Megint egy kis kronológia
1799-ben Csokonai túl volt a Vajda Júliával való füstbement házassági tervén, vele együtt túl azon a lehetőségen, hogy valaha is megállapodott „polgári” egzisztenciát teremtsen magának. A megállapodott élet reménye mégis fölcsillan számára, mert helyettes tanítói állást kap a debreceni kollégium egy somogyi partikulájában Csurgón, amelyet a felvilágosult, Georgikon-alapító katolikus főúr, Festetics György is támogat. Csokonai jól ismeri Somogyot, hiszen már évek óta sokat vendégeskedik különböző nemesi udvarházakban, ahol szívesen látják, mint a ház népét és a sohasem hiányzó vendégsereget verseivel mulattató „vidám természetű poétát”. Ebben az évben írja két remekművét, a Dorottyát és a Karnyónét is. Előbbit maga adja elő nemesi közönségének, utóbbit diákjaival adatja elő.
A Karnyóné teljesíti a dráma mindhárom kritériumát, mert (1) szereplői első személyben beszélnek, (2) világos és átlátható drámai szerkezete van, és (3) szereplőinek nyelve egyéni, ízes, zamatos, többféle rétegnyelv.
A dráma szereplői és nyelvük
Karnyóné, a vénülő és szerelemvágyó „özvegy” kalmárné, a szereplők közül az egyetlen, akinek valakije-valamije van: van egy imbecilis fia (Samu), van gazdagsága (a boltja), van segédje (Lázár deák) és szolgálója (Boris). Alakjának drámaiságát az elvágyódás vs. felelősségvállalás, az adni-akarás/adni-tudás vs. érzelmi kisemmizettség, valamint és leginkább az öregség/rútság vs. szereleméhség ellentétpárjai adják. Az „özvegy” kalmárné alakjának az ad különös hitelességet, amit Lilla-szerelemként tart nyilván az irodalomtörténet. Csokonai Karnyóné szerelmi epedezésébe belerajzolja a maga – visszamenőleg most már önmaga által is lehetetlennek látott – reménytelen szerelmét Vajda Júlia (= Lipitlotty vagy Tipptopp, egyremegy!) iránt. Karnyóné tehát Csokonai szinte kegyetlen szenvtelenséggel megrajzolt karikatúra-önarcképe. Karnyóné Lipitlotty iránti epekedését finomkodó, preciőz stílusa képviseli:
Jó reggelecskét kívánok, de még nem is láttam az uracskát ilyen furcsán öltözve (Lipitlotty magyar mentébe, német nadrágba, egyik lábán csizma, a másikon cipő), bizony szintúgy nevethetném, hahaha, no de hol a menykűcskébe vette azt a rendes libériácskát? Igazán hogy mi fiatalocskák csak akkor látjuk meg, mikor az uracskák bele is bolondúlnak, hogy ezzel a szócskával éljek.
Ezzel a mézes-mázos tónussal éles kontrasztot jelent a szerelmében csalódott Karnyóné átkozódása:
Hitetlen bestia! Még azon felül csúfolkodsz is? Óh édes szegény férjem, ha te most élnél, az isten nyúgosszon meg – boldog egek! Miket is kell szenvedni az embernek, és kiktől, és mikor? Te koldus kutya, a ki az én korpámon tanúltál meg ugatni! te hetyke kakas, a ki az én szemetemen taréjosodtál meg!
És vessük most össze ezt a dörgedelmet a szerelmében ugyancsak visszautasított Didó kifakadásával:
Csak az áruló Éneás megbosszulásáért, a ki első oka az én bajaimnak, szeretném én szívni az éltető levegőt. Ah csinálja meg legalább a szél, csinálják meg legalább az istenek az én bosszúállásimat: és villámok és mennykövek, és forgószelek, és zivatarok tegyék a levegőt és a habokat néki halálosokká. Menjen bujdosóul, és egyedül! És az ő szerencséje oly iszonyú legyen, hogy kíntelenittessék irígyelni az enyímet.
