A zene mindig szeret tudományos köntösben tetszelegni. A európai polifónia különösen hajlott a tudományosságra. Ezeréves története során se szeri, se száma a sokféle teóriának, amivel ezt a látszatot életben tartották. A zenetörténet nemcsak nagy zeneszerzőket, de nagy zenetudósokat is számon tart. Ez utóbbiak a zenéről találtak ki sokminden hasznos dolgot. Szerepük kettős: megvilágítják azt a zenét, amiről írnak, és ötleteket adnak a jövő zenéje számára. A teóriák mindig a zene gyakorlatából születnek meg, hol elvont spekulációk, hol valóban lényeglátó elméletek formájában, de az egyszer már elterjedt tudományos (vagy néha éppen ÁLTUDOMÁNYOS) nézetek elég erősen eresztik gyökerüket a zene (és a zenei köztudat) mély talajába. A haszontalan dolgokat mindig nehezebb később kiirtani, mint megőrizni a hasznosakat. A 20. századra a zenére hordott sokféle elméleti építmény, vagy csak afféle törmelék szinte elborítja magát a lényeget. A lényeg, a zene művészi, szellemi volta megmagyarázhatatlan és nem foglalható szabályokba. Mégis szép, hogy annyian és olyan szorgalmasan figyelnek tudományosan is a zenére.
Érdekes jelenség a milliónyi összehordott elmélet tömkelegé-ben, ahogyan minden kor ízlése szeretné visszamenőleg megmagyarázni a régebbi korok zenei üzenetét. Még rosszabb, amikor erőszakosan rávisznek valamit egy korszak zenei gyakorlatára, ami ma értékes és izgalmas, de tegnap és tegnapelőtt egészen más dolgok foglalkoztatták, izgatták az akkori alkotókat. Jellemző példa, ahogyan a 20. század modális zene iránti érdeklődése mindent elkövetett, hogy a 16. sz. zenéjében a modalitást minden más hangzási folyamat fölébe helyezze. Pedig ez a csodálatos 16. század a tonalitás felé törekedett minden erejével, és csak mint nehéz súlyokat cipelte magával a modális előző századokat. Palestrina az első, aki biztos ösztönnel rátalál a tonális zenére, a funkciók (tonika, szubdomináns, domináns) szerepének hangsúlyozott fontosságára. Kétszáz évvel később Mozart zenéje az, amely hasonló egyszerűsítési kísérlettel emeli még egy emelettel fennebb a tonalitás rendkívüli emberi építményét (az emberiség legnagyobb vívmányát!). Olyan fokú tökéletesség ez, amely a jelenség teljes kifejlődését mutatja, tehát aligha lehetett tovább vinni. Ezért keres magának új utat a zene a tizenkét fokú szeriális szerkesztésű kísérletekben. De itt már belépünk a számtanilag megszerkesztett (kiagyalt!) világba. Ezt kívülről visszük rá a zenére. Hiába próbáljuk kihallani a szerkezetet a műből az, csak az elemzők számára tárul fel. Nem a szerkezetért hallgatjuk immár a muzsikát, mint tettük (tehetjük) Bach zenéjének hallgatásakor. Nála a szerkezet a zenéből villant elő, mostanság a modern zenébe kívülről jött, ráerőszakolt idegenként rejtőzik el fülünk elöl. Az egész 20. századot jellemzi ez a kétségbeesett küzdelem az előre kimunkált szerkezet zenébe építéséért. Mindenáron igazolni akarta ez a század a fordított folyamatot is: a tudástól vissza az ihletig vezető út igazát, kezdetben, valamikor a 20. század elején még átfogó szerkezeti eljárások születtek (dodekafónia), aztán mind jobban elszaporodtak a zeneszerzőkre lebontott szerkezeti újítások (Stockhausen, Xenakis, Arvo Pärt), hogy már a század közepén művekre érvényes új szerkezeti elméleteket alkalmazzanak a szerzők, mit sem törődve azzal, hogy ennek milyen következményei lehetnek a zenére, de legfőképpen a hallgatóságra vonatkoztatva. A szerkezetek (elméletek) megszállottai aligha törődhettek azzal, MIT HALL a zenéjükből az, aki e hangversenyekre betéved. Először is elméleti magyarázatok olvasására késztették (kényszerítették) hallgatóikat. Szóban is elmondták, hogy mit is akarnak szerkezeteikkel. Tették ezt zene előtt és után, néha a zene hallgatása közben is, néha helyette. A közönség lassan rájött, hogy érteni és nem élvezni kell az új (avantgarde) zenét: nem a művészi (zenei!) élmény a fontos, hanem az, amit az alkotója „tudományosan” rávitt. Miközben a zeneszerzők elméleteik kitalálásával foglalkoznak, a közönség türelmetlenül várja azt a zsenit, aki végre remekművekkel igazolja az először volt a matematikai zenei szerkesztés és azután jött csak a zene költészete igazát.
