Ismerős közhely(zet). Az ember találkozik egy külföldivel, elindul a kommunikáció, és a második téma a ki kicsoda után... a vámpír, hát persze. Legszebb élményem e tekintetben egy amerikai heringhalászhoz fűződik (mellékállásban zenész és filmes), aki erdélyi látogatásának kelléktárába beválogatta a keresztet meg a fokhagymát (nem ornamentikai, illetve gasztronómiai, hanem önvédelmi meggondolásból). Tételezhető tehát, hogy Erdélyt szinte lehetetlen leválasztani a Drakula-mítoszról, és fordítva. Amolyan „nemzetkarakterológiai” párosítássá nemesedett ez a link, miként a gall és a gáláns lovag, az angol és a puritán, az amerikai és a cowboy, és a sor hosszú. E globális pavlovi kultúrreflexet tulajdonképpen egy ír úriembernek köszönhetjük: a neve Bram Stoker. Persze, azonnal megjelenik a képben egy magyar is, nevezetesen Vámbéry Ármin professzor úr, aki a modern Drakula-alapmű születése körül burjánzó legendárium szerint elsőként beszélt az írói babérokra ácsingózó Stokernek a Drakulaként is rettegett havasalföldi vajdáról, Vlad Ţepeşről, mégpedig 1890-ben. Az írónak további hét évre volt szüksége, hogy kivesse magából a vámpír-gróf viktoriánus történetét. A regény világsikerét nem is érhette meg, ugyanis 1912-ben elhalálozott. Amely világsikerhez egyébként nem volt elég maga a textus. Kellett hozzá a mozi mágiája.
A filmes vámpírtörténelem egyébként már a Stoker-regény előtt kezdetét vette, egész pontosan 1896-ban, amikor is a mozgókép első igazi mágusa, George Méliès elkészítette Az ördög kastélya című kétperces dolgozatát. (Az is elképzelhető, hogy Stoker látta a hivatalosan elsőként bejegyzett vámpírfilmet, bár ez nem igazán befolyásolhatta, ami a regényt illeti, elsősorban a film és a könyv megjelenése között eltelt rövid idő miatt.) A következő kulcsfontosságú állomás 1922: Friedrich Wilhelm Murnau filmre adaptálja Bram Stoker regényét. A Nosferatu, a borzalom szimfóniája egyébként nemcsak jó, de szerencsés filmnek mondható, amennyiben megúszta a forgalmazást követő pert, amelyet Stoker özvegye akasztott Murnau nyakába, azon a címen, hogy a direktor, úgymond, elfelejtette megvásárolni a regény megfilmesítési jogát. A legendárium szerint az illetékes bíróság el is koboztatta, sőt, el is égettette a film kópiáit, alig pár maradt belőle, az utókor örömére. Azt már kevesebben tudják (és itt lépnek a képbe ismét a magyarok), hogy egy évvel Murnau Nosferatuja előtt, vagyis 1921-ben a marosvásárhelyi születésű Lajthay Károly már gyöngyvászonra vitt egy Drakula-változatot. Tehát valójában ő volt az első, aki nagyjátékfilmet készített a vérszopó arisztokrata történetéből.
A film jelenlegi tudásunk szerint elveszett, három standfotót ismer a szakma, illetve spekulálni lehet azon, milyen mértékben gyúrta bele dolgozatába a rendező a Stoker-regényt, illetve építkezett a másik forrásmunkából, Pánczél Lajos (aki mellesleg Temesváron született, 1897-ben) Drakula halála (fantasztikus filmregény) című eredeti (?) forgatókönyvéből, amely csak később, 1924-ben látott napvilágot irodalmi textus formájában. A Stoker-szöveg hangos és mainstream adaptációjára azonban további kilenc évet kellett várni. Ekkor (1931) lépett a képbe Tod Browning, Hollywood korabeli horror-fenegyereke, illetve (és tessék, ismét egy magyar) a lugosi születésű Blaskó Béla Ferenc Dezső, ismertebb nevén Lugosi Béla. Megszületett a filmtörténet talán legismertebb vámpírfilmje, a Drakula. Azt azonban megint csak kevesebben tudják, hogy ennek a mozgóképnek két változata készült el. A hangosfilm hőskorában (ja, talán nem elhanyagolandó, hogy Browning Drakulája egyben az első hangos horrorfilm is) a nagy hollywoodi stúdiók remek, bár rövid életű gazdasági trükkel álltak elő, nevezetesen, hogy egy film forgatása alatt két filmet állítottak elő.
Így járt el esetünkben a Drakulát gyártó Universal Filmstúdió is: nappal Browning és az amerikai stáb forgatott a különböző helyszíneken, éjszaka pedig egy George Melford nevű rendező dolgozott a Drácula címet viselő spanyol változaton. A Universal ily módon két legyet ütött egy csapásra. Két darab Drakula-filmet dobott piacra (egyet amerikai, egyet spanyol szereposztással), a helyszínek, díszletek, egyebek újrahasznosítása pedig jelentős költségmegtakarítással járt, ami az „éjszakai” filmet illeti. A duplázásból persze nemcsak a stúdiónak származott előnye. A két film ugyanis számos vonatkozásban különbözik egymástól. És annak ellenére, hogy Browning változata világhírű alapmű lett, Melfordé pedig szinte elkallódott, mindkét filmnek megvannak az erős oldalai.
