Ha írnék Dänikennek, elősorolnám neki sok szerző műveit, akik szintén tárgyalták az ős-hajdankor, az úgynevezett özönvízelőtti, elenyészett civilizációk általa is feldolgozott emlékeit, ám egészen másfajta következtetésekre jutottak, mint ő.
Däniken, valószínűleg biztonsági okokból: de főleg csak legújabb, azaz második világháború utáni szerzőkből merít, nehogy világnézetileg beletenyereljen valamibe. Sokat érvel genetikai feltételezésekkel, s ennek kapcsán antidarwinista koncepciókkal, de ugyanakkor olyan sok vizet, sőt özönvízet zavart szerzőkkel, mint pl. Dacqué, nem bonyolítja fejtegetéseit. (Hazulról tájékozódva, akiket e témában pl. Várkonyi Nándor, Csicsáky Jenő, vagy Cserép József felhasznál, meg sem említi; kivéve persze mondjuk Hérodotoszt vagy Diodorus Siculust.)
Ennélfogva még Thomas Mannt sem hozza szóba, akinek pedig a József regénye a nem-kultúrantropológiai érdeklődésű olvasók tömegei előtt is közhelyes, már-már kötelezően idézendő tétellé avatta azt a kijelentést, hogy minden hitregei hős mögött messze az időben találni még egy ugyanolyan nevű alakot, majd esetleg amögött is egyet. „Mélységes mély a múltnak kútja”…
Magyar példával élve: Nagy Lajos királynak volt egy nagy erejű Toldi Miklós nevű vitéze; nevét a Bihar megyei Told községről nyerte. Viszont a népemlékezet még számos más régebbi hagyományt is alakjához kapcsolt, nemcsak a mesebeli Szép Miklósról, hanem olyan személyekről is, akiknek told, toldi neve egészen máshonnan eredt. (Pl. a gyerekdal Told Ilonája; nem egy „keleti” nyelv told szavából, amely szintén mesét, regét, vagy éppen hazugságot jelent.)
Däniken pl. Jónás próféta és a cethal történetében említi ugyan Berosszosz babiloni szerző közléseit Oanesről, a szumírok kultúrhéroszáról, de szívesebben foglalkozik egy kitudja honnét eredő „üvegtengeralattjárós” paleoasztronautikai látomással. Pedig az Oanes-motívum pártlanul tanulságos: milyen túlélésekre képes egy egyszerű szimbólum s a hozzá tartozó ceremóniák világa!
Oanes halfejű alak volt a megmaradt ábrázolások szerint, de körülbelül szív magasságban emberi fejet is viselt. Egész pontosan úgy nézett ki, mintha valaki egy megnyúzott delfin bőrét viselte volna palást gyanánt s a meghagyott halfej lett volna a süvege. Valóban, erről is lehetett szó. Ez az Oanes az özönvíz után a tengerparton felkereste a lábadozó emberiség maradványait, jó erkölcsöket prédikált nekik s tanította őket a tűz, a szerszámok használatára, s hasonlókra. Ha megnézzük a mai püspöki süveget, amely szemből amolyan deltoid alakú, oldalról viszont egy nyitott hal állkapocsra utal, lehetetlen fel nem ismernünk benne Oanes halfejének stilizált ábrázolását. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy liturgiája „vízmenti” volt, lehetetlen nem gondolnunk Keresztelő Szent Jánosra, s a kereszténység korai „hal” szimbólumaira… (Roppant érdekes lenne a nyelvészeti elemzése is; esetleg máskor.)
A halfej nem valami kevert fajú lényre utal; amolyan ikon, beszélő ábra, mintha például magyarul, ErDélyi József modorában a hal álláról, vagyis a halálról lenne szó; (mondjuk így: „halál, hol a te fullánkod?”) vagy a hallgatásról; halljátok szómat”, stb… Akár a „hal-hatatlanságról”.
Ha a püspöksüvegre gondol az ember, el kell képednie: hatezer éves folytonosság! (Legalább; de sokkal több is lehet.) Ez igazán illett volna Däniken egyes érvelés-sorozatához!
A másik motívum, amit felületesen megkerül a csillagokból idejáró utazók e szakértője: Ábrahám neve. Noha bőségesen idéz az indiai mitológiából, pl. a „földönkívüliek polgárháborúi” kapcsán, egyszerűen átugrik afölött, hogy a bibliai Ábrahámnak, az arab és zsidó népek ősatyjának is van őse, mitológiai elődje, aki pedig nem más, mint maga Brahma hindu főisten! Ehhez Mózes könyve is megadja a kulcsot: Ábrahám első felesége Sára, vagyis Szárai, a második pedig Keturah (Mózes I. 25. 1. ). Brahma feleségei: Száráváti és Keturáváti! (A ketura szó azt jelenti, hogy négy, mivel Bráhmának négyarcú ábrázolásai is vannak.) Egyébként Ábrahám és Brahma párhuzamairól többször írtam, mintahogy Jónás és Oanes viszonyáról is, nemcsak Komoróczy Géza értekezéseiből dokumentálódtam, hanem az exegétika titokzatos nagy tudósának, Franz Norknak a műveiből. Ez a tudós a 19. század első felében működött, főleg Erfurtban és Berlinben, Körösi Csoma Sándor nemzedékéhez tartozik, iskolájuk is részben közös; műveinek egyik legérdekesebb csoportja a rabbinisztikus tanítások és India kapcsolataival foglalkozik. Eredetileg Selig Korn-nak hívták, ebből csinálta a Nork nevet. Soha senki sem idézi, de titokban olvassák; tudom, hogy Mircea Eliade is ismerte, de nem hivatkozott rá, nézeteivel sem vitatkozott.
Ám Dänikent mégsem forrásainak túl gondos, azaz nagyon is körültekintő megválogatása, ideological correctly-sége jutatta eszembe, s nemcsak a sok újonnan felfedezett piramis, Boszniában és máshol. (Még az sem, hogy Baráth Tibor a piramis nevet „peremes”-nek értelmezte, a menhir-t pedig (ad analogiam mennykő) „mén hír”-nek; különben ez a dr. Baráth Tibor a háború vége előtt itt Kolozsváron volt egyetemi tanár, később Kanadában írt roppant meglepő és eredeti, de ugyanolyan felületes, és az önkontroll sajnálatos híjával lévő őstörténeti műveket, a magyar és hun népek világtörténetéről; s nem is a hipotézisei nyomasztóak, hanem az a játszi könnyedség, amellyel bármilyen régi és titokzatos feliratot azonnal és folyékonyan olvas.)
Bizonyos turisztikai kedvcsináló cikkek okozták, hogy előkotortam a láda mélyéről azt a Däniken tanulmányt, amely egy arab kutató véleményét ismerteti, miszerint a bibliai Ígéret földje nem a mai Palesztina területén lelhető fel, hanem sokkal keletebbre, valahol Szíria és Szaudia között… Ez a tanulmány tele van zsörtölődésekkel, morgolódásokkal. Hogy aszongya, folyton beszélnek bizonyos sírokról, templomokról, szent emlékművekről… Ha meg keresni kezdi az ember: semmi! Senki sem tud róluk semmit. Ha mégis rábukkanunk a helyükre: semmi; se egy felirat, se egy hiteles ábra, se egy sírmelléklet!
Hát ez a morfondírozás enyhén szólva komikus. Mert olvastam a napokban egy kedves turisztikai ismeretterjesztő cikket, a Kolozsvár-közeli Csicsal hegyről; Magyarfenes határában, szép, csínos hegycsúcs. Azonban a cikk meg sem említi, hogy a Csicsal tetejére a 19. század elején egy pompás építményt emeltek: egy háromosztatú diadalívet; azaz gloriette-et, ahogy műveltebb műítésznők mondanák. Ennek bizony ma már híre-hamva sincs, egy kőszilánk sem maradt belőle. Én is csak onnét tudok róla, hogy egyik régi regényhősöm, Bodor Péter (a zenélő kutas) alkotta, a báró Jósika család rendelésére.
A nagy helyismerettel rendelkező néhai festőművész, Balázs Péter mesélte: „Ez semmi! Volt itt a Jósika családnak egy kriptája. Egy szegeletkő sem maradt belőle”. Pedig Fenes határában azóta nem jártak sem szaracénok, sem keresztes lovagok, beduin sírrablók sem, és a nemzetközi műkincstolvajság főútvonalaitól is elég távol esik… És akkor Däniken még amiatt panaszkodik, hogy 3–4 ezer éves síremlékekből, forgalmas útvonalak mellett, semmi sem maradt?
Ebben a menhirekben, dolmenekben, és cromlechekben oly gazdag Európában Erdély nagyon szegényesen volt kiruházva. Egyetlen menhirről tudunk: Désen állt valaha, a nagytemplom fölött, a hegyoldalban. A XII. századból volt valami latin felirat rajta, a Só kamara részéről; a közemlékezet viszont úgy tartja számon, hogy a Vezérek köve volt, a honfoglalás előtt, itt tartotta a hét vezér az első bürógyűlést; Név szerint Álmos, ElőD, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm, azaz Tétény… 1938-ban „szélsőségesek” felrobbantották… Ma pedig a megsemmisült műemlékek és emlékművek jegyzékéből is hiányzik…
Verba volent, scripta manent – a szó elrepül, az írás marad. A valóságban azonban az írás elrepül, mégha kőbe is van vésve. A szó viszont még mindig itt van, egy kicsit… Olvasom Constantin Danielnél* egy óelámi király nevét: Untashuban tempti… Számos templomot emeltetett, de neki is csak a neve maradt fenn… de az viszont nálunkfelé is…
* Constantin Daniel: Pe urmele vechilor civilizaţii, Buc. 1987
