Petőfik hullása, évről évre, egyetlen dagerrotípia ne-engedd-tekintete figyel az örökkévalóság borostyánjából, a rögzített, már akkor hangosnak kívánkozó filmkockából. Mire hallgatott akkor a kor, az akasztott királyok leszegett fejű, alvilági sirámaira, vagy a nép lázadó, többezer szólamú orcheszterére? Halnak a Júliák, hullnak a Sándorok...Csak oly időben néznek vádló, számonkérő tekintettel, tisztán, hűvősen, midőn... béke van. Háború csak a bensőben, a tiltott, le- és megtagadott, az elárult, elfojtott, végsőkig alázott bensőben. A lélek disznók elé hajított gyöngyei között, a fekete országban, hol nem kél föl soha a Nap. Míg Európa hangoskodik, kardforgatás helyett köpönyegforgatásban, hol széthullnak az arcok, darabokra, s az anarchia zúzatja be, porrá a kiszenvedett magyar történelmet! Dörög a gyomor ágyúk helyett, s a tekintet, az egyenes, nem alkuszik, bosszússá, dühödtté válik, a szív-arc konoksága nem szűnő. Bitorlókra szegezett szuronnyal, tiszta vérhullásért pereli vissza kiharcolt jogát, forradalmak elő- és utóestéjén, egyetlen felfüggesztett pillanatban, mikor a szó hatalom, és tagadhatatlanul, fájón igaz. Igaz, mert egy tőről fakad, a géniusz röpte lángot vet mindenütt, ahová elér, szilajsága isten(ek)éhez hasonlatos, kik jogar nélkül ütnek és ölelnek, s hús-vér szerelmük végtelenné fokozott vallomás, megszólal minden évszakban, a lélek otthonos melegétől, zengő tücsökciterától izzítva, versbe vitt bortól vagy bor hiányától ajzottan, tisztán. Nehéz örökség ez, s könnyed, akár a lúdpenna, itt az erdő igazi erdő, s a rend karcos hangon követeli magvát és kellékeit a Pilvaxnál, vagy az Ispán-kútnál. Mértékbe takarodik, kegyelem nélkül kimondatik a bűn, s az idegen uralom által meglopott végvárakon ott villog a kivont kard mellett az áldott, vérrel áztatott lobogó.
A tizenkilencedik század szólalt meg ez ifjú poétában, ki doctus, latin műveltségű ugyan – bár akkortájt nem ez volt a mérce, nem ez volt a tett, nem ez volt az erény. Számára, állíthatjuk – filoszok nagy bánatára –, egyáltalán nem. A létezés szigorú törvénye ez, egybefonódni versben és kívüle a gondolat, a tett ideghúrokat pengető igazságával, világot váltani halállal, nemzetet ébreszteni, nem hamis érdemrenddel, hanem a számára egyetlen lehető sorssal, a hadviselő őrnagy, a költő szellemi magasával.
Országunk mivé vedlik? Mely kígyók kúsznak ki, odahagyva repedt, kopott bőrüket, a hazugság viperafészkéből? Mikor lesz végre csend, döbbentő, halál előtti, élet előtti csend, hogy elmondhassuk jogos igazunk? Ők, akik helyettünk beszélnek ma, penésztől bűzlő szájakból és székekből, bankóktól kövér zsebbel, rajtunk élősködnek, mikor hallgatnak már végleg el? Meddig tart még az álnok uzsora, lélekcsúfolás, a fölös iratok tornyaiból légvárat építő hamis írástudók, szájhős országkutyák álcázott érdekeinek nyílt térhódítása? Üvölthet Petőfi, zsákutcákba, vásárra vitt erdőkbe, terekre, földre eljut-e a Hangja? Nincs itt orvosság. Szólhat a dal, de legyen erős a holtvágányra futott tetteket megmérni, mit érnek a hallgatások a bűnben, mit ér a pusztába kiáltott szó, melyet elnyel a sivatag, eszelős délibábok között?
Tett nélkül hagyni annyi, mint szótlan maradni. Hogyan történhetett meg akkor, hogy a 12 Pont beiktatásakor a pesti ifjak elhitték, törvény született, a szabad szólásé, hadsereg született, mely magyar lesz és nem osztrák? Nincsen számunkra hely, csak itt, szülőföldünkön, mert ez a mi egyetlen, őseinktől ránk maradt földdarab egyedül a mienk, ahol mi szántottunk, mi vetettünk, és nekünk is kellene aratnunk, ha engedtetne jog, tiszta ész, erős akarat és konok alázat ahhoz, hogy részesei lehessünk. Békeidő van kint, de bent a restség, az ördög munkál lassún, sunyítva, az álságossá töpörödött álmok, a beválthatatlan sorsjegyként szétosztott ígéretek, a visszafejlődött szellemi erőtartalékok, a minden pillanatban születő-haló kisdedek kérlelhetetlen kérdése mögött: miért teremtettél engem e világra, ha nem vállalsz, ha nem egyengeted utamat, s szétszórod obulusaim, tálentumaim? Ha eljönne még egyszer a Petőfi kora, kardszisszenés várná a rá érdemeseket. Mert nincs, nincs bocsánatos bűn, a szószékeket befalazták, mert befalazták istent is, hogy ne szóljon, ne mondja, dobd el a vétket!
Megváltatunk mind ott, a seholban – a mindenben? A halál szaga elviselhetetlen, főleg, ha élők terjesztik maguk körül, s nem elég a bűnbánat, jóvá kell lennünk a szegénységben, nem a pénz császárságaiban, hanem ott is, Kiskőrösön, ahol fölzengett a csecsemők Internacionáléja, a szorított szájú sírás, mely tovalendítette az elnehezült jövendőt az újszülött országba, mely fölött bábáskodott, gondoskodva betevőről, kosarában hamuba sült reményt rejtegetve, szerelemben győzvén és segíttetvén, Koltón, a körtefák sudár lombjai alatt bájolva ráolvasó szerelmi legényéneket.
Ott marad nékem mindörökre, ülve a fehér papír fölött, merengőn, az őszi alkonyban, az árnyjátékok tétova rajzolataiba merülten, most az egyszer lehajtott fejjel, írásjelei bűvöletében, maga sem értve, milyen égzengés szűnt meg ott, és mi jelent meg lángokádó gyanánt, a káoszból alakot öltve, majd mint a vihar, elülve... Csak ő, csak ő maradt ott, kiégett fatörzs, fázósan tekintve a végtelen időbe, nem sejtve még, mi jön majd, a fújó paripák közt, a kukoricásban. Békeidő van, de nem tart soká, jönnek újabb júdások, szemforgatók. De Petőfi nem lesz még egy, mert ő van. Él, én hiszek neki, és hordom őt táguló időmben.
