1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Belső vásznak

Hol neved rád nevet és elszakad,
párhuzamos sarkak lengnek át,
hol elszakad a plán s nem forr össze,
felsírod magadból minden beltered.

Minden egyes arcod, mi megmaradt,
egy vásznon tükröződik, majd elfelejt,
de még magában hordja ütközéseid.
Egy vézna tánc vagy. Botlás. Gyors esés.

Magányos, holt üreg a szemgödör,
összegyűjti fényben kormodat.
Bálba méssz, beszélsz, vagy nem köszönsz,
Egy kalap, mi eltűnt, mutatja múltadat.

A jelzőlámpán vöröslik kedvesed,
eltűnik, majd zöld magányod hív el,
átméssz a zebrán, napok csíkjain.
S visszaszállsz régi vásznadba – új szakasz.


Téli vásznam

Hol ajtó leng azúr szememben pillád hajtsd oda.
Ránk világít, ránk nevet a dekadencia.
Nem készülünk, nem a bálba, ruhám rádomolt,
hajtsd rá te is szemhéjadat, min a fény honolt.

Lelakkozod a régi csendet, mit hozott a hold.
Acetonos  kézfejem új hallgatásba old.
Ujjaimból rád csapott a sok küszöb megint.
A vámtól innen, a vámon túl a hó nyakig behint.

Egymásba havazzuk, kedves, mit a tél kisírt.
Szemedben csúszik, vékony jégen, testem, az újszülött.
Kinyúlunk a gyertyalángon, s elviszlek, kedves, te tört,
hol ajtó leng, hol szem kinyílik, hol egy kéz vásznamra vitt.

Földalatti vásznak

Eljátszunk mindent, mi szalag-ismeret,
elsétálunk, és kezünkben délibáb.
Terhünkön nagyot, de más nevet.
Egy szürke járdán megbotlik a nyár.

Felsegítjük, hogyha lenn a lét,
de torkunkban már megszorult garat.
Ne kényszerüljön vám elé a fény,
ne fessetek elém most tar falat.

Egy szombat megjavít egy pénteket
– egymásra szórjuk halkan hamvaink.
Felsírom, kedves, minden beltered,
s magamra húzom vásznaink, nyakig.