Bárkivel megeshetett volna az alábbi kis történet, de úgy alakult, hogy főhősünk nemrég a nagyváros félreeső parkjába költöző varjú lett. Nem egyszerű fekete, vetési varjú volt, hanem snájdig dolmányt viselt, világosszürkét, fekete ujjakkal. Úriembernek, azaz úrimadárnak tartotta magát, hát ezért költözött városra. Egyszerűen nem állhatta, hogy mikor beköszöntött az az igazi, forró nyár, mindenféle emberek jelentek meg a mezőkön, hosszú botokkal, s mikor nem figyelt, csak úgy röpködtek körülötte azok az apró, kerekded, kemény golyócskák, melyek ha eltalálták az ilyen úri népeket, hát azok azon nyomban lepottyantak a fáról. Fogalmazhatunk úgy is, megunta az állandó figyelést, résen levést, hiszen milyen élet az olyan, ha minduntalan csak forgatja és forgatja a fejét a madár fia, hogy nehogy a közelébe merészkedjenek az ilyen zöld gúnyába öltözött emberek.
Az ösztönei valamiért azt súgták, hogy ha sokáig marad még azon a rét melletti megöregedett tölgyön, előbb-utóbb szembetalálja magát egy olyan surrogó golyóval. S a dolmányos varjú ösztönei köztudottan nem csalták meg gazdájukat. A mélyben lapultak, valahol alant, büszke begye alatt, ott ahol szürke felöltője öszszeért, s néha, mikor úgy gondolták, ideje figyelmeztetniük a már-már önelégülten bóbiskoló varjat, megindultak lassan felfelé. Óvatosan, nehogy pánikot keltsenek, előbb csak megmozdultak, izegtek-mozogtak, mint mikor a gyomor éhesen korogni kezd, majd komótosan feljebb kapaszkodtak, szétáradtak az erekben, szét a sejtekben, mígnem a felöltős úrimadár minden porcikája remegni nem kezdett. Így történt, hogy azon a fülledt nyári napon, a dolmányos varjú egyszer csak azt érezte, hogy indulnia kell. Nem tudta, hová, merre, csak azt, hogy ott, a tölgy árnyékot vető koronájában többé nincs maradása.
Kár, kár, énekelte bele a világba, szárnyait kitárta, és fölröpült. Egyre följebb és följebb kapaszkodott a rétre boruló kékségben, s lassan már csak imbolygó pont volt, ami aztán hirtelen jobbra fordult, s a város felé vette az irányt.
Így történt, hogy a városi park verebei, cinkéi és rigói arra lettek figyelmesek, hogy a fák között, a katonásra nyírt fűben egy dolmányos úrimadár lépeget. Peckesen járt, néha szökkent egyet, s éles csőrével el-elkapta a hazafelé tartó bodobácsokat. A katonás sorban igyekvő poloskáknak még arra sem volt idejük, hogy lehúzódjanak megszokott útjukról, a varjú csőre máris felére ritkította a menetoszlopot. Egyetlen szerencséjük az volt, hogy főhősünk hamar ráunt a szaporátlan és – jegyezzük meg – eléggé munkás vacsorára, így hát rekedt kiáltással otthagyta a szétzilált, eszeveszetten menekülő társaságot. A verebek, cinkék és az egyéb népek sem voltak restek, s amint kiderült, hogy a jövevény még éhes, jól bevált rejtekhelyükre menekültek, ahonnan rémülten pislogtak bele a világba, aminek egészen felborult a már megszokott rendje. Csönd lett, feltűnő csönd, még a varjú is észrevette, hogy elnémult a park. Csöndes várakozásba süppedt a vidék, s csak akkor hangzott fel innen-onnan néhány óvatos énekszó, mikor a főhősünk kinyitott szárnyakkal elvitorlázott a belváros felé.
A rigó elgémberedett lábait összehúzta, és egyetlen mozdulattal belevetette magát a fülledt levegőbe. Nem látta azt a sötét, szürkésfekete árnyat, ami már hosszú ideje őt figyelte a szemközti háztetőről. Egyszerre vetették magukat a levegőbe, egyszerre nyitották, majd csukták össze a szárnyaikat, s a dolmányos varjú éles csőre pontosan a feketerigó szürkésbarna nyakára záródott. Miután a zsákmányát a földre vitte, egyetlen rántással letépte a fejét, s jóízűen megvacsorázott a rigó megcsonkított törzséből.