A kritikusok, rajongók a mai napig vitatkoznak azon, melyik a jobb. A magam részéről Browning opuszának címét meghagynám Drakulának, hiszen lényegében Lugosi élőhalott grófjának premier plánja az, ami számít, Melfordét viszont önhatalmúlag átkeresztelném Renfieldnek, tekintettel arra, hogy a spanyol változat központi figurája tulajdonképpen a gróf szolgájává vedlő ingatlanügynök. A Pablo Álvarez Rubio alakította Renfield sikeréhez az is nagyban hozzájárul, hogy a spanyol változat vérszopóját alakító Carlos Villaría nem egyéb vérszegény (sic!) Drakula-klónnál. Lugosit éppen marslakó mivolta katapultálta a tökéletes Drakula szerepébe, annak ellenére, hogy a későbbi korszakok kritikusai elmarasztalják, ha nem is idegensége, de például teátrális alakítása miatt.
Ezek a kritikusok azonban egyrészt figyelmen kívül hagyják a Drakula születésének idejében uralkodó filmszínjátszási szokásokat, másrészt a tényt, hogy az angol Drakula kulcsa az alien-effektuson túl éppen a teatralitásban rejlik. Lugosi manierizmusa által létrejön az a hihetetlennek tűnő hatás, miszerint akkor is jelen van, amikor nincs képben. Ha a néző figyelmesen követi a képsorokat, egy idő után arra ébred, hogy Drakula akkor is figyeli, amikor békésen fekszik a koporsóban. Ebben a vonatkozásban a spanyol változat csúfosan megbukik. Lugosi önmagában is, tehát nem Drakulaként, idegen, túlvilági lény, ha tetszik, amatőr vámpír, aki önmagát játssza. (Erre egyébként kábé hetven évvel később E. Elias Merhige is rájött, amikor A vámpír árnyéka című filmjében újrajátssza a Murnau-féle Nosferatu forgatását, de ami ennél a ragyogó ötletnél is fontosabb, Drakula grófot igazi vámpírként jeleníti meg!) Ezzel szemben Carlos Villaría nem több, mint egy spanyol anyanyelvű színész (legalább ezen lehetett volna javítani, hiszen Lugosi idegen hangzású angolja is nagy mértékben közrejátszott a túlvilági hatás létrejöttéhez), aki köpenyes mumusként ijesztgeti áldozatait és a nézőt, ráadásul Lugosit majmolva, vagyis kihagyva minden saját trouvaille-t (ami, megengedem, George Melford és a producerek számlájára is írható). Az tehát tételezhető, hogy az angol változatban Browning mindent Lugosira alapoz, ami a színészi jelenlétet illeti, és nagyon helyesen. Melford a maga részéről igyekszik egyensúlyban tartani az alakításokat, ezért is fordulhatott elő, hogy a spanyol változat Renfieldje gyakorlatilag elorozza a filmet Drakula elől. A spanyol változat csúcsa gyakorlatilag a vámpír által megérintett Renfield átváltozásának tragédiája. Egy ilyen karakterfejlődés kellő bemutatására pedig kellő idő szükségeltetik. Browning Drakulán (aki ráadásul egysíkú, vagyis nem fejlődik, igaz, nincs is szüksége rá, bármit is ír erről a nagykönyv) és a hideglelős horroratmoszféra megteremtésén kívül semmivel sem törődik.
Ezért is fordulhatott elő, hogy Melford változata közel 30 perccel hosszabb a Browningénál, ami testvérek között is jelentős filmidő. A spanyol Drácula klasszikus módon közelít történethez, dramaturgiához, karakterhez, hangulatteremtéshez. Ebből az következik, hogy Melford filmje dramaturgiailag tisztább, a karakterek kiegyensúlyozottabbak (ezen belül Renfield kimagasló), haladnak valahonnan valahova, és egyáltalán, a mozgóképes egész harmonikusabb, ritmusosabb, jobb, na. Browning változata számtalan történetbeli, dramaturgiai, karakterfejlődési sebből vérzik, sok figura csak azért van jelen, hogy a vámpír megcsókolhassa, vagy hogy helyrebillentse a megszokott világ felborult egyensúlyát, szinte rajzfilmfigura, ha tetszik. Viszont a képen és azon kívüli Lugosi-jelenlét, illetve a mesterien megteremtett horrorhangulat behozza a réven, amit a film a klasszikus megközelítés vámján elveszít. Megkockáztatom az első ránézésre paradoxális kijelentést, hogy Browning Drakulája az avantgárd zászlaja alatt menetelt be a filmtörténetbe. Ennek tudható be, hogy akkora hatással bírt az elkövetkező korok nemcsak vámpírfilm-, hanem egyáltalán, horror-, thriller- és egyéb hasonló zsánerfilm-gyártásra. Ami persze semmit sem von le Melford Dráculájának pozitívumaiból.
Mindkét dolgozatnak megvannak a hibái, illetve erényei. Hogy miért lett mégis az egyikből filmtörténeti referenciamű, a másikból pedig DVD-extra? Elintézhetném azzal, hogy na ja, Browning zseni volt, Melford csupán kismester. De ez így nem lenne korrekt. Úgy gondolom, azáltal, hogy Browning felrúgta az érvényben levő szabályok egy részét, avantgárd módon készítve el egy lényegében kommersz horrorfilmet, egészen új filmnyelvi miliőt teremtett. Hála neki érte. Melford a maga részéről úgy járt el, ahogy a nagykönyv előírta. És jól. Csak éppen... egy lóhossz hiányzott. És egy teljes világ.
