"értsd meg a szót: árban és apályon"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 18. (536.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Demeter Zsuzsa
Bé-vezetés Kazinczyba
Petres László
Udvarok, terek lakója - Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld főszerkesztő-helyettesével
Szőcs István
JEGYZET - És mégis minden másképpen – van!
Ady András
Versei
Tóth Mária
Biciklivel a fák közé
Tar Károly
Versei
Fekete Vince
Versei
Szalma Réka
Versei
Vincze Ferenc
A dolmányos varjú vacsorája
A múltról és a rigóról
A rigónőről
Borbély András
Ami szent és ami vad (Erdély, helyhatározás)
Necz Dániel
Karrier
Sorbán Attila
Vaníliás gumicsont (regényrészlet)
Kozma Dezső
Arany János költő-arcképei
Xantus Boróka
Szétszórt csontokból összerakott múlt(ak)
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK ZENÉT? - meg – IGÉZETT zene
Októberi évfordulók
 
Szőcs István
JEGYZET - És mégis minden másképpen – van!
XX. ÉVFOLYAM 2009. 18. (536.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

Mottó:
Miben különböznek a történészek a Jóistentől? – Abban, hogy a Jóisten nem tudja megváltoztatni a megtörtént dolgokat.
                            (Samuel Butler, 1663)

Annak ellenére, hogy már a legbanálisabb közhellyé nyúzták és hogy már villanyorgona és üvegharangjáték kísérettel is énekelik: Minden másképp volt (s akkor már a Titkos Tan szerint minden másképpen is van), mint ahogy tudjuk, meggyőződéssel vallhatjuk, naponta felfedezett friss igazságként, hogy valóban minden másképpen is van. Az juttatta most eszembe, hogy szeptember tizenkettedikén megünnepelték a Tordai Csata hatvanötödik évfordulóját.
1944 augusztusában a marosvásárhelyi postán dolgoztam, mint távirat-kézbesítő (a postások már mind katonák voltak), egészen szeptember tizenötödikéig, amikoris „kiürítettek” Désre. Nemcsak temérdek behívót kellett kézbesítenem, hanem hatóságoknak szóló táviratokat is, szeptemberben már a kiürítéssel kapcsolatos utasításokkal. Tőlünk alig hetven kilométerre még meg sem kezdődött az ütközet, s egyesek csomagoltak, mások maradásra biztattak, de már mindenki látta, hogy a rádióhoz és az újságban megjelent közleményekhez képest minden másképpen van. Találkoztam egy iskolatársammal, mint egy karácsonyfán, annyi minden lógott rajta, géppisztoly, kézigránátok, gázálarc, egyebek, éppen kapaszkodott fel egy Botond terepjáróra, s visszaszólt: „Sietünk, mert Örményesnél már betörtek!” Később, télen, az ápolónő, kerekes székben tolja, Litvániából Hollandiába.
Egyik nap még azt írja az újság, Dicsőszentmárton lakossága kitörő lelkesedéssel fogadta bevonuló csapatainkat; másik nap, hogy a kiürítéssel kapcsolatban ne üljünk fel a rémhíreknek, várjuk meg a hatóságok intézkedéseit. Lenn járok az állomáson, jönnek a sebesültek; nem a Nőszövetségek lelkes hölgyei fogadják őket. A borostás arcú, átvérzett egyenruhájú öreg bakát egy ugyanolyan ráncos és poros arcú katonatársa hozza a hátán. Közben ideiglenesen megnyílt a négy éve lezárt vasúti összeköttetés, néhány napra, Székelykocsárd felé is; Bustya Bandi apja, vasúti tiszt, kapott egy karabélyt, hogy biztosítsa a Ludas-Kissármás közti vonalszakaszt, s kapott egy teli sapka töltényt is. Kis ideig vesztegel az Alsóállomáson egy német katonavonat. Egy úrinő az egyik rohamosztagossal magyarul beszélget: Ugye azért jösztök, hogy megvédjetek minket?... Igen, meg fogunk védeni titeket, de nem itt, hanem egy egészen másik frontszakaszon. (… csak egy perc az élet, s megyünk máris tovább…)1
Vásárhelyen szeptember tizenkettedikén, éppúgy, mint az előtte és utána való napokon, egyfolytában, de főleg éjjel, végeérhetetlen oszlopban vonulnak a német páncélosok és tehergépkocsik; Frieszner tábornok Moldovából fegyelmezetten menekülő hadosztályai; de nem Torda felé; tapintatosan kikerülik a harci övezetet; hanem északnyugat felé, Szamosújvárnak.
