A Kávé, félkeserű szerzőjének kétségtelenül birtokában van az erő, amely csendet teremt, s a versek előtt megállásra készteti az olvasót. Talán patetikus felütés ez egy kritikához, ám a pátosz e kötet verseinek olvasása során korántsem szitokszó, mint ahogy meg kellett szokjuk az elmúlt két évtizedben. Nem, manapság korántsem divatos költői szerephelyzetben mutatkozik meg egy határozott, mégis halk hang. Aligha kockáztat sokat a recenzens, ha felteszi: Vári Csaba, vagy legalábbis az e kötetben megrajzolódó alakmása, nem tartozik a különösebben exhibicionista szerzők közé. Sem tematikájában, sem formaeszményében nem akar drasztikus robbantásoknak tűnő versszerűsített performanszokkal megjelenni. A líratörténeti hagyományvonalat a versek egyértelműen kijelölik, mozgásterüket a versek számára szent nevek által lefedett líratörténések határolják: Pilinszky és Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és Walt Whitman, Kányádi Sándor és Nemes Nagy Ágnes, hogy csak a hirtelen eszembe jutó, vagy konkrétan föl is említett klasszikusokra hivatkozzam. Ezt a csak cikkcakkosan felrajzolható területet barangolják be a versek erővonalai. Méghozzá úgy, hogy mindegyik szövegen érződik, a felület alatt egy sötét tónusú, mély történet húzódik. A nyelv azonban nem áttetsző, az olvasót megállásra, gondolkodásra készteti, különösen, hogy két vers között a lapozásnyi csöndben érezhetően történik valami: a szövegek közötti űrben/űrből teremtődő harmadik versek. Ez nem manipulatív szerkesztés kérdése: egyszerűen a versek nyelvezete, hogy ne mondjam, hangolása ilyen.
A Kávé, félkeserű szerzője a kötet megjelenésekor harmincéves, költőnek nem éppen divatos elsőkötet-szerző kor – de Vári Csaba költészete túl is van régesrég a tejfogakon. Témájában, ahogy nyelvében is, kerüli az öncélú játékot, melyet a fiatalabb évjáratú költők az elmúlt időszakban talán túlzottan is kimerítettek. Komoly hangvételű költészet a Várié, nem fecsérel szót felesleges ügyekre. A szerelem és a szülők versbehívásán túl így aztán olyan ügyek és témák is helyet kapnak a versekben, melyek üdvösen szokatlanok a kortárs lírában (ősmintái persze megvannak, csak ma valahogy nem nagyon olvassuk őket), és csak nagy költők vagy kutyaütő dilettánsok próbálkoznak vele, féltehetségeknek itt nincs hely: megidézni a saját költőhéroszokat. Ilyen módon szándékolatlanul és különösebben jelzéstelen lesz nagyon fontos darab a Szilágyi Domokos utolsó monológja – nem pusztán megidézi a költőelődöt, de egyenesen – feltételezhetően – a költőelőd beszél. És ehhez, bár domináns a csendesség, a visszahúzódás érzése a kötettel kapcsolatban, mégiscsak nagy bátorság kell és elszánás, már-már merészség is. És hogy Vári erre vállalkozik, és nem is vall kudarcot, nos, ez a gesztus és aktus idézi nekem Kovács András Ferencet.
Maga a Monológ a kötet leghosszabb darabja – a másik „idéző”, a Walt Whitman című szöveggel együtt. Előtte egy feltételezhetően szerelmesvers, bár a címe Illeték, utána egy olyan darab (Mondtam-e már?), amely a Monológ után olvasva már kevéssé tűnhet szerelmes-tételnek. De onnan visszanézve, már az a bizonyos Illeték sem biztos, hogy az. Furmányosan van elhelyezve a szöveg, mert az első, Majdnem egészen címet viselő ciklus inkább a leszámolás, a lemondás, az elválás tematikáját járja körbe, míg a szerelem vagy a költői tiszteletadás hátrább került a kötetkompozícióban, például a Félversek szakaszba. A Monológ nehéz darab. Míg máshol Vári érezhetően könnyű kézzel helyez el komoly tétet tartó szép, komor mondatokat, ebben a tételben látványosan az összhangzaton van a hangsúly. A lemondás itt a szövegben artikulálódik – a beszélő éppen kivonul: Kolozsvár immár mögöttem, s az első szakasz leghangsúlyosabb pontjai a hagytam, szétosztott, reátok ruházott környékén van. Hogy aztán maga Vári lemond-e Szilágyi Domokosról, már fogasabb kérdés, és előtte persze tisztázni kellene, miről is van szó, ami (nekem, most) nem fog menni. Ahogyan a Monológ tisztázatlan szakaszaiban, hogy pl. az önmegszólító szakaszokban ki beszél, és ki az a te, Vári ugyanúgy egész magatartásában sem ítélkezik. Illetve az ítélet itt van, az egész kötet az valamiféleképpen.
És, ha már említettem, hogy a lemondás, az elválás ciklusa az első, a szerelmi történet is fordított: előbb van a vég, mint maguk a szorosabban értett szerelmesversek, már persze ha egyáltalán van olyan. De míg az egyértelműen sötétebb tónusú szakaszok határozott verscímek alatt szerepelnek, a kötet második feléből mindössze egyetlen darab van, amelynek címe nagybetűvel van írva, és nincsen zárójelbe téve. Ez is-az is hozzájárul ahhoz nyilván, hogy alapvetően minden szöveg keserű, minden szöveg valami tragédiadarabkát hömpölyget a mélyén. Pedig nincsenek keresett drámai helyzetek, a színpadiasság a vers alaptermészetén túlmenően nem tapintható ki a kötetben. A patetikusság pedig a rövid, töredékes, a befejezettség-befejezetlenség problémájával birkózó költemények legdominánsabb atmoszferikus töltetét adja. A Vári-vers rövid, határozott. Kétségtelen, hogy legerősebb inspirációját Pilinszkytől nyerte, nyeri ez a költészet. Működésének különössége, hogy a folyóiratbeli publikációk során a darabok önmagukban is figyelemre méltóak voltak, kötetbe szervezve azonban érzésem szerint lemondanak autonómiájukról, a hangsúlyt látványosan az egészre terelik/engedik át, egy-két bedolgozhatatlan darab (mint a föntebb említett két hosszúvers) kivételével talán. Kétségtelenül erős összhangzatot teremtenek ezáltal, bár nem látom a kötet darabjaiban egy fölérendelt nagyobb narratíva körvonalait – noha lehetőségként kétségtelenül nagyon erősen benne van az egész hangütésében.
Keskeny mezsgyén egyensúlyoz a költő. A patetikus versbeszéd nyilván azért kopott ki mai lírai eszköztárunkból, mert kevesen tudnak egyensúlyozni ezen a bizonyos mezsgyén, amelynek egyik oldalán mondjuk már a giccsesség felé közelítő, arrafelé ágazó vadhajtások találhatók. Kapásból két név van, akik jól csinálják (persze azért mások is, de e kettő jön elő legelőször nekem): a már említett KAF és Kemény István – mindkettő másképpen, s lírájuk különben, úgy tűnik, nem érinti Vári költészetét közvetlenül. Vári többnyire ügyes ebben, egészében véve a kötet semmiképpen sem vádolható a patetikusság negatív, hatásvadász tölteteinek puffogtatásával – még ha egy-egy darabnál időnként fel is ötlik azért a gyanú az olvasóban, a többi tétel kimenti ebből a pozícióból a darabokat, és ha már az egyes publikációk és a gyűjtemény eltérő működését érintettem, ehelyen is el kell gondolkodni: a gyanakvás a folyóiratpublikációk esetében soha nem merült fel ezeknél a verseknél sem.
Összességében egy nagyon erős, átgondolt, megdolgozott első kötet a Kávé, félkeserű. Minden szava, minden sora megrágott, kevés közöttük az esetlegesség, elhamarkodottnak meg egyetlen szavát se érzem. Talán csak a több önmagában emlékezetes tétel az, ami Vári következő kötetétől elvárható. Meg a mélység, ennek a mélységnek a továbbásása. Különben, ahogy egyszer Bréda Ferenc magam s más tanúk előtt kijelentette, tulajdonképpen klasszikus már ő. Ilyen módon ez a kötet „csak” igazolta a várakozást. Nincs más hátra, mint további kemény tépelődéseket kívánni Vári Csabának (bocs!). A többi magától jön majd, abban biztos vagyok.
Vári Csaba: Kávé, félkeserű. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Könyvek, Kolozsvár, 2008.
