykedett (reklámhirdetését az újságban olvasták).
A javasasszony (hetvenöt körüli, egyedül élő, kövérkés, jóságosnak tűnő öreglány) figyelmesen végighallgatta D.-ék történetét, közben bólogatott, a rendőrség álláspontját nem firtatta, hanem azt mondta, több hasonló ügyet ismer, és általában megoldhatók voltak. Legutóbb egy olyan esete volt, hogy a szellem egy ezüst hajtű miatt járt vissza, amit a férje eljegyzésükkor ajándékozott neki, s amit halálakor a lánya megtartott magának. Addig nem volt nyugta, míg egy borús, csillagmentes éjszakán meg nem nyitották a sírt, s oda nem tették a koporsó mellé a hajtűt. De utána soha többé nem jött kísérteni. Ez a megoldás. Meg kell nyitni a sírt, s oda kell tenni melléje azt a cipőt. D.-ék bólogattak, hogy igen, ez a megoldás. De van egy bökkenő, nincs meg a cipő, illetve nem tudják, hogy melyik cipő az, amelyiket a fiuk keresi. Azt a cipőt elő kell keríteni valahonnan, zárta le a beszélgetést a javasasszony, figyeljék továbbra is, mit mond a fiuk, talán nyomra vezeti őket.
D.-ék csüggedten tértek haza, azt remélték, a javasasszony egy csapásra megoldja problémájukat, csalódottan kellett megállapítaniuk, hogy a dolgok nem mennek ilyen egyszerűen: a módszer megvan ugyan, de hiányzik az eszköz. Mária arra gondolt, őrjöngeni lenne jó, vagy legalább sikítani, de az nem segít, egyáltalán nem segít, valamit ki kell találni, mindenképp ki kell találni.
És folytatódott a lidércálmos éjszakák sorozata, de hiába kereste fel minden éjszaka őket a fiuk, soha egyetlen szót sem mondott arról, hogy hol lehet az a cipő.
Vajon annyira fontos, hogy pont az a cipő legyen?, tette föl egy napon a bárgyú kérdést D. Sándor, a felesége először leintette, aztán kétségbeesésében ő is belekapaszkodott a lehetőségbe: vajon nem fogadna el egy másik cipőt? Meg lehet-e, úgymond téveszteni a szellemeket? Előszedték fiuk cipőkollekcióját (semmilyen holmijától, személyes tárgyától nem váltak meg), bakancs, csizma, két pár félcipő, szandál, tornacipő, papucs. Vásárolhatnánk is még egy-két párat, mondta Mária tétován, s már majdnem le is intette magát, de Sándor ráharapott az ötletre, igen, azt is meg kell próbálni. Választottak hát egy szép lakkcipőt, mert tudták, hogy a fiuk mindig szeretett volna egyet, de sosem vett, részint a pénz miatt, részint meg azért, mert hát hová vehetné fel; s egy sportcipőt is vásároltak, azt a márkát és fazont, amiről tudták, hogy kedveli.
Meg kell nyitni a sírt, s mindet bele kell rakni, született meg az elhatározás bennük. Igen, meg kell tenni. Lehet, hogy nincs sok értelme, de úgyis meg kell próbálni, mert valami tenni kell, mert a tétlen várakozást nem lehet bírni.
Mivel másra az ügyet nem merték volna bízni, így hát maguk készültek elő a feladat végrehajtására. Nappal kivitték, s a növényzetben elrejtve „ottfelejtettek” a sírnál egy ásót és lapátot, s éjszaka kilopóztak a helyszínre a cipőkkel. Temetőőr nem volt, nem tellett rá a kisvárosnak, így rajtakapástól nemigen kellett tartaniuk, hacsak valami holdkóros beléjük nem botlik. Láb felől nyitották meg a sírt, kapkodva végezték a munkát. Nem ástak túl mélyre, mert irtóztak annak gondolatától, hogy elérhetik a koporsót, így amikor egy akkora gödör kialakult, hogy az a 6-8 pár lábbeli beleférjen, egy-kettőre beledobálták, gyorsan visszatömték a lyukat, lehetőség szerint eltüntették a nyomokat, a szerszámokat bevágták egy közeli bokorba, s elslisszoltak. Torkuk a szívükben dobogott, a félelem, a hidegrázás csak most, a munka elvégzése után tört rájuk igazán. Mindig is irtóztak a halottak világától, korábban el sem tudták volna képzelni magukról, hogy képesek lesznek ilyesmit megtenni. Aztán, mivel a temetőt sikerült gond nélkül elhagyni, senkivel sem találkoztak, senki sem mérte végig gyanakodva őket, kissé megnyugodtak. Amit lehetett, megtettek. A többi nem rajtuk múlik.
Hajnali négyre járt már, amire lefeküdtek, s várták, mi lesz az eredménye a munkájuknak: megjelenik-e a fiuk, vagy sem. Ha nem jelenik meg, akkor azt jelenti, hogy elfogadta a cipőket, s akkor ők megnyugodhatnak, ha viszont nem… De ehhez el kellene aludni. Kattogott az agyuk, idegesen forgolódtak az ágyon, várták, hogy végre essenek túl a próbán; aztán újra kétségek kezdték gyötörni őket, az aggódóbb felük azt sugallta, jobb, ha nem alszanak, mert akkor nem tud jönni a fiuk, ha netán akarna is, akkor még legalább egy napig halasztódik a válasz, a bizonyosság, ami jót és rosszat egyaránt jelenthet; de nem, pörölt ismét a józanabbik énjük, mégis jó lenne most túllenni, de nem, még nem, riadt föl ismét a félelem bennük. Így fetrengtek álmatlanul, már reggel volt, már kilenc óra is elmúlt, aztán már tíz is (hétvége volt, nem kellett munkába menniük), de ők még mindig nem keltek fel, még mindig várták az álmot, még mindig kergették az álmot, kimerült agyukban kusza képek villóztak, szemük, fejük fájt a fáradtságtól.
Tizenegy után, amikor ők még mindig kábultan, kimerült tehetetlenségben, ébren hevertek az ágyon, egyszer csak csengettek az ajtón, egy rendőr volt a bűnügyi osztályról, udvariasan szólt, hogy fáradjanak ki a helyszínre, mert valaki meggyalázta a fiuk sírját.