Az ember úgy képzeli, ekkora visszavonuló hadsereg elseperhette volna Torda elől a támadókat! Hogy nem volt lőszerük? Pusztán tömegerővel is elnyomhatták volna őket. Csakhogy, súgja meg nagyanyám: nincsen benzinük. Az útvonal minden centimétere ki van számítva, egy lépésnyit sem térhetnek le róla, a vezérkari főnökség parancsa szerint.
Reggelente a kedves távírdász kisaszszony mindég azzal fogadja kolléganőjét: „Az éjjel megint?” „Igen, egész éjjel mentek”… Nyújtsd ide’ édes a kiskezedet, ki tudja’ látlak-e még, ki tudja’ ölel-e a két karom, ki tudja’ csókol-e szám, ki tudja, mely éjjel s mely hajnalon indul a század tovább?
Éjjelente Bustya Bandi azzal szórakozik, hogy elforgatja a villanyoszlopokra szegezett német katonai irányjelző táblákat; egyet még haza is vitt; ezért vesztették el a németek a háborút, mert rossz irányba küldtem őket! (Azonban nem Torda felé. Az a támadás csak egy késleltető jellegű hadművelet volt, hogy Friesznerék kibújhassanak a katlanból. De a csatatéren küzdők erről semmit sem tudtak. Ők, Cseres Tibor szerint, állítólag hittek abban az álságos angol sugallatban, hogy napokon belül megkötik a fegyverszünetet s ott lesz a határ, ahol a csapatok abban a pillanatban állani fognak.)
Tizenharmadikán egy táviratot vittem a tüzérlaktanyába, de egy lélek sem akadt, aki átvehette volna. Az istálló nemcsak fel volt seperve, de fel is volt mosva! Pániknak semmi nyoma. Katonának se. Aznap este, a távírda főnöke, éppen légiriadó alatt, nagy cirkuszt rendezett. A szekrény tetején volt néhány nagy petróleumlámpa, arra az esetre, hogyha lebombáznák a villanytelepet. Azonban nem álltak szépen, sorban a fal mentén, egymás mellett, hanem csak úgy; laza csoportban. A főnök ordítozott, akkor hülyének tartottam; hatvanöt év múlva igazat adok neki.
Mikor a rigolyás vénember kiment s becsapta az ajtót, a szép fakószőke távírdászlány felállt a székre, hogy sorba rakja a lámpákat. Egyszer csak mosolyogva odaintett magához, de nem a szoknyáját emelte fel, hanem lenyújtott egy albumféle köteget: Akkor legalább most belenézhet ebbe!
***
A köteg a másolatait tartalmazta azoknak a táviratoknak, amelyeket a főnök utasítása szerint valamilyen okból megőriztek. Mindjárt az elején egy kartoncsíkkal megjelölt helyre nyitottam rá: 1941, április valahányadika, Zsák Adolfnak, éjjel kettő óra valahány perc: Értesítse Bissingenéket, hogy a miniszterelnököt meggyilkolták… Pár ujjnyi üres hely alatt egy másik távirat, négy óra valahánykor: Előző értesítés téves. A miniszterelnök öngyilkos lett… 2
Teljesen el voltam képedve, mert, mint gyerekkorom óta szorgalmas újságolvasó, jól emlékeztem, hogy Teleki Pál holttestét a hivatalos jelentés szerint reggel hat órakor fedezték fel.
(Éppúgy, mint Széchenyiét: egyszer meg is kérdeztem Géza fiamat: Ki az, aki mindig pontosan reggel hatkor rányit az öngyilkosokra?... A vadkan – felelte a fiam.)
Miért pont Bissingenéket?... Hát nem tudja? Az a vén goromba grófnő Teleki Pálnak a sógornője volt!
És ki az a Zsák Adolf?... Az idegenforgalmi iroda vezetője. A grófnő nem vezettette be Meggyesfalvára a telefont, hogy ne zavarják.
Másnap felpakoltunk egy teherautóra néhány fontos eszközt a távírdáról s a telefonközpontból. A szép kisasszony nem jött velünk; mi pedig a mérges postamester vezetésével a kiürítési parancs értelmében elhagytuk a várost, a telefonközpontot csak napok múlva robbantották fel. Harmadnap Désen kifizettek és szélnek eresztettek. A nyugat felé vivő országúton találkoztam honvédekkel, akiknek már jó néhány nappal azelőtt, tehát a tordai csata megkezdése előtt, valahol Háromszékben, beszedték a fegyvereiket és megparancsolták, hogy „egyénileg” vonuljanak vissza. Ki szekéren, ki kocsin, ki kerékpáron, amit tud szerezni, esetleg vonaton is, és szeptember 25-ig jelentkezzenek az érsekújvári laktanyában. Persze, ők is: Torda és minden más hadszíntér megkerülésével!
Csak később tudtam meg, hogy Bissingen grófnő, volt első világháborús vöröskeresztes főnővér, akkoriban már szedte össze a városban maradt néhány orvost és orvostanhallgatót, s az egyik kiürített kórházépületben elsősegély-állomást és sürgősségi osztályt szervezett.


***
Harminc évvel később, mikor megtudtam, hogy dr. Zakar András, Mindszenty hercegprímás volt titkára, könyvet ír a magyar történelem eltitkolt eseményeiről, elküldtem neki ezt a távírdai anyagot. Ő mindennek utána járt, megtalálta és felkereste a már nyugdíjas távírdásznőt, valahol Szabolcsban, még azt is megállapította, hogy Zsák Adolf bátyja kanonok volt Nagyváradon, s belefoglalta az egészet a Teleki Pál haláláról szóló könyvébe. De – a felfedezés nem csattant! Zakar sem tudta kellőleg exponálni – valahogy nem illett az ő elképzeléséhez, Teleki meggyilkoltatásáról –, és elsikkadt. Később még egy-két történészt és közírót ráirányítottam e táviratokra, de – mélységesen nem érdekelte őket!
A háborúból hazatérve, ’46 tavaszán, Vásárhelyen, gondoltam, utánanézek ennek a Zsák Adolfnak. Bissingen Erzsébetet nem volt merszem megkérdezni, mert egyszer, még azelőtt, fültanúja voltam, amint vastag bőrszivarja okán aprókat pökdösve, Rabelais stílusát felülmúlva, egy mészárossal alkudozott. Mégis hatással volt nézeteim és kritizálgató beállítottságom kialakulására.
Nagyanyám, Vásárhelyen, a háború egész ideje alatt, rendszeres szakácsnői és mosónői tevékenységet fejtett ki. Esténként viszont, amikor hazajött, a rádió hírösszefoglalóját olyan megjegyzésekkel kísérte, hogy nem győztem hüledezni: hogyan lehetséges, hogy olyan tényeket, dolgokat, amiket a rádió és a kormány nem tud, sőt, a német nagyvezérkar sem tud, pontosabban szólva: nem akar tudni, azokat az én írástudatlan nagyanyám tudja? Sokszor hihetetlenül lassan kapcsolok, így csak sok év múlva jöttem rá, hogy nagyanyám helyei között, ahova bejárt, Bissingenék is ott voltak; s nyilván a nyitva hagyott ebédlőajtón kiszűrődő viták anyagát használta fel „elemzéseihez”. Különben az öreg mágnásnőt a demokrácia első korszakaiban többször meghurcolták, bebörtönözték, internálták.
