1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Sors

millió isten arcát hordozod
s mutatod a teremtő embernek
kiszámíthatatlanul változó magad
tükörbe nézve  szültünk mindenkor
istent  s embert Gaia gyermekeit


Hellászom

beszédem vize lassan elapad
tetteimet elszenvedtem
hellászi szembenállással
gyűlölet és megvetés nélküliek
hátralévő pillantásaim
felsőbbrendűségem halott
kisebbrendűségem is elfogyott
istenek aranyködben a barátaim
magamat temetni férfimunka  lesz
kedves nőim dolga az elsiratás
a jövő dönti el derék őseim
méltó vagy silány utóda voltam
félelmem lakatját nyitom már
megtudom végre, hogy ki vagyok
életem jó halálhoz kapcsolom
életszerelem szeme láttat mindent
s a koré szobrok jóindulatú
mosolyával szavamnak állva akarom
utolsó cselekedetem szép legyen

 
Ezredes

Városom, kincsem
hol szültek, eszméltem
és boldog voltam,
akár a barmok,
a kezes bárányok,
elsüllyedt észrevétlen
a rágatlanul lenyelt múltba.
Járom ismeretlenektől hemzsegő,
felismerhetetlen utcáit,
hol hiába keresem magam.
Már nem vagyok
sem őse,
sem ismerőse
senkinek.
Nem vagyok senkinek.
Boldogságom kiürült kívánság.
Nem lehet részem: tegnapom,
emlékkincses Atlantiszom
tengermélyem magamban ringatom,
s háborogni sincs már időm.
Koromfényben cipelem
régen fényes csillagom.
Minden lélegzetemben,
gondolatlüktetésemben
epetájon szúr
a régi macskaköves utcákon
ballagó szüleim
betolakodók elleni haragja,
s a Házsongárd elorzott,
törölt feliratú
svédgránit sírköveinek
néma sikolya.
„Karthágót elpusztítani!?”
És városom porán rákosan burjánzik
az ismeretlenek hatalmas városa.
Liftem gyorsulva süllyed  
az elmúlástól dagadó alapokba.