Ha felkérhetnénk Kazinczyt, hogy születésének 250. évfordulóján tisztelje meg olvasóinkat, valószínűleg összehasonlítaná korának irodalmi életét a jelen irodalmi közegével, számvetést végezne, mi hasznát vettük a felvilágosodás irodalmi vitáinak, s hogy kétszáz év távlatából nyelvújítási munkásságával „ment-é a világ elébb”. S talán fellapozná az általa 1789-ben alapított Orpheust, hogy a Bé-vezetésben felvázolt irányelvek, a „józan gondolkodás”, a „nyelv tökélletesítése” és a „magyar történetek” aktualitásáról elmélkedjék. Bizonyára ma is meg lenne győződve arról, hogy „a’ Literatúra’ emelkedésére semmi szer nem szükségesebb, mint a’ Journálok. Ezek öszvekötődésbe hozhatják az elszórva élő tudósokat, eggyike a’ másikát a’ példaadás által tüzelheti, ’s a’ Recensiók az Írókat figyelmesebb dolgozásra buzdíthatják, az Olvasók Ízlését ’s értelmét ’s ítéletét pedig mívelni fogják.”
Az utókor méltányosságára áhítozó Kazinczy bizonyára azt is elmondaná, hogy az utódok, a „következő Népek” elismerő bólintása iránti vágya nem ördögtől való, hiszen mindaz, amit véghezvitt, „jó mulatság, férfimunka volt”. A történelmi Magyarország egészét behálózó több ezernyi levelével, majd a rövid életükben is igen jelentős Magyar Museummal és Orpheusszal igyekezett a szerteágazó irodalmi kapcsolatokat csomóponttá alakítani, az addig jószerivel hiányzó irodalmi nyilvánosságot felépíteni.
Tette mindezt úgy, hogy ízlésítéletét mindig a Bé-vezetésben felvázolt elvek irányították – bár sem kortársai, sem a „következő Népek” nem értettek egyet feltétlenül minden ítéletével (gondoljunk például csak az általa túlságosan parasztinak tartott Csokonai-versekre és a költő síremléke kapcsán kirobbant híres Árkádia-perre vagy a nyelvújítás ambivalens megítélésére). Amiben viszont nem változott, lett légyen bármiféle támadásnak kitéve, s ami miatt a sok esetben távolinak tűnő Kazinczy újra aktuálissá válhat, az nem más, mint a mindenkori olvasóval való számvetés, annak felismerése, hogy olvasó nélkül nincs irodalom. Épp ezért kész lemondani a minőség mindenekfelettiségének elvéről az Orpheus megalapításakor (bár később szigorodik álláspontja): tudta, a kizárólag elit irodalomhoz sem elégséges magyar ajkú olvasóval, sem elégséges magyarul alkotó elit íróval nem rendelkezik. A mennyiség elve alapján engedékenynek bizonyul a költői színvonalat illetően, közli folyóiratában „a’ rossz darabokat is”, még akkor is, ha kortársai közül sokan bírálják ezen szerkesztői elvéért (is). Mint kora irodalmi nyilvánosságának kialakítója és legfőbb organizátora a minél szélesebb körű irodalmi kánon megteremtésén fáradozott.
Az, hogy Kazinczy ekkor igencsak nyitottnak mutatkozik a gondolati és ízlésbeli másság iránt, nem csupán a különböző ízlésű olvasók megnyerését szolgálta, hanem egyben a „res publica litteraria” felkínálását a jövendő korok olvasóinak, literátorainak. Saját és kortársai lapindítási kísérletei azonban igen gyakran épp az olvasói érdeklődés hiánya miatt végződnek kudarccal – s talán ez is olyan dilemma, amelyben mi magunk is osztozhatunk Kazinczy korával.