Mennyire erőtlen ez a didói panaszkodás a Karnyóné elkeseredett kitöréséhez képest, pedig tele van világbíró erőkkel: istenekkel, széllel, villámokkal, mennykövekkel, míg ott csak közönséges háziállatokról és a nem éppen fenséges gazdasági hátsóudvarról, sőt szemétdombról van szó.
Samu, Karnyóné idétlen fia ebben a párhuzamosságban Csokonai senkinek sem kellő költészetének a megfelelője, amit meg szeretne óvni az értetlen világtól. A modern lélektan ismerője sem rajzolhatta volna meg pontosabban ezt a gyermeki fejlődés orális fázisában megrekedt figurát, aki állandóan eszik, szürcsöl és csámcsog, akit csak az étel érdekel: „Jaj tejem, jaj tálam!”, visítja, miközben mellette gyilkosság történik (Lipitlotty lelövi Tipptoppot). Dramaturgiailag igen fontos szerepet játszik mint küldönc vagy hírvivő, aki vagy rossz helyre viszi a hírt, vagy öszszekeveri az átadandó üzeneteket, s így hoz létre mindig új helyzetet és váratlan bonyodalmat, s kap ezáltal a cselekmény újabb lökést. Olyan ő, mint a Szentivánéji álom Puckja.
Lázár deák Karnyóné mellett a darab másik olyan alakja, akinek pozitív vonásai vannak: hűséges és lelkiismeretes segéd. „Rácos” beszéde nemcsak nyelvi zűrzavart jelez, hanem általános dezorientációt is. A modern nyelvészet derítette fel, hogy a nyelvnek különböző rétegei vannnak, mindenek előtt van egy nagyon mélyen ülő, minden nyelvet külön jellemző rétege, a beszédbeli személyek hálózata, amely szoros kapcsolatban áll a deixissel, azaz a mutató névmások, a térbeli tájékozódás nyelvi rendszerével. Amikor idegen nyelvet tanulunk, a legnagyobb gondot többnyire éppen ennek a személy- és mutatónévmási rendszernek az elsajátítása jelenti. Csokonai drámai zsenije elébünk állítja Lázár deák komikus figuráját, ami az ő tört magyarságának és a mi nyelvi kánonunknak egymást zavaró voltából ered. Drámaírói remeklése szinte tudományos pontosságú nyelvi megfigyelésen alapszik:
Lázár: Csoeto bizony. Az a tatár látott 8 rőf posztóból nyakravalót, a Samuka olyan comissiót parancsol az asszonynak, hogy a bizony hallottam. Csak kérdezzed az asszon.
Felcseréli az alanyt a részeshatározóval (nem Samuka, hanem az asszony „parancsolt comissiót” Samukának), második személyű igealakhoz harmadik személyű alanyt tesz (helyesen: „kérdezzen az asszony”). Ezzel az elementáris nyelvi dezorientációval „harmonizál” a teljes geográfiai (és biográfiai) zűrzavar:
Tipptopp:[…] Hát mi újság mostanában?
Lázár: Ah! Bizon most affélével, kevéssel udvarolhatok – hanem in specie most vala nálunk az a vasáros úr, akinek itt által ellenbe van a bótja, derék afféle úri ember. Beszéli, hogy a híres francia vezér generál Lasci vissza húzta a maga táborát Málta városáig, és így már a franciák túl nyomattattak a Pisegrü vizén, és hogy a török basa admirál Nelson a helvéciai hajóssereget egészen semmivé tette. Néki privát levélbe írták, hogy a három hatalmas császár mellé társul állott a Burkus császár is, és hogy már csak a genuai király tart frigyet a franciákkal.
A két „gavallér”, Lipitlotty és Tipptopp csak néhány vonással van ugyan megrajzolva, de mindkét figura telitalálat, öltözetük, különösen Tipptoppé, önálló drámai „szereplő”:
Tiptopp: Ah! Alázatos szolgája az úrnak! Örvendek, hogy tisztelhetem az urat, éspedig vidám orcával, s épen igen szép hábitusba tisztelhetem.
Lipitlotty: Jó szerencsét kívánok az úrnak! Mi a tatár, hol vette az úr ennek a rendes módinak ideálját? Úgysegéljen! Olyan mint a travestált Virgilius, vagy mint a milyen világot az olasz mercatimágók hordoznak.
