"értsd meg a szót: árban és apályon"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 18. (536.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Demeter Zsuzsa
Bé-vezetés Kazinczyba
Petres László
Udvarok, terek lakója - Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld főszerkesztő-helyettesével
Szőcs István
JEGYZET - És mégis minden másképpen – van!
Ady András
Versei
Tóth Mária
Biciklivel a fák közé
Tar Károly
Versei
Fekete Vince
Versei
Szalma Réka
Versei
Vincze Ferenc
A dolmányos varjú vacsorája
A múltról és a rigóról
A rigónőről
Borbély András
Ami szent és ami vad (Erdély, helyhatározás)
Necz Dániel
Karrier
Sorbán Attila
Vaníliás gumicsont (regényrészlet)
Kozma Dezső
Arany János költő-arcképei
Xantus Boróka
Szétszórt csontokból összerakott múlt(ak)
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK ZENÉT? - meg – IGÉZETT zene
Októberi évfordulók
 
Petres László
Udvarok, terek lakója - Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld főszerkesztő-helyettesével
XX. ÉVFOLYAM 2009. 18. (536.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

– Arra gondoltam, hogy beszélgetésünk legyen egy séta. A Bethlen utca 11-ből indulnánk el, hiszen Kézdi elűzött kiutált hamar Polyán; aztán bemutatnád Hajnit, akinek ha fényképezőgépe kattan, veled együtt örökítődik meg az udvarteres város, no meg a szelleme, amiről ha szólnál, viharzana szádból a nyál. No de ez anno volt. Azonban nem olyan rég, hogy vissza ne térhetnénk magára az Udvartérre, amiből sok kis utcácska ágazik el. Hol is van saját készítésű térképeden Kézdivásárhely?

– Jó, akkor kezdjük a sétát, ez a séta persze nem egy mai városnézés lesz, amelynek során én elkalauzolom az érdeklődőt Kézdivásárhely zegzugos udvarterein, sikátorain, bemutatom neki a kedvenc épületeimet a főtéren, kedvenc helyeimet a városban, hanem egyfajta múltbeli, közelmúltbeli kirándulás, viszsza kell ugornunk ugyanis egy-két évtizedet az időben, hogy a kérdésedre válaszoljak. Vannak itt, ezen a „térképen” olyan pontok, mint a Bujdosó, Gatyaszár, Kaszárnya, Fortyogó, Józsiás, Rózsa, IGO (Lakásgazdálkodási Vállalat) stb., amelyek ma is megvannak, még a régi pompájukban vagy mostani lepusztultságukban, de vannak olyanok is, amelyek már rég az idő ködébe vesztek, mint a Pantallós, a Mureş, a Robbantós, az IFET (az egykori fafeldolgozó üzem), de ott élnek még az egykori kézdivásárhelyiek legendáriumában. A Bethlen utca ma is megvan, talán más néven, bár nem tudom, hogy a 11-es szám létezik-e/létezett-e, ez csak úgynevezett rímkényszerből került a versbe. Az akkori város leginkább lerobbant része volt ez a negyed, itt porladtak az egykori vargaváros legkorábban épített tömbházai, a Holland-blokkok, és itt lakott a legszegényebb, legszerencsétlenebb népség zöme a nyolcvanas évek elején-közepén. Nem véletlen, hogy bekerült a Kilakoltatottak rondóiba ez a helyszín, hiszen egykori lakásgazdálkodási „szektoristaként” (ez amolyan „fuss ki, intézd el, gyere vissza”-foglalkozás volt) elég sokszor „ki kellett szállni” ide, és volt olyan is, úgy félévente, amikor egy Fediuc nevű végrehajtóval meg egy Aramă nevű milicistával megerősítve, „hivatalból”, a vállalat képviselőjeként részt kellett vennem ilyen kilakoltatási procedúrákon. Az állami tömbházlakások eladósodott bérlőit – és itt volt a legtöbb – tették nem sok teketória nélkül az utcára ilyenkor. Igen erős élmény volt nekem ez akkoriban, húszévesen. Meg aztán személyesen is elég közelről érintett az egyik ilyen eset, amikor a korábban, fiatal korában kitűnő asztalos, jó szakember rokonom, a nagy család fekete báránya került az utcára, és éppen télvíz idején. Rá is ment az egészsége, pár évre rá bele is halt. (Tulajdonképpen – úgy is mondhatnám –, hogy neki és az ilyeneknek, mint ő, állítottam emléket ezekben a versekben.) A Bethlen utca táblája helyett akkoriban az szerepelt egyébként, valamelyik tömbházfelelős jóvoltából, fehér olajfestékkel odamázolva, hogy Betlehem. Vallásos ember lehetett az illető, s az ő szótárában a Bethlen helyett Jézus születésének a helyszíne valamiért előbbre való volt. Hajni pedig a kisváros egyik bolondjaként élte felhőtlen életét a hetvenes-nyolcvanas évek Kézdivásárhelyén, színes ruhákba, göncökbe öltözve járta a várost és „kőkorszakbeli” fotómasinájával kattintgatott, így örökítette meg ezeket a helyszíneket, embereket, talán magának, talán az örökkévalóság számára. Én pedig versbe mentettem Hajnit, aki, ha beszélt, fröcskölt szájából a nyál, de mégis valami üde színfolt volt ő a valamikori város életében, az önjelölt, őrült, képzelt „művésznek” valamiféle archetípusa. Az Udvartér című, tavaly megjelent tárcanovellás kötetem borítóján a könyv grafikusa egy színes szecessziós épületekkel körbevett szívformát mintázott meg. Nos, azt gondolom, hogy elég jól megközelítette az én saját készítésű térképemet is, azt, hogy hol is található számomra Kézdivásárhely. Ma is azt gondolom, hogy ez a kisváros („Háromszék Párisa”, ahogy Orbán Balázs nevezte), maga a városka főtere, a régi városrész – legalábbis számomra – a világ egyik legszebb, leglakhatóbb helye. De ezen a képzeletbeli térképen Kézdivásárhely csak a központ, mert szervesen hozzátartoznak a környező falvak is szülőfalummal, Kézdipolyánnal (Kézdiszentkereszttel) egyetemben.
 
– Mit lehet tudni a Feketékről? Érdekel családod története, vagy pedig a név, a nevek története nem annyira meghatározó?
 
– Régi tervem, hogy a családkönyvekben utánanézzek annak, kik voltak, honnan is jöttek ükapáim, szépapáim. Azt is már rég tologatom magam előtt, és halogatom, hogy utánakutassak, hogy honnan is jött a Fekete név, hogy ki is volt az a valamikori Fekete szépapám, aki ezen a vidéken egykor megvetette a lábát. Az is igaz, hogy amikor Lakatos Mihály barátommal arról beszéltünk, hogy alaposabban utána kellene néznünk, hogy kik is voltak a felmenőink, én – viccből természetesen – leintettem Misit azzal, hogy érje be annyival, amit eddig is tud, hogy a neve Lakatos, ami elég sokatmondó név, ráadásul mindhárom Lakatos testvér még jól is zenél, ami megint egy plusz információ –  nehogy végül megbánja majd a kutakodást. A nevek meghatározó voltában különben nem hiszek. Ugyanúgy lehettem volna talán a Fekete helyett, mondjuk, Szikra is, hiszen nagyapám, dédnagyapám – mindkettő igen fürge ember lévén – ezt a melléknevet viselte hosszú éveken keresztül. Azonban mostanában – ahogy így öregedem – különösebben érdekelni kezdett az a világ, a nagyapáim, dédapáim világa, az az élettér, ahol ők születtek, éltek, munkálkodtak. Apám egyszerű kőműves ember volt, anyai nagyapám szintén, apai nagyapám-nagyanyám pedig mindketten földművesek. Az a paraszti vagy későbbi félparaszti miliő rég felbomlott ugyan, a gyerekkorom falusi világa sem ugyanaz már. Megszépült persze, de ahogy időben távolodik, annál közelebb kerül hozzám, egyre jobban foglalkoztat.

– Első köteted, az 1995-ben megjelent Parázskönyv történet-törmelékei között háborúra és szűkebb családodra vonatkozó részekre találtam, de csak az édesapádról szóló az, ami határozottabb kontúrt kap. Erre a történetre később is visszatérsz, például Ahogy a vonat c. versedben is. Mi az, ami megfog ebben a történetben?

– Apám elég korán, ötvennégy évesen halt meg, én még viszonylag fiatal – másodéves egyetemista – voltam, és nagyon erős nyomot hagyott a halála bennem. Sajnos ezt az élményt versekben is megírtam, ma már nem – vagy nem így – tenném, de akkor nagyon fontos volt, hogy kiírjam magamból. Meg aztán a halála is olyan volt, ami sok-sok kérdőjelet és kevés bizonyosságot hagyott maga után. Ezt ki kell öntenem magamból, úgy gondoltam, és jöttek is a versek egymás után. Ez az apasiratás, „sajátgyász” alkotta az első kötetem gerincét. Túl személyes, túl érzelmes, túlontúl szenvelgő volt az egész, legalábbis mai szemmel nézve a dolgokat. Nem is lett volna baj, ha nagyon jó versek kerülnek papírra, de nem azok voltak. Túlontúl közeli, túlontúl feldolgozatlan volt még akkor az élmény. Mások, a barátaim már a kezdet kezdetén felszabadultan játszadoztak versben, prózában. Én pedig hosszú ideig vittem magammal ezt a terhet, görgettem magam előtt, újra és újra felvettem a már elejtett szálakat, súlyos és megrendítő dolgokat akartam írni, valahogy leszámolni vagy elszámolni azokkal a számomra igen terhes/terhesnek gondolt előzményekkel. Olyan kötet lett ebből aztán – az apaversekkel, a kilakoltatottak rondóival meg a különféle utánérzésekkel együtt –, hogy ma is végigborzong a hátam tőle, ha rágondolok. És ha egyáltalán a kezembe venném. De nem teszem.

– Úgy látom, hogy történeteid a mondataid „foglyai” maradnak. A Parázskönyv felvezető versében azt mondod, hogy a mondatszerkezetek tartanak fogva, viszont paradox módon rendet is teremtenek. Valójában egy nagy mesélő él benned?


– A nagy mesélőket mindig is szerettem, szívesen hallgattam, szívesen olvastam is őket. Mostanában írta valaki az Udvartér kapcsán, hogy talán ezek a tárcák nem egyebek, mint készülődések egy regényre, egy regény megírására. (Ezen én csodálkoztam a legjobban.) Regényt írni, különösen nagyregényt igen-igen szép és munkás dolog lehet. Hogy lesz-e egyáltalán ilyen az én életemben, most ezt nem tudnám megmondani. Egyelőre – lustaságból is – a rövidebb formákat kedvelem. Mesélni pedig, és érdekesen mesélni mindig is szerettem. De ezek a súlyos, komor, olvashatatlan posztmodern nagyregények, amelyek alatt „beszakad az asztal”, valahogy mindig riasztottak.
 
– Harminc éves vagy, amikor a Parázskönyv, a saját indulásod és az Előretolt Helyőrség debütje megtörténik. Azt hiszem, itt sok irányba elindulhatnánk.  Miért tartott ilyen sokáig a készülődés? Mi hiányzott: társak, helyzet, pénz, önbizalom? Mit csináltál, mielőtt a bölcsészkarra jöttél volna, Kolozsvárra? Sokat írtál, keveset olvastál vagy fordítva? Kibe olvastad bele magad? Én József Attilára, Dsidára, Szilágyi Domokosra vagy Sziveri Jánosra tippelnék...

– Helyzet, társak, pénz, önbizalom – mind hiányoztak. Tizennyolc-tizenkilenc évesen már kész volt egy kötetre való versem. Boér Géza javasolta is akkoriban, hogy jó volna ezeket leadni és kiadatni. De aztán – szerencsére – nem lett semmi belőle. A kézirat sokáig feküdt a Kriterionnál, de akkoriban, a nyolcvanas évek végén, előbb antológiában kellett volna szerepelni, s utána jöhetett volna csak a kötet. Az érettségi után, a felvételizgetések között, különböző munkahelyeken dolgoztam. Akkoriban az antológiák életrajzaiban divatos is volt az ilyen bemutatkozó mondat, amely így kezdődött, hogy voltam már… Én is így voltam ezzel, nyolcvanháromtól nyolcvankilencig, amikor bejutottam a kolozsvári egyetem magyar–orosz szakára, látogatás nélkülire, jónéhány különböző munkahelyen dolgoztam már, kezdve az egyik falusi termelőszövetkezettől a Lakásgazdálkodási Vállalatig, az IFET nevű fafeldolgozó üzemtől a helyettes tanári állásig. Amikor aztán, közvetlenül a változások előtt, nyolcvankilenc nyarán bejutottam a hét hely egyikére, úgy képzeltem el a további életemet, hogy miközben tanítok, azalatt elvégzem  látogatás nélkülin a magyar szakot, és ott maradok majd valamelyik székelyföldi iskolában. De aztán jött nyolcvankilenc decembere, és én hagytam csapot-papot, a szentléleki iskolát, ahol akkor éppen tanítottam, a Székely Újságot, amit akkoriban, a nagy lapalapítási lázban indítottunk Kézdivásárhelyen, és több látogatás nélkülis társammal, Sántha Attilával, Lakatos Mihállyal, Vida Gáborral együtt átiratkoztunk a nappalira. Korábban, ezekben a felvételizgetős években írni sem írtam sokat (azóta sem különben), olvasni sem olvastam – úgy gondolom most – eleget. Legalábbis nem azokat, amiket kellett volna. Udvaroltam és fociztam, amikor éppen nem felügyeltem arra, hogy az esztelneki kollektív gazdaságban hogyan fejtik le a feketeribizli bort az ötezer literes hordókból, vagy lakáslátogatás ürügyén – ami akkor kötelező volt egy „szektoristának” – nem tekeregtem a városban. Egy-egy üres tömbházlakásban, munkaidőben, hogy behozzam az egyébbel elcseszett délutáni órákat, Cs. Gyimesi Éva, későbbi tanárom Teremtett világát (ez kellett a felvételire) meg Hankiss Elemér Az irodalmi mű mint komplex modell című könyvét olvastam (huh!) és jegyzeteltem igen nagy aprólékossággal. Ma is megvannak ezek a negyed ívlapnyi cédulákra készített jegyzeteim, még most is használható állapotban. De később az ötezer literes hordó tetején is lehetett olvasgatni, megfordult a kezemben – válogatatlanul – sok akkori tékás vagy horizontos sorozatdarab, a Lektúra sorozat egyik példányát pedig – erre most is emlékszem –, Karinthy Ferenc Házszentelőjét valamelyik esztelneki pityókaföld végén olvastam ki, az útszéli jegenyefák alatt, míg a brigád szedte a pityókát a globálban. De ez hál’istennek nem tartott sokáig, mert aztán jöttek a kolozsvári évek, jöttek az ottani társak, egy teljesen más világ következett az életemben. Sziveri Jánost csak később, már az egyetemen fedeztem fel magamnak, és még rengeteg szerzőt, hiszen a kolozsvári öt évet – nehezen kimozdulós fajtaként – nagyjából a könyvtárakban (úgy bizony!) vagy a tizenhetes bentlakás 614-es szobájában töltöttem, kedvenc könyveim vagy a kötelező olvasmányok és a tanulnivaló (nem szégyellem) társaságában. Társaim buliztak, én pedig, már „komoly” házasemberként, tanultam istentelenül (bár nem volt ez divat, főként a fiúk részéről) és olvastam, pótoltam a hiányosságaimat. Csak az egyetemi évek vége felé – pontosabban ötödéven – jött el az úgynevezett ereszdelahajamot korszak, amikor jócskán kivettem már magam is a részemet az „igazi” egyetemi és diákéletből. 

– Hogy látod most „azt” a helyzetet – kilencvenes évek közepe –, Orbán János Dénes megfogalmazásában: „Attila ettől arra hallgat, Vince albérletet keres, Nonó egész nap csavarog – ki mondja néki: jöjj, szeress?!, És Hunor grúz teát iszik...” –  konkrétan az Előretolt Helyőrség körére, a Serény Múmia indulására gondolok. Ki számára volt fontosabb: a körnek, műhelynek vagy saját pályátoknak?


– 1993 őszétől, akkor már utolsó éves voltam az egyetemen, kerültem be a Helikon szerkesztőségébe, a feleségem azon a nyáron végzett, hazajött Kézdivásárhelyre, én pedig egyedül maradtam a családos bentlakás 614-es szobájában. Az volt a tervem, hogy miután végzek, hazajövök Kézdivásárhelyre, már meg is volt a hely az egykori középiskolámban, ahová jöhettem volna magyart tanítani, de úgy alakult, hogy indult a Serény Múmia, később az Előretolt Helyőrség, aztán felvettek a szegedi JATE modern magyar irodalmi tanszékére doktorandusznak. Egy jó ideig úgy éltem, hogy ingáztam Kézdivásárhely, Szeged és Kolozsvár között, majd negyediknek bejött Csíkszereda, a Székelyföld is, tehát egyáltalán nem unatkoztam. A Serény Múmia csapata, belső magja egy kisebb, egymással lazább-szorosabb kapcsolatban levő társaság volt a kezdet kezdetén, mindannyian írtunk, közölgettünk is itt-ott, irodalmi köröket szerveztünk, felolvastunk egymásnak, aztán valamelyikünk kitalálta, talán Sántha vagy Orbán János Dénes, de az is lehet, hogy a társaság akkori kovásza, a Franciaországból nem sokkal azelőtt hazakerült Bréda Ferenc, hogy jó volna ennek a csapatnak egy lap, valami nemzedéki fórum, ahol együtt, közösen is jelentkezhetnénk. Sántha Attila járta ki talán a Helikonnál, Szilágyi Istvánnál, hogy legyen három-négy oldalunk az újságban, a „nagy lapon”, a Helikonon belül egy külön fióklap, ami csakis a miénk, amelyet mi szerkesztünk, s amelynek aztán – a Bretter György Irodalmi Kör vezetőjeként – én lettem az irányítója, koordinálója. Sántha, Orbán, ők voltak a faldöngető, ajtót-kaput berúgó emberek, nekünk csak –  a kényelmesebbjének, óvatosabbjának vagy a nem rugódozós fajtáknak – csak be kellett sétálni mögöttük. Körnek, műhelynek, fórumnak, mindennek nagyon fontos volt ez a csoportosulás. De kevesen voltak, igen kevesen közülünk, akik akkor már – tudatosan – saját pályát építettek. Én mindenesetre nem voltam közöttük.

– Egy igazi kézdis udvartér ez a kérdésem. Sok lépcsőház, sok lakrész nyílik rá, mindegyikben egy-egy szerkesztőség: Előretolt Helyőrség, Serény Múmia, Székelyföld, antológiák, évkönyvek – a teljesség igénye nélkül. Kevés szó esik mostanában a régi nagy szerkesztők asztalairól, nyers vagy tartózkodó, korrekt vagy szenvedélyes modoráról. Kiktől tanultad, lested el a szakmát? Melyek voltak legnagyobb melléfogásaid, felfedezéseid?
 
– Számomra a nagy szerkesztőség akkor is, most is a kilencvenes évek közepének Helikonja volt és maradt mind a mai napig. Ez az a hely, ahová visszavágyom, ők azok az emberek, akik között nagyon jól éreztem magamat, akiktől nagyon sokat tanultam. Tulajdonképpen a szakmát is tőlük tanultam, tőlük lestem el. Gondolj csak bele: Szilágyi István, Király László, Mózes Attila, Lászlóffy Aladár, K. Jakab Antal, Sigmond István. A szakma mellett emberi-írói tartást lehetett tanulni tőlük. Bele is vetettem magamat becsületesen a „szerkesztői munkába”, végigjártam néhányukkal a különböző, azóta már nem létező helyeket, csak ilyeneket mondok, hogy Decanat, Ancora, A Porbafingóhoz (mi kereszteltük el ennek), Gambrinus. Ide Mózes Attilával, Király Lászlóval, a fiatalokkkal mentünk, akik akkor már meglehetősen nagy számban csatlakoztak a hadhoz. Egy dolgot nem lehetett megtanulni tőlük, amit nem is bánok, az ügyeskedéses vagy az ügyeskedéssel együtt járó magatartást, a jég hátán is megélést. A törtető, könyöklő karrierizmust. Tisztességet, emberséget, szegényen, szerényen, de elégedetten élést lehetett még – a szakmán kívül – ellesni tőlük. Már akinek feküdt az ilyesmi. Persze azt lehetne mondani, hogy az ilyesmi már egy letűnt idő, idejétmúlt felfogás, múltban élő emberekkel. De valahogy ezekhez az értékekhez ragaszkodom azóta is. A felfedezésekről, felfedezéseimről most nem beszélek, hiszen szinte mindenki akkor és talán ott indult, a Helikon Serény Múmia rovatában, aki ma már jócskán a derékhadhoz tartozik, és még sokan a fiatalabbak közül is. A melléfogások csokrából most csak egy jut eszembe – de biztos, hogy volt több is –, és az az, amikor a Serény Múmia jelenlegi utódlapjának a szerkesztője „megvezetett”. Karácsonyi Zsolt Bágó Ilona – ha jól emlékszem, szilágycsehi tanítónő – neve alatt küldte be a verseit, amelyek aztán persze meg is jelentek a lapban. Most, hogy így „felkavart” ez az emlék, eszembe jutott, hogy jön ezért Zsolt nekem egy palack jó minőségű borral.

– Három helyszínen éled az életed mostanában: Kézdivásárhely, Kászonok, Csíkszereda. Mindegyik karakteres, önálló világ, ahogyan az általad szerkesztett szerzők, szövegek is azok. Hogyan éled meg ezt a „soklakiságot”? Hol, milyen szövegekben pihensz meg, hol érzed magad otthon, hol bulizod ki magad? Az, hogy van egy paródiaköteted, inkább azt jelzi számomra, hogy ez bonyolult probléma, amiről nemigen beszélnél, hogy téged parafrazáljalak.

– Tulajdonképpen ezt a soklakiságot élem én már a Kolozsvár–Kézdivásárhely–Szeged–Csíkszereda óta. Igazán bulizós fajta soha nem voltam, és azóta sem lettem. Ha nagy ritkán, évente összejön egy-egy ilyen alkalom, az jó, de ha nem, az sem baj. Otthon szeretek ülni, vagy Kászonújfaluban az udvaron, a kertben, a teraszon. Az errefelé, faluhelyen, kisvárosban divatos nagy egymáshoz járásokat, születés- és névnapozásokat sem szeretem. Ha a család miatt nem kellene időnként a tengerre vagy valahová elutazni, talán ezt sem tenném. Viszont sokat járok az erdőkbe, hegyekbe, dombra fel, völgybe le, gombászni, kirándulni. A nagy társaság sohasem vonzott igazából. Ha a fák között, a dombokon-hegyeken, az erdőkben barangolhatok, vagy órákig elüldögélhetek a kászonújfalusi teraszon, a Veszes-pataka fölött elnézegetve a dombokat, a munkálkodó falusi embereket, vagy akár a vonuló felhőket, az udvaron a fákat, a csemetéket, amelyeket én ültettem, az engem tökéletesen kielégít. A szövegek, könyvek is ilyenek, amelyeket szeretek. A természethez, ehhez az egyszerű, természetközeli világhoz közel állók. Tiszta, pontos, világos mondatok. És a történetet szeretem, a mesét, s azt, ha „nagyon tud” az illető szerző. Vadászom a zseniális novellákat, a tökéletes verseket. Szeretem kutatni a titkukat, belesni a műhelytitkaikba. Karakteres, önálló világokat mondtál, és szívem szerint, mert ennél jobban magam sem tudnám megfogalmazni mindazt, ami közel áll hozzám. Na és a karakteres emberek, teszem ezt még hozzá én.
 
– Az Udvartér szövegei azért is tetszettek, mert egy egységes nyelvhasználatban úgy tologattad a hangsúlyokat, hogy ennek a világnak búját-bánatát sikerült egyaránt megszólaltatnod. Hiányérzetem abból adódott, hogy egy-egy indulatos kiszólásod után sikertelenül próbáltalak téged ebben a világban megtalálni. Hol is lakoznál te ezek szerint?
 
– Egy kivételtől eltekintve, számomra is meglepő módon, igen jó kritikákat kapott ez a kötet. Egyik, számomra fontos recenzense azt emeli ki, hogy ha például egy ufó szállna a földre, és azt kérdezné, hogyan is éltek errefelé az ezredfordulón, akkor ezt a könyvet kellene a kezébe adni. Indulatos kiszólások? Nem tudom, lehet, hogy tényleg vannak, meg kéne néznem a könyvben, mert jó egy éve nem vettem a kezembe, és nem is nagyon szándékszom ezt tenni mostanában. De azt gondolom, hogy ha vannak indulatos kiszólások, akkor azokban is én lakozom, azok is az enyémek, azok is tartozékai ennek a világnak, ami itt a lapokra került.
 
– A YouTube videomegosztó portálon van egy kisfilm, a tavaly decemberi gyerekkönyveid bemutatójáról, amelyen kislányod és kisfiad is tevékenyen részt vett. Mindannyian egy-egy színes jármű nyomai volnánk, hogy ismét téged idézzelek, de az mégis meglepett, hogy gyerekkönyveidben, no meg a YouTube-on láthatlak vélt-valós teljességedben. Mit találtál meg te magad ebben a formában? Hol van mindezek helye az udvarteres világodban?
 
– Az udvarterek világa nem pusztán az udvartereket és szűk környékét jelenti, hanem éppen annyira felső-és alsóháromszéki, mint amennyire Csík környéki is lehet. Voltam itt is, ott is felolvasásokon, és Kászonaltíztől Csíkszentdomokosig sok helyen magukra, mentalitásukra, gondolkodásukra, az életükre ismertek az emberek. A helyi ember természete, úgy látszik, nem sok különbséget mutat ezeken a vidékeken. Az, hogy nyomok vagyunk a világban, amelyeket aztán később beseper a szél, nem én találtam ki, de egy gyermek számára ez nagy felfedezés. (A YouTube-on egyébként nem én helyeztem el ezt az anyagot. Sőt, tudomásom sem volt róla, hogy valaki ide ezt a kisfilmet felteszi, s hogy miért került fel, azt sem tudom mind a mai napig.) S ez a könyv, a Piros autó lábnyomai a hóban, két gyerek szemszögéből láttatja az őket körülvevő világot, úgy, ahogy azt ők maguknak felfedezik. Kik vagyunk, mit csinálunk, honnan jöttünk, hová megyünk, ezek a kérdések vettetnek fel, s erre a gyerekek adják a válaszokat. Ennyi. A szerző itt már csak apuka, aki figyelemmel kíséri – nagyobbal, mint a sajátját – a gyerekek, a gyerekei életét, eszmélését.

 

Fekete Vince

Költő, író, szerkesztő. Kézdivásárhelyen született 1965-ben. Ugyanott érettségizett 1983-ban az akkori 1-es számú Ipari Líceumban. A kolozsvári BBTE magyar–orosz szakán végzett 1994-ben. 1996 és 1999 között a szegedi JATE doktorandusza. 1993-tól a kolozsvári Helikon (Serény Múmia), 1995-től az Előretolt Helyőrség, 1998-tól a csíkszeredai Székelyföld szerkesztője, 2004-től ez utóbbi főszerkesztő-helyettese. Eddig hét könyve jelent meg: versek, gyerekversek, állatmesék, paródiák, szatírák, tárcanovellák. Több antológia, verses- és prózakötet szerkesztője. Rangos irodalmi díjak kitüntetettje.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében