Már hónapok óta elbabrálok ezzel a könyvvel, Fekete Réka és Miquèu Montanaro írta, a francia könyv címe: Un vélo dans les arbres…
Az én kérdésem magamhoz: mi akar lenni ez a furcsa könyv? Hála Istennek nem posztmodern próza, mert ez a műfaj egyáltalán nem áll közel a szívemhez, lévén, hogy nem tesz egyebet, mint pak-pak lefényképezi a környező világot. A posztmodern irodalomban se belső monológ, se részgondolkodás, se sztori. Ezért aztán én sose vagyok képes felmondani, miről is szól egy posztmodern novella. A posztmodern szerző körülírja azt, amiről az irodalmi alkotásnak szólnia kellene. Montanaro és Fekete Réka művészettörténész nem esik ebbe a hibába. Ha vonatról, ha repülőről látsz rá a világra, amely mellett vagy felett elsuhansz, kevés marad meg benned. Az igazi a XIX. században a postakocsi volt, annyi megállással, amennyit akartál. Semmi rohanás, semmi kapkodás. Ez a szerzőpáros bebiciklizi Európát s a Nagy Világot. Van idejük nézelődni, beszélgetni bőven. Fekete Réka azt írja egyhelyütt: Montanaro nem válaszol az interneten hozzá küldött üzenetekre. Drága, naiv Fekete Réka! A férfi nem valami titkolt, komisz rosszaságból hallgat, hanem mert képtelen rá magyarul írni. Emlékszem, amikor angolul kezdtem tanulni, megkérdezték tőlem: speaking englisht vagy writing englisht akarok megtanulni? Az első nekifutásra az írott angolnak mentem neki, s majd csak évek múlva a társalgó angolnak. Dürrenmatt írta le: Európában két nehéz nyelv van, az egyik a portugál, a másik a magyar, ám a magyar olyan nehéz, hogy a portugálok se értik.
Montanaro gitáros, énekes, beutazta koncertjeivel az egész Európát, magyar nőt vett el feleségül és tökéletesen beszél magyarul, de írni és olvasni képtelen. Két gyermeke is beszél magyarul, s a felesége, a gyermekekkel, Franciaországban, egy kis- nemzetiségű tartományban él, ahol már valóság a kulturális autonómia. Amikor a jó, román honatyák azt hallják: kulturális autonómia, felpörögnek, az agyukat menten elönti a vér, mindjárt azzal hozakodnak elő, hogy Románia nemzetállam. Nem tudom, hogy manapság az Európai Unióban még hány nemzetállam létezik? Az már a primitivizmus non plusz ultrája, hogy az ortodoxiából nemzet-vallást akartak fabrikálni. Én jól ismerem az ortodoxiát, a román ortodoxia a bizánci tőről fakadt, a pravoszláv ortodoxia viszont erősen keleti beütésű, enyhén szólva nacionalista.
Ennek a bicikliző szerzőpárosnak a könyvében sok kérdés felvetődik, olyasmik, amelyek a XXI. század polgárait foglalkoztatják, mert ők, ketten, amikor biciklizés közben megpihennek, hát mi egyebet tehetnének, mint beszélgetnek, magyarul folyik a csevely. Én már a líceumban Gnandt János tanárom jóvoltából fölfogtam, hogy földrajzi ismeretek nélkül elképzelhetetlen a történelem vonulata, hiszen a történelem megértéséhez rálátás is szükséges. Csu-en-láj mandarin volt s a Mao diktatúra idején külügyminiszter a népi Kínában. Mao részéről nagyrabecsülés és empátia volt, hogy pont őt választotta külügyminiszteréül. Élete vége felé egy nagy amerikai lap interjút készített vele, az egyik kérdés emígyen hangzott: mi a véleménye a francia forradalomról? Az öreg mandarin csendesen mosolygott: „Kissé még korai beszélni róla…” Közel két évszázaddal az esemény megtörténte után. Montanaro és Fekete Réka sok olyasmiről beszélget, ami Európa történelmét, jelenét, jövőjét érinti, no és persze az irodalmát is, így aztán Kundera és Hrabal neve is szóba kerül.
Fekete Réka gyermekkorában tanult meg biciklizni és úszni, mert ez korhoz kötött, később már nehezen megy. Szenvedélyesen kerékpározik Európában, Romániában, Magyarországon, de New Yorkban, a Central Parkban is. Elvégre fák mindenütt vannak, kérdés, hogyan éli át a bicikliző a kalandot. De Fekete Réka biciklizik az aradi, régi Cukorgyárban is, ott is vannak fák, oda is behajt és felidézi A cukor íze című regényemet, aminek meséje ott, a gyárudvaron zajlik a múlt század ötvenes éveiben. A regényt három hónap alatt vetettem papírra, s a Mentor kiadó lelkesedett érte. Én kissé féltem magamtól, hogy három hónap alatt mit lehet produkálni. Az egyik szerkesztő megnyugtatott: Kosztolányi is három hónap alatt írta az Édes Annát… Az összehasonlítástól elpirultam, elvégre Kosztolányi klasszikus, ő mindenben nagyot alkotott… És Fekete Réka meghallotta azt, ami csoda számba megy ott, a Marosparton: a szél zenélését. Szerintem ez a muzsika természetfölötti valami, sehol másutt nem szegődött mellém. A szél a folyóról ered és a fák között lel visszhangra.
Ha azon morfondírozok, hogy az Európai Unióban milyen lesz a XXI. század irodalma, azt hiszem, olyan, mint Montanaro és Fekete Réka könyve. S még valami egyedi meg izgalmas, Fekete Réka szövegébe (a páratlan oldalon) nem is egyszer jó néhány sor magyar szöveg simul bele. Természetesen, ahogyan az Európai Unióhoz s a XXI. századhoz illő. A pláne nálam akkor ütött be, amikor a könyv vége felé Montanaro magyarul írott versszakaira bukkantam. Tehát neki is drága és fontos a magyar nyelv. Nyilván, én Fekete Réka szövegét olvastam könnyebben, mert azon mindvégig érződik, hogy magyar agy és magyar nyelv szüleménye. Montanaro nem csak választékosan ír franciául, de egy kicsit tájnyelven is, hiszen ott már megvalósult a kulturális autonómia. Ennek az olvasata nekem már kissé nehezebben ment, de abszolváltam. Jó volt valamire az aradi Notre Dame de Sion zárda.
Fekete Réka, Miquèu Montanaro, Un velo dans les arbres, Parole kiadó, Franciaország, 2008.