Tipptopp: Az igaz, hogy ez a legújabb párisi módi épen olyan, – de nem is csuda, mert most az egész Páris csupa il mondo inverso. Ez a valóságos párisi újmódi, lássa az úr, most már illetlenségnek tartanák elől begombolni a kaputot, hanem hátul szokás, a puderral való hajfehérítés kiment a módiból, minthogy különben is szűk a gabona. Hanem a fekete haj, és kinrusz puder kedves a párisiak előtt, mert persze a korom csak olcsóbb, mint a búza.
Lipitlotty: De hát azt az egy pár csizmát foldozni viszi az úr a vargához?
Tipptopp: Ah! Tehát az úr még nem tudja, a németek a kalapjokat a hónok alatt hordozzák, s hajadon fővel járnak. A franciák erre ráúntak már, mezítláb járván, a csizmájokat így hordozzák. Más példa: a bécsiek csak az állokig szokták bétekerni a nyakokat, e’ csekélység, noha a magyarok ezt is soknak tartják, a párisi újmódi nyakravaló kötéshez egész lepedők kívántatnak. Más példa: a németek csak az orrok környékét tubákozzák be: de a mai franciáknak csak a szemek csillámlik ki a tubák közzül.
Kuruzs szófosásból élő, az élettől már csak a napi boradagot váró „kupec poéta” Csokonai másik darabbéli önarcképe. Míg Karnyóné, az első önarckép, ellentétektől feszített, bonyolult jellem, aki még akar valamit az élettől, Kuruzs egyszerű lélek, ő már csak vegetál. Kuruzs travestált alakban vetíti előre az öt évvel később Nagyváradon Rhédey Lajosné Kácsándi Terézia temetésén „felfogadott költőként” A lélek halhatatlanságát deklamáló Csokonai alakját. Egy elveszett költő (a kollégiumi borbély fia) rejtezik Kuruzs alakjában, aki leginkább versben, vagy legalább cikornyás beszédben – a XVIII. században elterjedt „makaróni nyelven” – tud csak megszólalni :
Kuruzs: Sok ezer jókkal, mint megannyi kárbunkulusokkal körülkoszorúzott jó napot kívánok és comprecálok úri kegyes gráciájának. Nincs e belső nyavalyája az úrnak? Nem akar-é eret vágatni, vagy mostanában köpölyt hányatni úri tagjaira, vagy magát reparáltatni? Vagy akármiét aranynyá változtatni – in specie azt a botját – vagy nem akarja-é jövendő sorsát hallani – mikor házasodik meg – lesz-é szép felesége – hány fia lesz, hány leánya – melyik szabóval varrat legszebb nadrágot – makk aduttba nyer-é többet vagy a tökbe? Elvész-é az a szümölcs az orráról vagy több nő? Stb. Akar-é avult ruhát, ezüst gombot adni, vagy viseltes gatyamadzagot, elvásott lakatot[,] beírott papirost, maradék gánicát et cetera. Vagy akar-é az úr fazekat drótoztatni, pipát köttetni, rostát corrigáltatni, vagy pedig, ami ehhez hasonló mesterség[,] névnapi köszöntőt, halotti búcsúztatót, paszit, vagy lakodalmi salutátiót, vagy más ehhez hasonló kupec poesist parancsolni – vagy, no – kosárt köttetni – s több a féle ejusmodi.
Boris alakja dramaturgiai szükségszerűség, mint vén gazdaasszonyának fiatal szobalánya, és hűtlen cselédként a hű segéd, Lázár deák ellenpontja.
A darab végén előkerülő „szegény petyhült” Karnyó pedig nem más, mint Csokonai szülővárosa, Debrecen, amelyet elhagyott, miután nevelő iskolája, a kollégium kivetette magából, s ahová sikertelen érvényesülési és házasodási kísérlete után visszakényszerült.
A darab cselekményének hajtóereje Karnyóné szerelme Lipitlotty iránt, akinek helyére Tipptopp tolakszik csalással, az ő „választottja” Boris, Karnyóné csalfa cselédje. A cselekményt késlelteti Lázár deák szószátyárkodása, és ideig-óráig félresiklatja, Samuka, Karnyóné félnótás fia. Végkifejlet: a szerelmében csalódott Karnyóné megmérgezi magát, de előtte még énekel egy utolsót, a rászedett Lipitlotty lelövi Tipptoppot. Csak a mellékszereplők maradnak életben. S ekkor érkezik meg váratlanul Karnyó, s nyomában a deus ex machina, tündér és tündérfi, s föltámasztják a halottakat.
Ez a drámai kergetőzés a szerelem (a szerencse, a boldogulás) után – nem kell bizonygatnom, mert korábban ki is kotyogtam – Az elhagyatott Didó dramaturgiája. A Karnyóné szereplői azonban nem királyok, királyasszonyok, félistenek és istenek, hanem a publikumhoz közelálló „köz” polgárok, amint érzékletes és egyénített nyelvükből kihallani. Ami Az elhagyatott Didóban fátum volt, kikerülhetetlen végzet, itt csalóka szerencse, „lottéria”, amit nem a sors, hanem emberi csalárdság és hiszékenység irányítanak. Még a darab végi deus ex machina, a tündér és tündérfi megjelenése és a szereplők feltámasztása általuk sem valami mitológiai-mesebeli csoda. „Fölléptetésük” inkább ironikusan, rejtekezve azt sejteti, ha ki nem mondja is, hogy nem az a tragédia, ha belehalunk a szerelembe, hanem ha túléljük, és szeretetlenül, sikertelenül, reménytelenül kell továbbélnünk, ahogy Csokonai kényszerült élni Debrecenbe való visszatérte után, s amit – a Karnyóné tanúsága szerint – ő már csurgói működése idején előre megérzett.
Komikum a látható részletekben, tragikum a háttérben – Csokonai műveltségében és személyes életében. Az életnedv (humor) e két fajtája együtt folyik Csokonai vénájában és foly körül bennünket, a Karnyóné közönségét. Említettem már, hogy Csokonai született színjátékos, utánzó és rögtönző tehetség, alakváltó „garabonciás” volt, ami továbbá abban is megmutatkozik, hogy férfi létére női alakban mutatja meg magát a Karnyónéban, bújtatja el megsebzett énjét – az önsajnálat legcsekélyebb jele nélkül (ez is színészi erény!). A magyar irodalom nem bővelkedik efféle, a másik nem perspektíváját magáévá tevő szerepjátszó írásokban. A közelmúltból két ilyen szerzői „metamorfózist” tudok mégis említeni: Weöres Sándor Psychéjét (Budapest, Magvető 1972), és, nicsak! a Csokonai nevével élő, sőt „visszaélő” Esterházy Péter Tizenhét hattyúkját, amely Csokonai Lili név alatt jelent meg (Budapest, Magvető 1987).
A Dorottya és a Karnyóné után Debrecenbe visszatérve még öt évet élt a „vidám természetű poéta”. Költői életének koronája A lélek halhatatlansága, ami a kuruzsi klasszifikációban mint „halotti búcsúztató” a „kupec poézis” kategóriájába esik, s amit akárhol nyitok fel, vigasztaló távlatok nyílnak meg előttem:
Boldog! Százszor boldog, a ki nem született,
A ki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! A ki egyszer van és
kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót
nem tudnám,
S a nem esmért halál karjain
aludnám,
De az élet bennem mihelyt
szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonzódó szeretet.
Irodalom:
Csokonai Vitéz Mihály: Összes művei három [öt] kötetben. Harsányi István és Dr. Gulyás József gondozásában. Budapest, Genius kiadása, 1922.
Csokonai Vitéz Mihály: Összes művei. Levelezés. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Debreczeni Attila. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999.
Karácsony Sándor: A könyvek lelke. Budapest, Exodus, 1941
Új Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerkesztő: Péter László. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
Claude Lévi-Strauss: Myth and Music. In: Myth and Meaning. Rotledge & Kegan Paul. London and Henley, 1978.