Zsák Adolfot viszont nem találtam meg. Kiderült, hogy mindjárt a város felszabadulása után ő lett az első demokratikus polgármester, mígnem egy sötét, viharos novemberi estén ismeretlen személyek megtámadták, meglehetős cinizmussal egy zsákot húztak a fejére és eltűntek vele. Megtaláltam viszont a feleségét; nagyon fegyelmezett, tartásos, de tiszta, nyílt arcú és tekintetű, francia asszonyka volt, a Gecse utcában lakott, közel a Kistemplomhoz, nem hasonlított ismert festmények és filmek francia úrinőihez; otthon nem omló gyöngyházfényű selymekben járt, hanem mogyorószín kötött kabátkában, szép hosszú barna haját fején koszorúba  kötve viselte, mint a régi falusi asszonyok, legfennebb tíz évvel volt idősebb, mint én, de anyai modorban kezelt. Egyszer megkérdezte, milyen francia költőket ismerek? Sorolom: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud… Erre elkezdett sírni! Szégyen, mondta, szégyen! Ők a francia szellem hulladéka, a francia lélek legalja!
És kezdte idézni, ajánlgatni Victor Hugot, Lamartine-t és másokat, akikre nem emlékszem, nem ismertem őket.
Ez, ahogy próbált megtéríteni, és „a francia lélek igazi értékeihez elkalauzolni”, megrendített és zavarba hozott. (Székely János is megdöbbent, amikor elmeséltem neki, és hevesen rázta a fejét.)
Azért csak Verlaine-től távolodtam el; Rimbaud-t továbbra is szerettem, ha nyíltan nem is magasztaltam neki… Mit ittam én a hűs Oise vizéből, Mit ittam én ott a hangafüben térden?... Viszont az is igaz, ha Liszt Les Preludes-jét hallgatom, amely az ő Lamartine-jéből ihletődött, a Consolation édes hömpölységétől mindég külön is elérzékenyülök.
Később, már az egyetemen hallottam, hogy végül a férje is előkerült; hamar megkapták az útlevelüket. Ezen cseppet sem csodálkoztam, mert az asszonyka apja az 1940-es francia összeomlásig Franciaország budapesti nagykövete volt.
***
Ez az eseménysor pár évvel ezelőtt záródott le. Egy Nyugaton élő, a magamfajtánál sokkal műveltebb, eredetibb ítéletű s nagyon gerinces irodalmárnőtől kaptam 35 euró tiszteletdíjat, mert felhasznált egyik regényemből pár sort, ami arról szólt, hogy a „mai fiatalok” nem tudnak köszönni. Ezek a mai fiatalok is mind túl vannak hatvanon.
Nos, ez az irodalmárnő az én egykori morcos postamesteremnek a lánya!

Jegyzetek

1Az 1944. augusztus 23-i aktus miatt szep-tember 3-án Arad és Torda térségében magyar alakulatok nyomulnak román területre. Azonban már szeptember 10-ig, a német hadvezetőség utasítására, a Székelyföldet kiürítik a II. ukrán hadseregcsoport felfejlődése miatt. Szeptember 23. és október 6. között a IX. honvédhadtest Torda előtt, a Borév–Marosorbó közti vonalon kemény utóvédharcot folytat a több mint háromszoros túlerővel.
21944. április 3-án reggel a Budavári Sándor-palotában találták meg Teleki Pál  holttestét, fején lőtt sebbel. Az öngyilkosság iránt kétséget támaszt a katolikus áldozat mély vallásossága, a német idegenkezűséggel szemben a szakértőileg nem elemzett németellenes búcsúlevél.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében